Füst Milán: ADVENT – Regény –
Füst Milán: ADVENT
– Regény –
– Regény –
Különös ez a hajnali zaj! – Kipróbáltam már mindenképpen! – Akár fennmaradtam egész éjszaka, akár kora hajnalban keltem, – egyformán rendkívüli hatást tett reám mindig. – Úgy látszik, a hangoknak talán más a természetük ilyenkor, – másként hatolnak át a derengésen: – ez a ferde, gyenge fény talán megváltoztatja mivoltukat? – A kiáltás a kapualjban oly magánosan teng-leng – s a csizmák koppanása is a kemény rögön oly idegenszerű, – mintha egy üres világban hangzanék el!…
Pedig – izeg-mozog, kiabál minden, ami már életre kelt s mintha fürgébb volna az egész ébredő világ. – A pékek ott szaladnak háromkerekű kordéjukkal az út közepén s felkiáltanak az emeletekre… Válaszképpen egy-egy kócos női fej jelenik meg a köd-ülte ablakokban s lekiált:
– Jövök már! – El ne menjen!
S nemsokára papucsok csattogása visszhangzik az alvó ház mélyéről, a pék pedig megáll az utcasarkon… – Fagyos kezeit melengeti leheletével, vagy csörgeti a pénzt táskájában, aztán taligájával tovább dörög…
Néhány perc s már messziről hangzik rekedt kiáltozása. A kendőkbe burkolt nők pedig ott álldogálnak még egy percig a huzatos kapualjban, – fázósan, álmosan s mégis, máris beszélgetve… – Úgy szeretném arcukat látni, – vajon mi van rájuk írva az éjszakából?
A tejárus csenget – s oly kíméletlenül, – mintha kárörömmel riogatna minden alvót… – odébb kenti parasztok tojást cipelnek kosarakban s egyikük tilinkózik…A skót foltozó szabók is útra keltek, – hónuk alatt vasaló párna – hátukon tű, dob, rongycsomók: egy egész kis bolt púposodik… S oly jókedvűek!
A kereskedők is kinn állanak már a boltajtókban – s kendőjükbe burkolózva topognak a hidegben, – mialatt a boy benn lámpa mellett nagy porfelhőket kavar seprűjével… – Furcsán kong, dönög valami: nagy, rozsdás vasakat hajigálnak egy szekérről a szemben levő udvarban…
Csak most ébredek reá, mily lusta életet éltem eddig…
Egy gyógyszerész is ott ágaskodik egy széken boltja előtt s rakja ki cégérnek száraz füveit… – Véle aztán beszédbe elegyedtem s megkérdeztem, mit ajánl sebemre?…
– Bizony, bizony, – mondá, – itt vigyázni kell! – s olyannyira előzékeny volt, hogy ő maga kötött rá epekövekből darált lisztet – s biztosított róla, hogy most már nem lesz semmi baj, – ez majd kihúzza…
Csak ne igyam sok vizet mostanában…
Már régen éhes voltam ugyan, – még sem volt kedvem betérni sehová.
Inkább nézelődtem, – forgolódtam, – figyeltem e világnak forgó kerekét. Néztem az embereket: s ma újra felvilágolt előttem valami régi csodálkozás… Ott láttam őket újra törekvéseik látható vonalán haladni – s oly különösek voltak! – Egyik erre, másik arra siet s azzal a konok, eltökélt szándékkal, mint akinek határozott s változhatatlan célja van…
– S mindebből én semmit sem tudok? – Keresztezik egymást s oly buzgón mendegélnek, szorgalmasan váltogatva apró lábaikat, – egy óriási euclidesi idom láthatatlan átlóit vonva meg, – mit sem törődve egy másik lehetséges iránnyal…
Akár a hangyák! – Mikor a hangyabolyokat figyeltem, voltam ennyire meglepve…
– Ha nézed, – mit sem értesz belőle, – gondoltam ekkor Augustinus-szal… – Aki Istent akarja látni, le kell hunynia szemét!…
Mire aztán kisütött a téli nap, – borzongató melegétől teljesen kimerültem… Zúgó fejjel jártam közöttük s valóban semmit sem értettem többé…
Ekkor – betértem egy csapszékbe reggelizni s ott, a kemence közelében, egy padkán, ültömben elaludtam.
