RÉVÉSZ BÉLA: CSÖND
RÉVÉSZ BÉLA: CSÖND
Hangok rozzant szekrénye, az enyém… ha tudnátok.
Áll a csönd, mint a megakadt gondolat és az elmerült hallgatásból fölneszel a hang, mint a sejdülés…
Máskor megmozdul a boldogtalan messziség, sóhajhullámok indulnak a végtelenből, süllyedt erdők fölzihálnak és zizeg, búg, morajlik a rengeteg…
Ez a kiterült, nehézkedő, leselkedő csönd…
Ha mozdul a vemhessége…
Tölcsérbe gyüremlik a világ és rásistereg halottas kagylóimra a széttörött zavar, mely összependül mindenfelől, a siralomvölgy jajgató tárnáiból…
Máskor fölveti gyerekszívemet és rászédülök a gátra, amikor egy fekete éjszakán ránk jött az árvíz, sáncot, verejtéket feldöntött és reccsent, fűrészelt, morzsolt a víz… érctelen bőgését ma is hallom.
Kitolt magam körül a regék varázs köntösével én hallom a csöndet, a letakart hangot, mely szunnyad a készülő szívekben, zsendülő agyvelőkben, serkenő fákban, csillagok kocódó huzalában…
Néha megring, mint a hetedhét határ és harangok orgonája zúdul rá szemhéjamra, régi pillantásom beül a szemeimbe és ormolok a Bazilika magasában, síkság, hegy, szalagos Duna elhemperegnek a kék útvesztőkhöz, suhanc gyerkőcök nyihorásznak mellettem, az öreg őr ránk int és mi megrántjuk a meleg toronykötelet.
Harangozunk…
Apró magam, a kötél legalján, kis kezemben érzem a felnőttebb társaim erejét, az érckalap a legfelső toronyban megbillen, szörnyű erejével megrántja a vastag kötelet és mi szállunk a magasba, lábujjhegyes lábunk szökdécsel, küszköd, visszatipor a talajra…
Az érckalap megzeng…
Morduló, álomból ébredő hangja elzúg fölöttünk…
Reng a kicsiny padlás, kifeszült, csikótestünkre ráborzong a zord kondulás…
A délutáni napgolyó beállt a mi kalitkánkba és arany a meleg toronykötél, bikakedvű gyermekhomlokokon a vidám verejték…
Tárul a hangkehely és alája kerül minden, fölhajszolt magunk, ámuló eszünk, megszorult lélegzésünk, remegő éberségünk…
A hurok elkapja megfont derekunkat és fejtől a lábig belefúrunk a lángoló űrbe, de megbirkózunk és föld van újra viharos magunk alatt…
Elhaló hangmezőkre rácsordul a követő hangzuhatag és ömlik, hányja magát, síkban elszelidül, mint pillantásunk tükrében a lenn rezdülő róna…
Részegedik az érckalap, bong-kong a tántorgó, diadalos izmainkban, a nap nem megy tovább, áll a kalitkában és dalol a torony, harsan a magasság…
Fény, zengés összezendül …
Óh, hangok…
