Fehér Margit: Szombat este
Fehér Margit: Szombat este
– Holnap! – kiáltott vissza a lépcsőházból vígan Ila és ajkáról könnyű pára szállt a lámpa felé. – Szervusz!
– Szervusz! – felelte fentről a másik kislány fanyarul, egy percig hallgatta még, mint rohan le Ila szabadon és bolondul a lépcsőn, korcsolyája édes zenével csörömpöl a karján. – Aztán bement a lakásba, – félve nyitott be a konyhaajtón.
– Dada kérem! – s amint látta, hogy a dajka az utolsó ruhadarabokat aggatja a szárítókötélre, bátrabban kérte: – jöjjön be, ha készen van! Alig birok vele egész délután. És öt óra mindjárt. Kettőkor szopott.
– Jójó! Megyek! – a ragyás, sápadt parasztasszony dühösen rázott ki egy pólyacihát, víz freccsent róla szét a konyhába. – A másik, aki ott ült a lámpa alatt az asztalnál – jól útjában a dadának – piszkosan, szétepedten és levelet írt szuszogva, felkapta a fejét erre:
– Kisasszony! – mondta Editnek megvetőn, – tessék megmondani neki, hogy mossa fel maga után a lucskot, mert én nem vagyok bolond…
– Sokat mosta már utánam, az igaz! – robbant ki a dadából a méreg, egész délután feszült, főtt benne, míg mosott kint az ellenséges csendben. – Más segít az embernek, ha ennyi a dolga, de itt?… az Istenit neki!… hogy az Isten…
Edit szó nélkül hagyta ott őket, az erősödő páros rikácsolást, – bent a szobában a pici sírt egyhangúan, zsarnokul. Bement hozzá s csüggedten, bódultan – mint aki állati egyhangúságban üti újra élete taktusát – tologatni kezdte fel-alá a gyerekkocsit. Hogy ordítanak! – hetek óta élnek úgy, mint kutya-macska! – S nem jön ez a dada, ilyenkor áll a keze s ő várhat estig, – s ezt a csöppet is mi leli? – Behajolt a kocsiba, – a kisfiú elvörösödött, torz arccal, fájdalmasan, visítva sírt. Felvette s csitítóan szorította magához. – háromnegyed öt, – ez a negyedóra semmi, – s szive megdobbant, amint a maga bátortalan érintése friss, éles csengetéssé lett a konyhán.
… Nem jön. Ki kellene menni… Mari! első a gyerek és ne veszekedjenek, kérem, az árt a dadának, beteg lesz a gyerek tőle s én már nem birom itt egész délután cipelni, szoptatni kell, mossa fel maga a konyhát, kérem és a dada jöjjön be… igazgatta magában az energikus mondatokat, de tovább topogott ütemre a szobában, arcához szorítva kisöccse éhes, kereső száját. Csengetni sem mert többé. – Mari! nézze, legyen maga az okosabb, a dadára szükség van. Ha így felmérgesíti… felmérgesedik, egész éjjel sír a gyerek! – szerkesztgette az okosat, a felsőbbségesen csitítót. Kimenni hozzá, ha a dada nincs kint, jó szóval. – De látta a mindenes boglyas szőke fejét, megvető, alattomos pillantását… hetek óta nézi így s neki torkán akad a szó, elönti az undor, a napok óta bele-belenyilalló idegeskedés, borzalom s nem ment, feszülő idegekkel fülelt a gyereksíráson át a konyhai zsivaj felé…
Szörnyű ajtócsapás végre s már jött a dada dúlt arccal szitkozódva még s lúg ette kezével a szobaajtóban kezdte kigombolni blúzát. Reccsent a dívány, amint indulatosan zöttyent le szélére a síró gyerekkel… Oh, csend, megkönnyebbülés, szabadulás! Felkapott egy fekete harasztkendőt s mohón menekült az utcai szobába.