Kinn már nappali fényben zajlott a világ, mikor teljesen felfrissülve felébredtem… – Nagyot nyújtóztam – s e pillanatban eszembe jutott Mac Rochum…– De akkor már nem haboztam egy pillanatig sem…
Vettem a sapkámat s mentem.
– Ó – most már nékem is határozott utam van! – gondoltam útközben…
– – – A King’s Bench címeres kapujából Mr. Pearchy lelkendezve futott elém.
– Mi hír? – kérdeztem tőle komoran.
– Még nincs döntés, – felelte suttogva… De ma még lesz…–
Alkalmasint! – Felmegy? – kérdezte aztán…
– Igen…
– No – akkor várom a kifőzésben… – Hideg van ma Sir!…–
De jól figyeljen! – És eljöjjön ám kiváltani!… – mondá és máris elsietett.
– Hát hová megy? – kiáltottam utána szórakozottan.
– Jól enni és inni, – az félig már táplálék nekem, – kiáltotta vissza, hunyorgatva a naptól… – S azzal rohant tovább.
A kapuban sokféle nép állt már akkor… – többnyire asszonyok, – izgatott, hangos beszélgetésben… Egyes kisebb csoportok elvonulva suttogtak valamiről. – Legtöbbjük fazekat tartott fagytól vörös kezében, – némelyek kendőkbe csavarva a hónuk alatt szorongattak valamit – s topogva ugrándoztak a hatalmas kőlapokon, mint a szegénység táncosai… Megkérdeztem valamelyiktől, – nyilvános-e a mai tárgyalás? –
Erre mind elcsöndesedett.
– Nyilvános Uram, – feleltek többen egyszerre s még a suttogók is felütötték fejöket… – némelyikök máris közelebb húzódott… –
Úgy látszik, kérni akartak valamit szegények, – de én áttörtem magam rajtok s felszaladtam az ódon, lépésektől kivájt lépcsőzeten…
– Ó hányan mentek már erre! – gondoltam…
Nedves és kongó falak, – mintha sok, kimondhatatlanul sok kínról nyöszörögnének! – egy-egy ajtó utálatos nyafogása hullámzik idáig kihalt, távoli folyosókról, – s válik dallamosabbá a messzeségtől…
Aztán dörrenés hallik s utána hosszas kattogás… – S vajon a láncok csörömpölése sosem ér már véget? … – Igen, igen – hiszen ez egy kulcsár s bezárja valamely raktár vasajtaját…
– Ó ó – mintha én is jártam volna már erre valaha pokolkínokkal a szívemben! …
– – No de mindegy! – teljesen nyugodt vagyok, az a fő, – – – csak a lábaim hidegek…
– Hiszen nincs is ok nyugtalanságra… – legalább eddig! – Eddig nem találkoztam még semmi olyasmivel… – olyasmivel, ami borzasztónak volna mondható…
Mindez még nem borzasztó – ó nem! – csak silány, silány, silány!…
Egy-egy rosszarcú, sunyi tekintetű, «bennfentes» mosolyú szolga – a bírák reggelijével…
Egyik folyóson egy ügyvéd a kliensével, – fontoskodó, ostoba, szamár!
