Kosáryné Réz Lola: Gül-Baba kertje
Kosáryné Réz Lola: Gül-Baba kertje
Osvát Ernőnek
Némely ember ezzel foglalkozik, más ember azzal. Van, akinek kinevetik a munkáját, vagy csodálkoznak rajta. Mindegy. Ha jószándékkal végzi, kedves az Úr előtt.
Ha valami török kereskedő, vagy katona, vagy dervis, vagy akár egy nyomorult gyaur elballagott a Gül-Baba kerítése mellett, az is nevetett és csodálkozott. Mert zavaros és nehéz idők voltak, ki-ki a saját életére vigyázott s minden igyekezetével a napi kenyérhez próbált szerezni valami ízesítőt. Kevésnek sikerült, sok a száraz kenyerét is elvesztette. Gül-Baba pedig mindezzel nem törődött. A rózsáit oltogatta.
Micsoda nagy kertje volt! Pontosan nem is lehetett a végét látni. És mennyi rózsatő nőtt benne! Volt olyan, ami apró csemete korától ott fejlődött a szeme előtt, nemesítette, nyesegette. Volt olyan is, ami csak úgy egyszerre kiütötte a fejét a gyom közül, ahol nem is várta volna. Gül-Baba mindegyiket szerette, mindegyiknek örült.
Jöttek és mentek a napok, harcok voltak odakint, véres vetekedések. Hol egyik fél jutott uralomra, hol a másik. Gül-Baba a rózsáit oltogatta és nem törődött a külső világgal. És íme különös dolog, a külső világ minden lármája elcsöndesült a kapui előtt. A vásakodás és gyűlölet leghangosabb harsonása is meghajtotta a fejét, mert aki nem volt egészen vaksággal megverve, nem nézhetett be gyönyörködés nélkül Gül-Baba kertjébe. Legfeljebb csodálkozott vagy nevetett, de nem haragudott.
Volt ugyan szóváltás néha. Gül-Baba meghívott időről-időre néhány béget és basát, hogy nézzék meg a kertet és gyönyörködjenek a rózsákban. Hívatlanul is jöttek a vendégek. És ilyenkor aztán szörnyű veszekedések támadtak. Egyiknek a fehér rózsa tetszett jobban, másiknak a sárga, harmadiknak a piros, kiabáltak az urak, egymás turbánját ráncigálták és nem lehetett köztük igazságot tenni.
Gül-Baba nem vegyült bele a veszekedésbe. Mosolygott és hallgatott. – Milyen bohóság! – gondolta. Minden rózsa szép, ami az én kertemben nő és én valamennyit szeretem. Oltom és szemezem őket, levágom a vadhajtásokat és óvom őket a túl sok virágtól, de nem méricskélem a szépségüket, hanem örülök nekik.
Ne gondoljátok, hogy Gül-Baba nagyon öreg volt már és talán azért nem esett nehezére a bölcsesség, mert az életet már csak a szemüvege mögül, messziről látta. Inkább sohasem öregedett meg. Hiába lett ősz és hiába számolgatták az emberek, hány éve dolgozott a kertjében. Hanem azért tudott jó és bölcs lenni, mert nagyon szerette a szépet. Ezért emelkedett felül minden bohó emberi vetélkedésen, megadta „a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené” és békességet parancsolt önmagában és mindenütt maga körül. És odakint a többi emberek, törökök, gyaurok, idegen katonák, mind azt mondták:
– Miért is bántsuk Gül-babát? Hiszen szépet és jót cselekszik, senkinek rosszat nem tesz.
És Gül-Babát, csakugyan, nem is bántották a jó emberek, akármilyen nemzetbeliek vagy pártbeliek lettek volna is. Növekedett a kertjében a sok rózsa szépen, semmi viharos idő nem árthatott nekik.
A rózsák, persze, mással nem tudták neki megköszönni a jóságát, mint hogy virágokat fakasztottak a gyönyörűségére. Ki-ki olyat, amilyen tellett tőle.
Ez a néhány szó is egy csomó apró rózsa szeretne lenni, valahol a kert sarkában, az elvadult bokrok között. Gül-Baba, ha egyszer arra sétál, majd megtalálja.
