Kosztolányi Dezső: Rákóczi (Bemutató a Nemzeti Színházban)
Kosztolányi Dezső: Rákóczi
(Bemutató a Nemzeti Színházban)
(Bemutató a Nemzeti Színházban)
Aki történelmi tárgyhoz nyúl, azt két veszedelem fenyegeti. Először: vigyáznia kell, hogy alakjai az I., vagy a XVII. században ne telefonozzanak egymásnak s ne töltőtollal írják alá a szerződéseket. Másodszor: vigyáznia kell arra is, hogy alakjai a világért se beszéljenek úgy, mint az I. vagy XVII. században játszódó történelmi drámák szereplői. Mind a kettő egyaránt rontja a káprázatot.
Vannak történelmi alakok. De az író előtt csak emberek vannak. Mert bár a történelmi alakok megalkották a maguk fényes pályafutását históriában, könyvekben, képzeletben, az írót semmisem menti föl attól, hogy megint újra alkossa őket, akárcsak egy mai ügyvéd bojtárt, vagy villamos kalauzt rajzolna. Maga a történelem – a sivár eseménysor – lázálom, melynek nincs tanulsága, vagy csak egy tanulsága van, hogy évszázadok során minden ismétlődik. Ebbe kell lelket lehelni összefogó, de nem általános elvvel. Egy dicső vezér feltámasztásához épp oly kis isteni, – vagy inkább emberi? – szikra szükséges, mint ahhoz, hogy egy képzelt figurát, egy ügyvédbojtárt, vagy egy villamos kalauzt hívjunk föl a semmiből. Így a „történelmi dráma” élet lesz, olyan, mint a költészet álom élete, valamit tükröző, pár századdal visszatolva. Ez pedig mindenkit érdekel azt is, aki a történelmi könyv nyomán nem „ismeri föl” a história egyes mozzanatait, a magyart éppúgy, mint a svédet, kínait, mert emberi.
Voinovich Géza tanult fő, nemes ízlés, finom lélek. Sok értékes tanulmányért vagyunk neki hálásak. Nyelve csiszolt, kimunkált. Amit föntebb vázoltam, azt ő jobban tudja nálam. De csak az első veszedelemtől szabadult meg, történelmi műveltsége folytán, a kisebbtől, az anakronizmustól. A másodiktól nem. Rákóczi életét ábrázolja, pontról-pontra, otthon, az ónodi országgyűlésen, a rodostói magányban, de nem alkotja újra, nem hozza közelünkbe. Elfogulatlan ítélő s egyformán osztja az igazságot, kurucok, labancok felé és olykor – Rákóczi látomása előtt – fölényes értelmével távlatot is tár fel. Alakjai azonban csak egyik rekeszében tartják a magánügyeket, másikban a közügyeket. Nem emberek. Ezért a cselekmény csak a történelem sínjén mozog, évszámok szerint, nem a maga tengelyén.
Ha talán nem a hős egész életét mutatja be, csak egy részét, egy oldalról, valami önkényes elhatározás alapján, melyet költői teremtő erőnek is nevezhetünk, akkor jobban látjuk az egészet.