Megálltam egy pillanatra s néztem őket… – érdemes volt! –
A kliens úgy ugrált mögötte, mint valami kis állat, – úgy látszik, nem tudta, hogy helyezkedjék el az ügyvéd úr széles hasa körül…
A kliens hebeg, – nyilván nagyon kétségbe van esve – s a semmiségbe bámul, üres, reménytelen szemeivel… – Valami szabó lehet! – gondolom. – Az ügyvéd úr pedig meg sem áll… – Minek állna meg, – mikor annyi a dolga? – Sebes menetben s úgy ad neki tanácsot, hogy meg sem keresi apró embere merre fityeg körülötte… – ő is a levegőbe beszél tehát maga elé, mintha az igazság mindenütt jelenlévő szellemével társalogna… – akivel pedig már úgyis értik egymást…– Nézem őket!…
A kétségbeesett kis ember pedig kezével tölcsért csinált füléhez s úgy kapkod mohón, minden szó után:
– Hogyan ?… Hogyan?… No de Mester!…
S az ügyvéd lassan lehunyja a szemét s szenvtelen türelemmel újra a levegőbe beszél… – Aztán eltűnnek mögöttem…
Valaki kiszalad egy szobából s aztán a fejéhez kap és újra beszalad…
Ó – hiszen ez még mind nem borzasztó!…
– De hátha nincs innen többé szabadulás – s bezárul ez a szép, címeres kapu mögöttem! – jutott eszembe ekkor… – de azért csak mentem tovább!
Az első emelet egy fordulójánál pad volt a fal mellett s a padon egy feketeruhás, szép, fiatal úri hölgy ült hunyt szemekkel… – Jobban megnéztem…
Csurgó könnyeitől egészen át volt nedvesedve ruhája… – Mellette egy nyúlánk, szőke kis fiú, aki szorongó hangocskáján szólongatta:
– Mamám! – Édes mamám! Nahát nézzen ide! – – Megálltam.
– Ki vagy, te szép kis fiú? – kérdeztem mosolyogva s meg akartam simogatni fürtös fejét…
Úgy látszik azonban, kardomtól még jobban megijedt, mert feléje sandítva húzódott anyjához s most már nyöszörgött:
– Mamám! – Én félek! …
– Ne félj te kis vitéz! – mondtam legbarátságosabb hangomon s nem akarván sokáig zavarni őket, indultam tovább. – Mintha az utolsó pillanatban a hölgy egy parányit kinyitotta volna szemét.
Alig léphettem fel egy-két lépcsőfokon, mikor hangos zokogás állított meg. – Visszafordultam. – A fiatal hölgy zokogott, utánam emelve lankadt karjait – s mikor meglátta, hogy visszafordulok, – térdre vetette magát.
– Uram, segítsen, könyörüljön… – tegyen valamit értünk, elhagyatottakért! – sikította s leborult a földre.
Segítségére siettem. – S különösképpen: a szívem jéghideg maradt.
– Nyugodjék meg Asszonyom, – mondottam azért nagyon melegen, – meghatottságot mímelve és karjaimba zártam őt… Szepegve, pihegve, félájultan sírt tovább…
– Ó hiszen nem vagyok én asszonyi szív közelségéhez szokva, – gondoltam ekkor rettenetes keserűséggel – s a sötétség elől lassan lehunytam szemeimet. –Milyen melegek könnyei!…
– Miben lehetnék segítségére? – kérdeztem kissé szárazon.
Nem felelt. – Unszolnom kellett őt – s ez kissé fárasztott.
– Ó – nem tudom, – nem tudom… – mondotta végre maga elé bámulva… S a szemei megtörtek és oly szenvedők voltak, mint a Szűz Anyáéi…
A kisfiú pedig, – mintha csak most eszmélne anyja bánatára – csak most kezdett el hangosan sírni…
– Ne sírj fiam! – mondottam kissé józanul s a legszívesebben megcsaptam volna… – No de mégis Asszonyom, – gondolkozzék kérem, – hátha valóban tudnék valamit tenni az Ön érdekében… – Nekem itt vannak valamelyes összeköttetéseim…
– Nincs segítség, – hiszen én tudom, – mondotta ekkor feljajdulva s az ajkába harapott…
– Ejnye, – kiáltottam most már, valóban megindultan…–
Nézze, – nem szabad így kétségbeesnie… Asszonyom, – hallja-e? – Lássa, most hogy folyik a vére… Adok Önnek egy tiszta zsebkendőt… tessék! – fogadja el kérem… És üljön szépen ide le, – úgy! – És most mondja el, mi baja!
