Zsadányi Henrik: „Az nem tesz semmit…”
Zsadányi Henrik: „Az nem tesz semmit…”
Magam is tudom, hogy csak szerény és igénytelen lehet a személyes benyomásnak az a pár szál virága, amelyet most elfogódva az ujjaim között szorongatok, hogy Osvát Ernő elé tegyem az asztalra, ahol már a teljesebbnél-teljesebb jubileumi rózsák illatoznak. Hiszen én csak hébe-hóba találkoztam Osvát Ernővel, nem hiszem, hogy féltucatszor ültem volna vele szemben, pedig 15 vagy 20 esztendővel, ezelőtt ismertük meg egymást. Néha évek múltak el, s nem kerültem eléje. Csak itt-ott ért el a harmadik vagy negyedik személyektől küldött üzenete:
– Írjon, kérem…
A lelkiismeretemet perzselték ezek az üzenetek. Lesütöttem a szemem, hogy még nem írtam, de azután a munka sodra ismét fásultságba ringatott, óh, tehetek én róla, hogy robotolnom kell s – nem írhatok! Ezekből a szórványos és távoli Osvát-érintkezésekből tehát alig maradhattak emlékeim, s így halvány fényükkel igazán nem tudnám Osvát Ernőt valamelyik olyan oldaláról megvilágítani, amelyet a mai írói nemzedék egy-egy tagjainak a fáklyája már be nem lobogtatott volna.
Mégis, az első találkozásunkból megmaradt valami, amiről azt hiszem, hogy – „eredeti Osvát”, ennélfogva nyugodtan oda csúsztathatom ezt a kis mezei virágot a rózsáktól, maéliáktól és orchideáktól roskadozó jubileumi asztalra.
Ha nem csalódom, a Keleti pályaudvar környékén egy kávéházban Színi Gyula mutatott be neki. Mosolygott, s nagy pápaszeme mögött felhúzta a szemöldökét.
– Miért nem ír, – ez volt az első szava.
Zavartan húzódtam, hogy nem lehet, nem tudok, nem érek rá, vagy más ehhez hasonló kifogást dadogtam. Végül, nem bírván kereszt tüzéből menekülni, ezzel fordultam feléje:
– Miről írjak, mit írjak?
Megfogta a kezemet s igen halkan mondotta:
– Mindegy, akármiről, csak írjon!
– De hátha nem egyezik meg az Ön nézetével az, amit írni fogok?
Elkomolyodott, a pápaszemén keresztül még nagyobbnak látszottak a szemei.
– Az nem tesz semmit – szólt, s minden szótagot külön hangsúlyozott – nem fontos, hogy valamiről egyformán gondolkozzunk!
Ebben az időben néhány esztendei újságírói múltamból már alaposan ismertem a szerkesztőségek belső életét. Ez a pár szó tehát érthető módon csodálkozásba ejtett. Hogyan, nem fontos, hogy a szerkesztő úgy gondolkozzék, ahogy én – helyesebben szólva, hogy én úgy gondolkozzam, ahogy a szerkesztő gondolkodik? S nem tesz semmit, hogy az, amit írok, nem fog megegyezni a szerkesztő felfogásával?…Ezt én addig szerkesztő szájából még soha nem hallottam.
Abban az időben dogmaként uralkodott az az elv az összes lapoknál, – s ugyan úgy uralkodik, sajnos, egy-két kivétellel még ma is, – hogy az újságba csak az kerülhet, amit a szerkesztőn keresztül a kiadó helyesnek talál. Hiszen a lap az övé, mint ahogy a fűszerkereskedés a fűszerkereskedőé. Hogy lehet tehát elképzelni, hogy a fűszerkereskedő ne azt tegye a polcára vagy a kirakatába, amit ő odavalónak ítél – nem is beszélve arról a szörnyűségről, hogy talán éppenséggel a versenytárs áruját rakja ki oda!…A szerkesztők ennélfogva árgus szemekkel őrködtek azon, hogy, az Isten szerelméért, valahogy bele ne csússzon a lapjukba egy gondolat, egy árnyalat, egy sejtés, amely nem az ő céljukat szolgálja. Még a cáfolatokat is csak ímmel-ámmal adogatták le, nehogy az olvasó észrevegye, hogy ők – tévedhetnek is. Olyan lapok erkölcse, mint például a Times-é, vagy a Manchester Guardian-é, amelyek a felfogásukkal és politikájukkal legellentétesebb nézetnek is helyt adnak, sőt megengedik, hogy a saját felfogásukat az ellenfél, vagy akár az ellenség a sárga földig ledorongolja a saját portájukon – tökéletesen ismeretlen volt.
Nem csoda tehát, ha hetek, hónapok, sőt esztendők múlva is élénken visszaemlékeztem Osvát Ernő említett szavaira. Most pedig, amikor a más felfogása iránt való tisztelet igazán körömfeketényire zsugorodott össze, s vannak nézetek, amelyeknek egyszerű kimondása büntető törvénykönyvbe ütköző súlyos cselekedet, még erősebben gondolok rájuk – úgy, annyira, hogy életének e fordulójánál nem tudok neki szebbet és kedvesebbet mondani, mint azt, hogy idézzem a keleti pályaudvar környékén lévő kávéházban elhangzott szavait.
Lehet, hogy akik őt közelebbről ismerik, hétről-hétre látják dolgozni, s figyelemmel kísérik tiszta életének folyását, ezek sokkal jellemzőbbet képesek élete vizéből kihalászni. Én nem tudok ennél Osvátabbat találni. Ez ő, a tetőtől-talpig kultúrember, aki ha fanatikusan is ragaszkodik a maga nézetéhez, érzi és tudja, hogy az egész igazság soha nem fér el egy nézetben, más másképpen is gondolkozhat, mint én, s ez a másképpen, talán éppen olyan szép, kecses, igaz és forró, mint az, amelyet én melengettem a szívem alatt.
Nem ebben volt-e az ő huszonöt esztendeje sikerének titka?
