1.
1.
A szó hangsúly vagy mondat hangsúly? Arany az utóbbi mellett dönt, ami annyit jelent, hogy egy-egy szólam (= egyetlen hangsúlyt uraló része a mondatnak) ad egy-egy ütemet, s itt merül fel az első ellentmondás. Nem minden szólam kezdődik hangsúllyal – pl. itt: Ki lepkét fog, lopva járjon! az első szólam első szava hangsúlytalan –, bizonyos, hogy a naiv ritmusérzék ilyen esetekben mégis az első azaz hangsúlytalan szótagot fogja kiemelni, ami annyit jelent, hogy (mint Négyesy mondja) „a logikai nyomatékot elhallgattatja vers nyomaték:” ez pedig ellentmondása, ha a vers ritmusa éppen a mondat hangsúlyon, a logikai hangsúlyon alapúl.*
Gábor Ignác úgy akarja az ellentmondást megszűntetni, hogy a hangsúlytalan szót ütem előzőnek fogja föl. E fikciót végérvényesen megcáfolja Horváth: „Arany ezt a sort nyolcasnak írta, négytagú ütemekkel, mi jogon veszi ki Gábor az első szótagot a négyből?” – Mindazon által talán Horváthnak sincs egészen igaza, mikor azt ilyen sorokat egyszerűen hibásaknak fogja föl. (Túl sok lenne a hibás sor, éppen Aranynál, legtökéletesebb verselőnknél.) Itt nem lehet általános szabályt állítani: a ritmus egyéni. Petőfinél pl. az ilyen sorok csakugyan önkénytelenül megnyomódnak a hangsúlytalan szótagon s döccenés érzik – de Arany verselése komplikáltabb. Ő maga úgy számol be erről, hogy „egyhangúság kerülése végett” használja a súlytalan kezdetű ütemeket, tény az, hogy Arany ütemeinél nagyon gyakran nem az a fontos, hogy súlyos taggal kezdődjenek, hanem csak az, hogy egy súlyos tag körül meghatározott számú súlytalan csoportosuljon. A súlyos tag aztán állhat itt vagy ott: a fő, hogy csak egy legyen, ne több! (Arany elméletében is nyoma van ennek, pl. e Himfy sor: Szívünkben szent tűz lángolt, első ütemének, döccenését avval magyarázza, hogy ott egy helyen két súlyos szótag van.) Ilyen módon aztán a súlyos tag ide-oda rázódva, de mindig állandó mennyiségű súlytalan udvarát maga körül tartva (mintegy az ütem Chladni lemezén) komplikált zenét ad, mely igaz, hogy már nem szűzi magyar ritmus, hanem átmenet mintegy a choriambikus és anapaestikus lejtéshez, melynek Arany későbbi technikájában oly nagy szerepe van. Ez ejti Gábor ütemezését és tévedésbe.
Nem azon alapul.
Itt Horváth kitűnő éleslátással mutat rá, hogy már a közönséges beszéd sem tisztán gondolati, hanem hang idomi törvények szerinti tagolódik, hogy több egymásra következő súlytalan tag után megkívánja és megteremti a hangsúlyt akár a szó közepén is, s idézi Arany László klasszikus mondását, mely szerint a vers szerzőnek „se módja, se hatalma” nincs, a közbeszéd hangsúly törvényeitől független maradni. Általában Horváth könyvének talán legnagyobb érdeme, hogy felhívja a figyelmet Arany László töredékben maradt tanulmányára, mely méltó vers tanunk alapvető kartájává lenni. Arany Lászlónál a nyelvtani szólam helyén fonetikai egység foglalja el, s ez Kolombusz tojásszerű felfedezés. Megmagyarázza elsősorban a magyar ütem négyszótagos maximumát, megmagyarázza az értelmetlen ütemek szabályosságát – mint: Ülj mellém a …(kandallóhoz), Ím halljad egy… (agg rege stb.), megszűnteti a Négyesy féle ellentmondást. S gondoljunk erre is: Petőfi versét: Nagy a legény, de nagyobb Boldogtalansága, a fül nem érzi rossznak, noha a végén az ütem kettémetszi a szót. Vagy erre: Arany sorának: Este van, este van, ki ki nyugalomba, második felét önkénytelen így ütemezzük: ki ki nyugalomba, bármennyire ellenkezik is ez az iskolai szabályokkal, míg az iskolás, ütemezést (amelyhez Gábor Ignácé és csatlakozik): kik – nyugalomba, elmélettő meg nem fertőzött fül sohasem fogja elfogadni.
Nem igen tehetnék itt egyebet mint hogy ismételjem Horváth perdöntő fejtegetéseit: több megjegyzésem van a második tételhez, melynek fejtegetését a következő alkalomra tartom fenn magamnak.