– Hiszen hiába!… – hiába mondok én Önnek akármit, – mondotta maga elé bámulva s hosszan bólogatott utána. – Igen! – folytatta aztán, – s mintha evvel saját magának is bebizonyítaná reménytelenségét. – Csend volt körülöttünk.
– Tommy-kám, – Tommy-kám,– kiáltotta ekkor szívszakadva, – s gyermekét oly erővel szorította magához, hogy azt hittem megfullad ölelésétől. S engem, – nem tudom miért? – most már teljes erejével megrázott az iszonyat. – Talán valami sejtelem kezdett derengeni bennem? – lehet. – Tény az, hogy rögtön szavai után hörgésszerű csuklások törtek fel a mellemből – s úgy éreztem, hogy lehetetlen! – megfulladok, – ezt a levegőt nem bírom el tovább… – s hogy futnom, menekülnöm kell innen, – a reménytelenségnek, a könyörtelenségnek ebből a hideg poklából… Ezek közül a borzalmas, jeges falak közül…
De nyomban ezután ökölbe szorítottam kezeimet s azt parancsoltam magamnak hangosan, szinte üvöltve: – Nem! – S a nyirkos falak visszhangja visszadörögte parancsomat, – aztán csend lett megint. – – –
A fiatal, kedves, szegény asszony pedig, – akit annyira megszerettem… – tágrameredt, harmatos szemekkel bámult reám… – Talán várt valamit tőlem ez érthetetlen kitörés után… a szegény! – S én rögtön elfordultam, – nehogy hiú reménységekkel áltassam tovább.
– Megyek… fel… felmegyek… – dadogtam… – s rohantam fel a lépcsőn, vissza se nézve reá.
*
Mikor beléptem az ünnepélyes boltozatú tárgyalóterembe, – előbb az alabárdosok két során kellett átmennem és így az első pillanatokban nem láthattam semmit… – Úgy álltak ott, mint a sűrűn ültetett fák… Teljes szélcsendben… – S valóban e pillanatok alatt halálos csend is volt… Csak éppen, hogy lépteim koppantak s valaki hátul szerényen köhintett… – –
S még nem is értem ki az emelvény lépcsőzete elé, mikor egyszerre egy megdöbbentő dörej szakadt fel valahonnan…
– Hazudik! – kiáltotta egy jól ismert hang…
Odanéztem: – valóban az elnök volt.
Ő is megnézett: – haragos, merev nézéssel, mint a sas… Mintha haragudnék az érkező idegenre.
Mélyen meghajtottam magam előtte…
Pillanatok teltek el…
Mintha észre sem venné alázatos üdvözletemet, – elnézett felettem…
S csak mikor már indultam helyemre rezdült meg fövege bojtja, – amint kurtán biccentett… S az aktákban mélyedt el újra.
– Úgy látszik, – nem ismert meg, – gondoltam.
Mielőtt leültem volna, a teremmester odajött s a kardomat kérte…
– Ez is új dolog… – Hogy félnek ezek!… Még tőlem is… – gondoltam s a szeme közé mosolyogtam a pribéknek, mielőtt átadtam néki kardomat. – Mily furcsa is az ember! – Íme, mosolyogni tudok, holott a lábaim inognak.
– Hát hiába! – hazudik! – mondta ezalatt már higgadtabban, de annál nagyobb meggyőződéssel az elnök…
– Mélyen tisztelt Elnök Úr, – szólalt meg ekkor egy csengő, tiszta hang – s elnémult megint. – Odanéztem. – S csak akkor vettem észre, a vádlottat két alabárdos között…
Egészen fiatal, – fiatal hirtelenszőke, nyúlánk ember…– Esküszöm, hogy sose láttam őt… – Nagyon sápadt… – merev tekintettel néz az elnök felé… – Látszik, hogy rettenetesen megerőlteti magát…
Mélyen tisztelt Elnök Úr, – kezdi újra… – de újra elakad.
