II.
II.
A nyikorgó falépcsőkön szokása ellenére kettesével ugrált felfelé. A tavaszi napsütés a lépcsőházat is megostromolta és a pókhálós udvari ablakon halvány sárgán világított egy napsütötte csík.
Halkan nyitotta ki a csörömpölő konyhaajtót és megállt a küszöbön. Az öregasszony tépett szélű zsákdarabon térdelt és a konyha kőpadlóját mosta. Szennyesszürke víz borította a töredezett, sárga és vörös kőkockákat és a konyha megtelt a mosogatóvíz émelyítő bűzével. Az öregasszony egészen elmerült a sikálásban és nem vette észre, hogy kinyitották a konyhaajtót. Csak néhány másodperc múlva, mikor letette a súrolókefét és vizes kezeivel elsimította az ősz hajszálakat homlokából, nézett fel csodálkozva:
– Édes fiam, már itthon vagy? Nem is hallottalak…
Hirtelen elhallgatott, mert megrémült Illés úr komor tekintetétől. Illés úr mozdulatlanul állt az ajtóban, ajka keserű ráncba húzódott, Dühösen becsapta az ajtót:
– Maga is máskor súrolhatná a konyhát, – mondta köszönés helyett.
Az öregasszony ijedten, szolgálatkészen tápászkodott fel a földről és a vizesvödörhöz tipegett kezet mosni.
– Mindjárt édes fiam, rögtön beadom az ételt, hiszen rég készen van, – motyogta sietősen.
Illés úr még jobban elkomorult. Nagyon fájt neki, hogy a tiszta öregasszonyt így találja a konyhasúrolás közben… Az ügyvédnét… a szép asszonyt… a szentet… És ilyen alázatosan, félően felel neki, ahelyett, hogy megszidná, mert nem köszönt.
– Hát csak siessen – mondta durván – tudja, hogy vissza kell mennem a hivatalba.
Az öregasszony megtörölgette a konyharuhában lúgtól kiázott, töredezett körmű ujjait és bevitte az ételt.
Illés úr szótlanul ült az asztalhoz és nyakába gyűrte az asztalkendőt. Egyszerre ezerszer nyomasztóbbnak és kínzóbbnak érezte a szegénységet. Mindent újra látott meg: a vakudvarra nyíló homályos ablakokat, a színes rongyból készült szőnyeget, az ócska puhafabútort.
– Miért van ilyen sötét? – morogta.
– Csak úgy van, mint máskor édes fiam! – mondta félénk szeretettel az öregasszony.
– Fenét van úgy! – csapott le rá Illés úr. – És ne dédelgessen folyton…Édes fiam! Nem vagyok már pólyás…
– Jó édes fiam, – mondta remegve, alig hallhatóan az öreg asszony.
Reszkető kézzel merte ki a levest, a fiának teli tányérral, magának alig egy kanállal.
Illés úr szótlanul kanalazta a levest, s mikor végzett, felnézett az öregasszonyra.
– Maga nem eszik semmit?
– Nem vagyok éhes fiam!… Sokat ettem délelőtt, – mondta majdnem sírva az öregasszony.
Illés úrnak torkát szorongatta a fájdalom. Az öregasszony egy ideig némán figyelte Illés urat, akinek gyér bajusza felborzolódott a belső indulattól, aztán mégis bátorságra kapott:
– Valami bajod van édes fiam? – kérdezte.
Illés úr dühösen felkapta a fejét:
– Nem elég bajom van magával?…
Megint hallgattak egy darabig. A nyitott konyhaajtón behallatszott az udvaron játszó gyerekek lármája és még nyomasztóbbá tette a szoba csendjét. Végre felállt az öregasszony, hogy kivigye az edényt, de remegő, ügyetlen mozdulatával feldöntötte a kályhaellenzőt, a régi lakás egyetlen darabját, mely most az apró vaskályha előtt állt, mint a szoba egyetlen dísze. A rokonok és ismerősök belétűzdelt képei szanaszét hullottak a földön. Az öregasszony sietve hajolt le, hogy felszedje, de Illés úr is ott volt már és félretolta az útból. Az asszonynál csak egy fénykép maradt, azt simogatta és becézte, ráncos, fáradt kezével:
– Igaz is… Írt a lányom! – mondta egyszerre az asszony közönyös, hangot erőltetve és újból megsimogatta a fényképet.
