Sándor Imre: Nádass József: Szakadj ki szó!
Sándor Imre: Nádass József: Szakadj ki szó!
Meg kell mondanom: nem tudok objektív kritikát írni erről a könyvről. A kötet címe alá ez van írva. „Versek 1920-22,” két év és e két év alatt barátok voltunk, ezek a versek az életembe kapcsolódtak, emlékeimmé váltak, ismerője, látója voltam születésüknek és – nagy örömmel! – néha ápolója kiforrásuknak. Nem enyhítésképpen bocsátom előre ezeket, csak nyílt akarok lenni: hogy a legbarátibb kapcsolat dacára is meggyőződéssel és a művészet iránti őszinte becsület tudással tudom elmondani e könyvről az elmondani valókat. Mert tudom Nádass Józsefről, – éppen eme verseiből tudom –, hogy poéta, a szó kivételes értelmében! és poétának csak hívője és hirdetője tudok lenni, de nem úgynevezett kritikusa.
Érzékeny, független, különálló életek ők, akiket lehet segíteni kiteljesülésükben, de vétkes könnyelműség hozzájuk érni a nyisszentő késsel annak, akinek fogalma sincs róla, hogy vajon nem éppen a legértékesebb eret vágja-e ketté.
lehetne azt is mondani, hogy a naturalizmusból fakadó természetes illatú szimbolizmus és meleg, halk szavú aktivista prófétálás („Ablakotokról, ha már ki sohase nyílik, tépjék le a málé-tunya függönyt, – hisz olyan kezeitek vannak, akik a világokat emelik, szemetek napot, holdat és tengert szült már”) teszik Nádass József költészetét, de mindennek megmondása nem is fontos, olyan, mintha az újszülöttnek azt mondanánk: „Vigyázat, uram, ön a gőzgép és a villamosság felfedezése által fellendült kapitalizmus kései dekadenciájában született bele, vigyázat, önnek kellemetlen tapasztalatai lesznek.” Nem mondhatom ezt az új embernek, aki egyelőre embernek születik és nem kortársnak, még kevésbé mondhatom a költőnek, akitől azt várom, hogy az embert demonstrálja a kortárssal szemben. sem a költőnek, sem azoknak, akik elfogadják őt költőnek, nem használok vele. Minden igaz költészet ellenvélemény a napi élettel szemben és szörnyű igazságtalanság a költészetet éppen a napi élet szabályai szerint skatulyázni.
Nádass József költészetében ez az ellenvélemény egészen jelentős, az individualizmus gyávasága ellen harcol, a holnapi kenyérért aggódó „erkölcs” ellen, a polgár ellen, akinek legfőbb gondja a hosszúra irányított élet. Nincsenek fajtai problémái, mert e kor dekadenciájában, melyben még nem sejthetők a megújhodás keretei, a fajtán túlmenő ember érdekli. Azt lehetne mondani kispolgári szóval, hogy a könnyelműség énekese, de tudnunk kell, hogy a könnyelműség ugyanaz a dekadenciában, mit a faji erősödésben a hősiesség. Költészetének lendülete: a napi gond elvetése, az elméletek elvetése, a vágy, menekülni a tudatosság csődjéből. Nem akarja felgyújtani az egész aktatárát ennek a nagy inszolvenciának, csak menekülni tőle, maradjon, ahol van, fussunk tőle, messzire, ki az erdőbe, ahol magukra eszmélnek letaposott érzéseink és játszunk és a legnagyobb érzés: fogjuk meg egymás kézét! A magára hagyatott embernek a komoly fájdalma kicsendül minden verséből. Víziói vannak róla, hogy szeretik, hogy körülfogják, hallgatják, megáll az élet, megállnak a villamosok és a boltosok lehúzzák a redőnyt. Egy lány sir érte, előtte és ő egyszerre felgőgösödött, boldog ura a teremtésnek. Aztán megint a kivetettség:
„Nincsen kéz, akit fognék, a fák állnak csak sorfalat,
Hallgassatok, most ők szólnak belőlem,
erőlködöm, hogy hozzam hangjukat.”
Hallgassatok, most ők szólnak belőlem,
erőlködöm, hogy hozzam hangjukat.”
E korszak legfontosabb tünete, az individualizmus kiéltsége, meleg, vérből jövő intuícióval jelentkezik verseiben: az egyedül járó ember nem bírja a szenvedéseket, amiket az idők rámérnek, társulni, csoportosulni akar, falkákba akar verődni, mint kemény, koplalásos télben a farkasok.
Mindez csak annak bizonyítására, hogy íme, itt is egy költő, nincs helye itt osztályozásnak, rangjelzésnek, becézve és tisztelettel vezessük őt előre, ahol szemtől szembe, a legelső fronton harcolnak ők mind az élet szenvedéseivel.