– Miféle valótlanságokkal akar bennünket megint fejbe kólintani, Sir, – mondta most az elnök nevető szemekkel s szinte jóságosan… S az egyik bíró némán bólintott szavaira…
– Nézze, – kezdi újra az elnök, – tegnap már kezdett őszinte lenni – Sir… Ma pedig megint, – megint csak csökönyös… – Nem tudom, mi viszi Önt arra, hogy szavait minduntalan megmásítsa?…– Talán a hallgatóság? – Talán vannak itt barátai, akik előtt szégyenkezik gyengének látszani? …– Ha kívánja… – kiüríttetem a termet… – Nagyon szívesen…
– Aha! – Tehát megismert! – gondoltam kihűlő kezeimet gyötörve – s nem mertem körülnézni, – ki hát kívülem a hallgatóság? … – Tehát megismert! Nem baj…
Nézzünk csak egyre előre!
Az elnök szavai után az alabárdosok mintha meginogtak volna merev tartásukban… – Az egyik bíró pedig két karját maga elé nyújtva a feketeposztós asztalon – oly jóságosan, oly rábeszélőn nézett a vádlottra… Szelíd szemrehányással ugyan, – s mégis szinte könyörögve: – hogy legyen már végre is esze és adja fel ezt az életéért való gyerekes küzdelmet… – És szolgáltassa már ki végre is testét-lelkét – legalább neki! … Ha másnak nem, – neki, – ki oly szépen néz reá!…
– Ó gyűlölet… – tudom ki vagy!
A másik három bíró azonban mozdulatlan maradt és közömbös. Magatartásuk csendje bizonyos régi szobrokat hozott eszembe, – akiknek mit az égzengés! – Hozzászoktak ők már holmi kis zivatarokhoz… – Föveges fejüket kissé előredöntve magukba merültek… s nékem az volt az érzésem, hogy e percben jóleső biztonságukat élvezik borzongva.
– No de beszéljen hát tovább, – mondta most az elnök – s e szóra a feszültség mintha engedett volna…
– Voltaképpen nincs is semmi különös mondanivalóm, – kezdi a vádlott most már fakó, reménytelen hangon… Amit védelmemre elmondhatnék, már elmondtam, – sokszor… És ez semmi egyéb itt már… amit most mondanék… mint afféle kapkodás… levegő után… belátom… És… és megnyugszom, – tette hozzá szinte hibbant mosollyal. – Szünetet tartott. – Az Elnök Úrnak… talán… talán az Elnök Úrnak igaza is van, – folytatta most már egészen megzavarodva, – bár mindvégig nagyon szelíden és elhallgatott
– Annyit azonban meg kívánok itt jegyezni, – szólalt most meg egy vékony, friss és ambiciózus hang…– azt feltétlenül meg kívánom állapítani, hogy védencemet védelmében a bíróság, – kimondom egyenesen, – megfélemlíti… Így aztán nem lehet csodálni…
– Eláll! – csapott le most újból az a bizonyos iszonyú hang – s minden megmozdult tőle a teremben… – Még a bírák is mintha felfrissültek volna általa.
– Megtiltom, hogy ilyen hangot használjon! – dörgött tovább az elnök… S ha még egyszer így mer beszélni, – kivezettetem és lecsukatom…– – S az ambicíózus hang rögtön szerényebb is lett…
– Én pedig mély tisztelettel a céh védelme alá helyezem magam, – mondá az öntudat és alázat furcsa elegyével s meghajtva magát leült.
A védő oly kis termet volt, hogy első pillanatban alig tudtam megállapítani, – ki is beszél hát? – Végre felismertem izgatottan rezegő baretjáról a baloldali emelvényen: – feje alig emelkedett túl a korláton. – Kedves, bár kissé fásult arc…
S még be sem fejezte, mikor a vele szemben levő emelvényen egy köpcös, szintén alacsony termetű férfi indulatosan pattant fel a kis ember szavaira… Oly felháborodás mutatkozott arcán, mintha a sérelem kizárólag őt érte volna… Ajkai már az elnök szavai közben megremegtek sürgős mondanivalójától, – karját pedig már előre felemelte…
– Mindenesetre különös, hogy a védelem milyen hangokra vetemedik mostanában, – kezdte hatalmas hangon. – De rögtön lehűlt – : – látván, hogy az elnök egy unottan gúnyos, megvető mozdulatot tesz s aztán beszélgetni kezd az egyik bíróval.