– Így mondta: a lányom, mert Illés úr megtiltotta, hogy a húgának nevezze. Megtagadta a húgát, amint mondta azért, mert szégyent hozott a családra, valóban pedig az volt az oka, mert Karolinka vidéken nevelőnősködött, mégpedig főként özvegy földbirtokosoknál a Illés úrnak fájt a saját tehetetlensége. Nagyon jól tudta, hogy Karolinka nem hibás, s csak az életét okolhatja a sok rosszért, de Illés úr filozófus volt és menekült minden kellemetlen elől. Most is úgy tett, mintha nem hallaná mit mondott az anyja.
Az öregasszony újból kezdte:
– Írt a lányom… a Karolinka…
Illés urat újból elfogta a méreg:
– Mondtam már hagyjon békét nekem ezzel a lánnyal, semmi közöm hozzá, nekem ne beszéljen róla!
Az öregasszonyból kibuggyant a sírás. A ráncok élénk mozgásba kezdtek arcán, megjelent az első könnycsepp és utat keresett a ráncok között, aztán egyre több és több bukkant elő szünet nélkül s az öregasszony falnak támaszkodva sírt, hangosan, jólesően, ahogy csak azok tudnak sírni, akikben a fájdalom már ritkán talál könnyekre:
– Hát kinek meséljek róla, ha nem neked… Kinek?… – szipogta. – Az is az én gyermekem és nem tagadhatom meg, hogy az enyém. Az Isten megbüntetne…
Erőt vett magán és félszemmel fiára pislantva igyekezett könnyeit felszárítani, mert újra megijedt Illés úr komor nézésétől.
– Hát kinek meséljek róla?… – kérdezte most már sírás nélkül, sokkal halkabban és félénkebben.
Illés úr megfeledkezett filozófiájáról és öklével csapkodta az asztalt, hogy a poharak nagyokat ugorva ijedeztek:
– Kinek meséljen?… Nekem ne!… Annyit mondok… Nekem hagyjon békét azzal a lánnyal! Úgy is maga nevelte ilyennek, tartsa is meg… Nekem nem kell…
Szünet nélkül ordított és belevörösödve verte az asztalt. Értelem nélkül újra, meg újra kezdte:
– Nekem ne mesélje, a maga lánya!…
– De édes fiam!… – csitította remegve az öregasszony.
Lábujjhegyre állt és iparkodott a haragosan csapkodó öklöt megfékezni:
– Most aztán hiába mondja édes fiam!… – ordította Illés úr…– A maga nevelése az a lány, az a kódorgó, urak rongya!…
– Elég!… – sikította az öregasszony. Remegve kiegyenesedett és fia elé állt. Illés úr egészen megmerevedett a váratlan hangtól, ökle egy pillanatra ütésre készen a levegőben maradt, aztán lesújtott az öregasszonyra. Az öregasszony megtántorodott és hang nélkül lerogyott a földre. Úgy kuporgott, mint egy apró élettelen rongycsomó, körülötte a rokonok és ismerősök megfakult arcképei néztek merev mosollyal. Illés úr egy pillanatig dermedten bámult anyjára, aztán felbődült, a konyhába rohant és keményen bevágta maga után az ajtót.
Lezuhant a vizes csöbör mellé a konyhaszékre és maga elé bámult. A tavaszi nap a felhők mögött bujkált, a kis, émelyítő levegőjű konyhában egészen sötét volt. Az udvaron is csend volt.
Egyszerre mindent feloldó, jajgató zokogás hangzott fel a szobából. Illés úr megrázkódott és nagy fájdalmat érzett magában felszakadni.
Leborult a félig felmosott konyha vizes kövére és csendesen, hang nélkül jött ki belőle a sírás.
