BÁLINT ALADÁR: A KÉVE XIII. KIÁLLÍTÁSA
BÁLINT ALADÁR: A KÉVE XIII. KIÁLLÍTÁSA
E jó szándékú, jó ízlésű emberek immár tizenharmadszor lépnek a közönség elé, hogy részt kérjenek az elismerésből és munkásságuk eredményét a köztudatba vigyék. Szándékaik tisztasága kétségtelen, azonban a társaságban egyesült művészek csökönyös mozdulatlanságban ismétlik önmagukat, határokat vonnak maguk köré és féltő gonddal óvakodnak e szentséges magukvonta határok átlépésétől.
Kispolgárias meghittségben sorakoznak egymásmellé a képek, szobrok, grafikai művek. E meghittség melege tagadhatatlanul kellemessé teszi a kiállítást, az artisztikus elrendezés felfokozza a műtárgyak eredendő értékeit és e robbanásos nyugtalan világ zivatarából talán jólesne idemenekülni, e barátságos, kedves képek közé és fel is üdülnénk, ha nem hoztuk volna magunkkal a világ nyugtalanságát, ha idegeinkben nem rezegne tovább egy megváltozott élet hullámverése, nagyobb, egyetemesebb szépségek nosztalgiája. E kiállítás okát-célját két halott jelenléte szabja meg. Mednyánszky László emléke robusztus erővel tolul fel ez alkalommal. Az egyik képe erdőrészletet ábrázoló, monumentális alkotás. Mellette eltörpül mindenki. A másik halott, a korán elhunyt Konstantin Frida kevésbé markol bele a szemlélő lelkébe, de annál több asszonyi finomság, gyengéd szeretet suhan át vásznain. Felkúszó vonalainak ritmusa az élet tavaszát zengi vissza halk hangon, szűzies fehérséggel.