– Ha meggondoljuk, – mégis csak különös fogásokat használnak a Kollega Urak ugyebár, – folytatta, – miután érzik, hogy úgyis reménytelen ügyük… S ezt mindenesetre megkívánom most, ítélet előtt állapítani… Az ilyen perekben, – amelyek elvállalása úgyis eléggé odiózus… – mégis csak ajánlatosabb volna egy kissé óvatosabban nyilatkozni… Elvégre, – én azt hiszem! – az ilyesmi inkább csak árthat, – mert a Bölcs Bíróság figyelmét felhívja rá, – hogy egyesek itt nem annyira az igazság kiderítésén fáradoznak, – mint inkább azon, hogy akadékoskodásukkal azt elhomályosítsák… – – – Megpróbálta – rámosolygott az elnökre és leült. – A merev arc azonban meg se rezdült közeledésére, – sőt mintha még csak bosszúsabb kifejezést öltene szavaitól…
– Még egy szót, – ha meg tetszik engedni… – mondá most a kis ember s az elnök biccentésére igen elfogódott hangon kezdte: –
– Hogy én, mély tisztelettel viseltetem a Magas Bíróság s az Elnök Úr nagyra becsült személye iránt, – úgy hiszem, azt nem kell itt külön hangsúlyoznom… S ha igaz az, amit mélyen tisztelt Kollégám épp az imént mondott… Hogy az ilyen pereket vállalni úgyis eléggé hálátlan feladat s elég súlyos megpróbáltatás minden jó érzésű hazafinak… – mert ki merné kétségbe vonni, hogy csak két éjszakán át való latolgatás s a ténykörülmények alapos átgondolása után voltam hajlandó oly ember mellé állni, aki azzal vádoltatik, hogy elég merész volt az Állam és az Egyház szent ügye ellen cselekedni… – mondom, ha ez igaz… akkor kétszeresen igaz az is, hogy a Kollega Úrnak nem volna szabad megfeledkezni róla, – mennyire meg van a mi kezünk kötve!… S én csak azt voltam bátor már védőbeszédemben is hangsúlyozni, amit most is, – hogy a vád úgyis eléggé súlyos természetű, – minek azt még – legyen szabad így mondanom: – külső eszközökkel súlyosbítani… Miért ne lehetne legalább a védelem legteljesebb szabadságát engedélyezni az ilyen emberek számára, akik úgyis ekkora eltévelyedéssel vádoltatnak… Hiszen a Bíróság bölcs figyelme ez által úgy sem vezethető félre, – mert, – hiszem, – semmiféle ravasz fogás az ily kitűnő judiciumu jogászi elméket el nem terelheti az igazság egyenes útjáról… Ahogy Cicero mondja: – Nulla calumnia, sive vis mala ingenium horum prudentissimorum doctissimorumque hominum a recto cursu veritatis depellere possit…
– S hogy én enyhíteni kívántam a vád terhelő előadását, tettem ezt azért, mert egész lelkemmel meg voltam győződve azok túlzott mivoltáról… S fel kellett hívnom a Magas Bíróság figyelmét védencem nemesi származására is, – fiatal, tapasztalatlan korára s arra, hogy – ismétlem, – sem a felségsértés, vagy lázadás, nemkülönben a hazaárulás vádja, – véleményem szerint ilyesmikkel: mende-mondákkal, izgatott elmék ráfogásával, – bizonytalan, téveteg gyanúsításokkal még nem bizonyítható… – Súlyos vádpontok ezek Magas Bíróság! – Itt legfeljebb egy különös vérmérséklet rendkívüli életmódja az, amely oktalan, túlzott gyanúra adhat alkalmat… – ezt belátom… S elismerem azt is, hogy könnyelműségében az Egyház érdekeit sértő kijelentéseket tett… – Enyhe ítéletet kérek! –
Így szólt a kis ember és nekipirosodva leült.
