Kosztolányi Dezső: A Petőfi vitához
Kosztolányi Dezső: A Petőfi vitához
Érdeklődéssel olvastam a „Nyugat” január l. számában megjelent cikket, melyben Földessy Gyula bírálja Horváth János könyvét. Az én műveltségem inkább csak tulajdon gyönyörűségemet szolgálja, sokkal szeszélyesebb, idegesebb, semhogy igazgat akarhatnék tenni a két tudós között. De egyet-mást mégis hangsúlyoznom kell.
Jórészt egyezem Földessy barátom szempontjaival, ki a Shakespeare- és Petőfi találkozásokat, melyeket Horváth kiemel, erősen megrostálja és sokat mint általánosságot elvet. Szigorú bírálat töredékéből azonban nem alkothat fogalmat az olvasó, hogy a szónokló jellemzésekkel szemben milyen becsületes, szólamtalan az a munka, melybe én is elmélyedtem, milyen gondosan gyűjti össze az adatokat, melyek Petőfi lelki fejlődését megérteti, milyen szorgalmasan kutat föl minden egyes, csak fel is ötölhető párhuzamot, melyet a tudomány módszeres megítélésére bíz. Igaz, a Shakespeare-ről és Petőfiről szóló rész leginkább támadható. De többek között Shelley és Petőfi összevetése egészen meggyőző. A Fragments pár soros, futva odavettet versecskéi indították meg azt a termékeny gerjedést, melyből 1846-ban Petőfi kis költeményei születtek (elvándorol a madár… emlékezet… Hajamnak egy fürtjét levágom… Itt állok a róna közepén… ha jönne oly nagy förgeteg… Mi a dicsőség?… A bánat? egy nagy óceán… Gyertyám homályosan lobog… Elmém ezen sokat gondolkozik… Mit ettél föld… Hová lett a kacaj… stb. stb.) ezeket a lélekben, formában tökéletes impresszionista remekműveket, melyekhez az angol költő csak az ösztönzést, a merészséget adta. Petőfi versei finomabbak, különösebbek és – merem állítani – eredetibbek is.
Itt a vitát be is rekeszthetném. Minthogy azonban adatokról van szó, én is közölhetek párat, melyet évekkel ezelőtt Petőfi könyvem margójára jegyeztem. Azt hiszem, más még nem vette észre. „Hattyúdal-féle” című verse 1844-ből. A költemény nem jelentős. Sokan bizonyára nem is emlékeznek rá. Egyik versszaka:
„Hányszor kívántam a halált,
És most, midőn már közeleg,
Midőn félig rám lehele:
Olyan formán vagyok vele,
Mint a mesében az öreg.”
És most, midőn már közeleg,
Midőn félig rám lehele:
Olyan formán vagyok vele,
Mint a mesében az öreg.”
Ez a hang visszatér Reviczky 1889-ben írt, mindenki által ismert költeményében, nem humoros, hanem tragikus zengéssel, öntudatlanul:
„Óh, hányszor hívtam a halált,
Mihelyt a kedvem búsra vált.
De most, hogy itt
Ólálkodik,
nem érzek mást, csak borzadályt.”
Mihelyt a kedvem búsra vált.
De most, hogy itt
Ólálkodik,
nem érzek mást, csak borzadályt.”
Petőfi szintén keveset emlegetett verséből (Szilveszter éje 1847-ben) két sor:
„Az milyen szegény gazdagság!
Ez milyen gazdag szegénység!”
Ez milyen gazdag szegénység!”
Vajon Jókai két regénycímét „Szegény gazdagok”(1860), „Gazdag szegények” (1890) ez az ellentét sugallta-e?
„Szüleim halálára” című verse 1849-ben.
Az utolsó, döbbenetes hasonlata:
„Csak egyszer, még egyszer
Ölelkezem össze
Sí keresztekkel…
Olyan a két ága, mint két ölelő kar,
Mintha apám s anyám nyújtaná ki karját…”
Ölelkezem össze
Sí keresztekkel…
Olyan a két ága, mint két ölelő kar,
Mintha apám s anyám nyújtaná ki karját…”
Emile Verhaeren kötetében (Počmes Ille série Mercure de France 1907) „Le vent”:
„Les croix du cimetiére étroit,
Les bras des morts, que sont ces croix,
Tombent, comme un grand vol,
Rabattu noir, contre le sol.”
Les bras des morts, que sont ces croix,
Tombent, comme un grand vol,
Rabattu noir, contre le sol.”
A kép ugyanaz, több mint félszázad múltán. Mégis kizártnak tekinthető, hogy Verhaeren ismerte Petőfi versét. Csak a szemlélet, a képzelet megjelenítő munkája hasonlít egymáshoz az ismétel meg ilyen csodás, egyéni finomságot is, melyről azt hinnénk, hogy csak egyetlen-egyszer juthat eszébe földi halandónak. Ez viszont Földessy felfogását igazolja.
