A jövő felé
A jövő felé
Naturalizmusnak és impresszionizmusnak (a különböző elágazások és árnyalatok ismertetését ezúttal mellőzve), mint mindenütt, nálunk is pozitív és negatív oldala volt. Az elsőt már érintettük. A másik: az akadémia megtagadása. Ezzel is szükséges és fontos hivatást töltött be. De szándéka és hatása túlment magának az akadémiának megtagadásán: elvetett minden hagyományt és minden olyan föladatot, mely a régi művészetével rokon. Igaz, nálunk a valódi hagyomány híján a tagadás közvetlenül csak az akadémiára célzott; közvetve mégis elérte azokat az elveket is, a művészet örök princípiumait, melyek a hiányzó történelmi realitást ideálisan helyettesítik. Folytatásra alkalmas művészettörténeti múltunk nincs vagy alig van, de az elvek, melyekben az egész múlt ideálisan s az időtől függetlenül él, bármikor testet ölthetnek, mint Izsó és Lechner esetében láttuk. A naturalizmus, mikor megtagadta az elveket, egyben elfoglalta helyüket, s így negatívuma is a pozitívum erejét és jelentőségét vette föl: tabula rasa-t csinált maga körül, a maga céljain kívül másokat nem ismert el, céljait abszoluttá tette. Végső fejlődési szaka, az impresszionizmus, úgy leszakad a múltról, mintha a múlt sohase lett volna.
Az impresszionizmus, mikor a végletig ment, az egész múltat elvetette, hiszen csak így lehetett a végletig mennie; ezért aztán minden oly törekvésnek, mely a régi művészet céljaival rokon célokra törekedett, szembe kellett vele szállania. Hamarosan be is következett: még az impresszionizmus korlátlannak látszó uralma idején. Magán az impresszionizmuson belül (Cézanne) kezdődött el, de a messzibb múltba is visszaérnek gyökerei, miközben ágai a jövő felé növekednek.
Hogy azért az ágak növekedésének módját és irányát megértsük, meg kell néznünk, nagyjában, tövüket is.