Izgatott, halk mozgolódás támadt szavai után: – mintha mindenki, aki a teremben volt, változtatni készülne helyzetén… A bírák előredőltek… S a hallgatóság is megmozdult.
Gyorsan körülnéztem köztük: – csak hárman voltak mindössze kívülem… Egy fiatal diák-féle, – úgy látszik ügyvédsegéd, aki eddig nyilván feljegyzéseket tett s most éppen pennáját törölte dús hajába… – S két egyenruhás ember, – talán bírósági hivatalnokok… Ők, mintha tudnák, hogy most mi következik, egymással sugdosódva előrehajoltak, bizonyos készenlétben helyezkedvén el…
– Élet és halál – mily keveseket érdekel, – gondoltam ekkor… – s már nem is voltam szomorú… – Oly természetes mindez! … S csak akkor lettem megint izgatottabb, mikor eszembe jutott pártfogóm…
– s az, hogy ő sincs itt! … – – Mindegy!
Minden, mintha feléledt volna itt merev, nyomasztó mozdulatlanságából…– Még én magam is, mintha jobban érezném most magam… – Ó – szabadulni!…
Csak a vádlott ült épp oly tehetetlenül – mereven az elnökre szegezve szemeit… – aki e pillanatban az iratok közt lapozott s aztán lassan, anélkül, hogy felpillantana, – a csengőt kereste kezével…
Az érc éles hangja szinte belénk hasított s az elszórakozott elmét ismét az örök, változhatatlan szomorúságra irányozá… – Minden elnémult megint.
– Éppen eleget tudok, – kiáltotta ekkor váratlanul durván. – A bíróságnak igazán semmi szüksége további fecsegésre. – Olyan kaján, nyers hangon mondta ezt, hogy veszélyes hatalmától, most már mindenki megremegett a teremben, nem csak én. – Felfüggesztem az ülést… – S felállott.
Mint a diákok a tanítás végén, úgy csúszott ki a padjából egymás után a két hivatalnok – s szaladtak előre… – A fiatal jogász pedig ásítva nagyot nyújtózott s aztán lustán szedelőzködni kezdett…
A vádló is lelépett már katedrájáról…– S a bírák a megkönnyebbülés kifejezésével arcukon, – mosolyogva s egymással beszélgetve lassan vonultak kifelé az emelvényen… – Az elnök szeme köztük csillogott…–
Székek tologatásának zaja volt aztán hallható…
Az ügyvéd ez alatt odament védencéhez s izgatottan beszélt néki valamit… Úgy látszott, mintha lelket akarna beléje önteni… – A vádlott azonban nem volt többé feléleszthető: – apatikusan ült helyén s csak őreinek többszöri, türelmetlen unszolására emelkedett fel lassan padjáról…– Csupán az alabárdosok álltak ott még mindig változatlan szigorúsággal két sorban, – mindaddig, amíg a bíróság ki nem vonult sorfaluk között… – akkor végre megingott sisakjaik egyenes vonala is…
Vezényszó hallatszott aztán…
Nemsokára pedig egészen kiürült volt már a terem s én még mindig ott állottam helyemen... – nem tudva, mit is akarok voltaképpen…
Ekkor, a belső feszültségek egy elviselhetetlen pillanatában – mintha küldte volna valaki, – kétségbeesett, furcsa, különös ötletem támadt – s máris ugrottam ki a padból… s szaladtam ki a folyosóra… – Szerencsém volt!
Az elnök ott állt az ablakmélyedésben és a két feszes állású hivatalnokkal beszélgetett. – Mikor engem meglátott, – nyomban otthagyta őket.
– Isten hozta Öcsém, – kiáltott fel és sugárzó arccal jött elém. – Már vártam is!… – Hát mégiscsak eljött – úgy-e?… No ez szép! – mondotta. – Legyen szerencsém, jöjjön be a szobámba!…
– Ön nagyon kedves irántam Elnök Úr, – feleltem csodálatos módon hirtelen megkönnyebbült szívvel…– Mintha régen elhalt apámmal találkoztam volna.
– No, hogy tetszik? – kérdezte ő, – mosolygósan nézve szemembe… – Úgy-e, hogy nem oly nagy dolog!…
– No, – hiszen nem olyan nagy dolog, – szó sincs, – feleltem… – Már amennyiben egy embernek a feje sem sokkal nagyobb, mint, – mondjuk, – egy dinnye…
Nevetett. – Én azonban akkor már verejtékezni kezdtem lelkem nagy erőfeszítésétől.
– No de mi lelte az ujját Sir? – kérdezte ő ekkor… – Mért hord kötést?…
Reánéztem s lassan feleltem neki:
– Mióta a múltkor úgy a körmömre koppintott, – azóta bekötve hordom Elnök Úr!…
Úgy? – A körmét? – Egészen szellemes! – kiáltotta harsányan nevetve… – Szerény tréfa, de kedves tréfa… – Hát annyira a körmére koppintottam volna Baronet?…
Én azonban e pár szó után máris teljesen kimerültem… Hiszen sosem volt bennem valami nagy készség a szellemeskedésre – komor és vigaszt hozó töprengésre születtem én! – de most, – e pár szó után egészen úgy éreztem, mintha minden erőm elhagyott volna vele…– össze tudtam volna esni a gyengeségtől… – S valami mély, mély, végzetesen komoly és kábító sötétség kezdte beborítani szívemet. – A torkom összeszorult.
– Sir, – mondottam ekkor néki szinte könyörögve… Sir, – egy tréfa, ha szerény is – elvégre mégis csak tréfa… – Nem írhatnám fel ismét előlegül?…
Összeráncolta homlokát, – mintha képes volna ilyesmit komolyan mérlegelni…
– Hát – kedves Baronet, – mondotta lassan s hamiskás, élénk szemeivel rám kacsintott…– Egy kicsit jobban meg kell ezentúl erőltetnie magát… – Ha ezt megígéri? – – S máris mosolygott. – Ahogy valaki kisfia nevetséges kérésein szokott mosolyogni… – No de halljuk, – miben lehetek szolgálatára? … tette aztán hozzá kissé elkomolyodva.
– Nem az én szolgálatomra, Elnök úr… Hiszen irántam még talán senki sem volt oly szíves, hogy a szolgálatomra kívánt volna lenni…– feleltem, – de el kellett hallgatnom, nehogy megeredjenek könnyeim.
A folyosón sétálók ezalatt tisztes távolságban meg-megálltak, – elkerültek, – félénk és áhítatos pillantásokat vetve az ablakfülke felé.
– Nem kérelem… – inkább afféle … afféle… mint mikor az ember az Ég felé fordítja szemeit… és nem szól, nem könyörög… talán még csak nem is sóhajt…
– mondottam szinte magamon kívül. –
Csend volt.
– Irgalmazzon! – súgtam ekkor feléje – s nem tudtam volna egy hangot sem kihozni többet… Majd hogy el nem vágódtam.
De ő, – bár szemei komolyak maradtak, – hangosan felnevetett. – Ugyan kedves Sir… – hát nem gyerekes kérés ez? – kiáltotta s most már szemmel láthatóan élvezni kezdte nagy kétségbeesésemet.
– Kedves Baronet, – ne legyen már olyan nagy gyerek… – Az Isten is megáldja… – kérlelt nagyon barátságosan s a karomat simogatta közben. – Ugyan mit! – Egy pár évvel több, vagy kevesebb! – Nem mindegy az, hogy mennyit él az ember? – tette hozzá halkan s legyintett. – No de jöjjön be hozzám, Sir… – Reggelizzünk… – És melegedjünk meg egy kicsit…
S én kóválygó fejjel mentem utána.
(Folyt. köv.)