Ezek voltak szomorú új életének békés percei… A gyerekszobában enyhe csend s itt. Az utca ívlámpájától derengő világosságú lakatlan ebédlőben, hol még a régi, szebb élet illata lengett, – fellélegző biztonsággal lehetett magában. Hívó kis emelvényen szék, asztal várt az ablak mellett, – szegény halott anyjának kedves pihenőhelye, – odaült Edit az utca felé könyökölve. Homlokának jól esett a hideg üveg, szemének a télesti utca, a sétatér kopaszon nyújtózó fái, közöttük az árván maradt szobor, amely lombfüggöny nélkül, téli leleplezettségében, zömök árnyékot vetve állt lent. – odaát, a messzi túlsó utcasoron égtek a kirakatok lámpái, pereces topogott fel-alá kötényébe bugyolált kézzel a járda szélén, emberek siettek nekidülleszkedve a szélnek s a kisvárosi üres villamoskocsi rohant át időnként süvítőn, sárga tisztaságában. Az ablakon télies tompasággal szűrődött át a pereces sikoltása, beszédzsivaj s időnként tiszta, rövid korcsolyakoccanás. – Ila! – már kint van a jégen, már repül is azóta, – a szombat este munkátalan boldogságában – holnap nincs iskola – kacagva a fiúval, hosszú hajbodrai szállnak, amint dűlve szeli a jeget… Hogy elsietett! csupa önző jókedv és távoli türelmetlenség volt s ő hogy hívta, várta ma délután!… Elképzelte: leülnek a kályhához a csendben, a kicsi alszik s ő ma beszélni kezd, s ha jól megy minden: az Ila hozzátartozó, régi tekintetét láthatja újra, talán arról is szól ma. – Ám Ila elkésve jött, szelesen kintkalandozó könnyű fejjel és a kisfiú sírt, egyre sírt e pár perc alatt is makacsul s – oh, megérti! – annak, aki nem szokta meg, idegesítőn. Hogy menekült! s ő megint egyedül van keserűn, értelmetlenül…
Edit nem sírt, hat hónap alatt – mióta árván maradt – keveset sírt, inkább bámulva, bódultan sodródott csak. S akkor is, a nyárvégi estén, mikor Iláékhoz szaladtak érte: jöjjön… az anyja… még most tejet ivott… s vége van… egy pillanat alatt… felrohant a lakásba s ott a halál első látására, apja üvöltő jajgatására a rémület artikulátlan ordítása szakadt ki belőle… Nem érezte az elválás igazi fájdalmát akkor… a temetési ceremónia központjában, az ismerősök felé özönlő részvététől körülbecézve, a kötelező szomorúság pityergésével sírt csak. Hirtelen támadt érdekességének gyerekes büszkesége s a halál hideg borzalma – ennyi volt szívében az első napokon… Tizenöt éves volt… S az utolsó időben oly idegen, türelmetlen dacos, restelkedő… Gyerekük lesz, most, ennyi idő után, – az öccse tizennégy éves – oh, hogy lehet? – szégyen ez, borzasztó, megalázó! Öreg emberek! – nem tudta, lehetetlen volt elhinnie! – Az iskolában mogorván, pirulva hallgatott, holott máskor, fiatalok, idegenek szerelmi életéről érzéki fantáziálással, kigyúlva suttogott társnőivel… S anyja, az okos, jókedvű bécsi nő, aki azelőtt mulatságos magyar beszédével oly édes, szándékossággal derítette fel az embereket maga körül – s most megadó szomorúsággal, előérzettől megszállva merült magába, – megtört szemmel, hallgatva nézte leányát: – érezte idegenkedését. – Dacos volt Edit, feleselő – s megvető is sokszor. – S aztán, hogy rászakadt ez az élet itt, eleinte maga sem tudta, mit hozott? – anyja barátnője járt fel hetekig, oktatgatta őt. – Akkor még örült, hogy vége az iskolábajárásnak, s néha egész bolond szabadságérzés rohanta meg: – oroszosan körülnyíratta haját például, rég vágyott erre s anyja mindig keményen, érthetetlenül ellenezte. – De Anna néni is családos volt, férje féltékenyen sokallta szamaritánus hajlamait, ki is élte már az első időben nagy lendületre kapott jóságát: – elmaradt lassan. S Edit valami ijesztő körforgás közepében állva szédülve igyekezett e züllő háztartás kormánykerekét elkapni. – Életük lassan szétesett: a nagy fiú délutánokon át csavargott, senki sem ellenőrizte tanulását, apja szótlan szomorúsággal robotolt távol a háztól. Mennyi pénz kellett! A Dajka! az Edit gyakorlatlan gazdálkodása mit nyelt el! – Apjuk sokszor napokig úton volt, itthon lótott-futott, holtfáradtan ült le a rendetlen ebédhez, néha ráhajolt az alvó gyerek kocsijára, könnyes szemmel egyenesedett fel és szó nélkül, sietve ment ki a szobából. – De volt néha, hogy kettesben maradtak vacsora után a lámpánál, édes kamillaszagban, nagy csendben, – Tibor, a nagyobb rég bevonult sápadt kamaszarcával, kékkarikás, nyugtalan szemével a hálószobába, – a kicsi aludt, – ő varrt valamit lecsukódó, álmos szemmel, apja újságot olvasott s rágta a szivarvéget. – Ilyenkor zsongó félálomban sírós boldogsággá olvadt nagy szeretetet érzett, biztonságot, otthoni meleget e szomorú, ápolatlan, jó ember közelében s reggel korán kelve hálás mohósággal vasalta ki szegénynek gyűrött nadrágját, rakta elé a tiszta gallért s kikísérte az előszobába, kabátján titkon, boldogan végigsimítva. Volt így néha s milyen édes, visszahozhatatlan percek voltak ezek, – miért jött ez? – miért van most hideg érzéseivel ily siváran egymagában?…
… Valaki benyitott. Hátra sem fordult, ismerte ezt az erőszakos kilincsrecsapást, ezt a cipővel, térddel is segített hirtelen ajtóbelökést.
– Kérj Maritól kávét! – szólt hátra. – És tanulj! Megint csavarogsz!
– Mi közöd hozzá?! – S Tibor kiment újra. Az ajtó üvegtáblája megremegett, amint berántotta maga után.
A kicsi élesen, hosszan sírt odaát, a dada lendületes egyhangúsággal dübörögtette a kocsit… Milyen nyűgös, nem beteg-e vajon? – Első foga kint van s oly nehezen ütközik a másik. Orvost kellene hívni, s talán kimenni, a nagy fiúnak is uzsonnát adni, hogyan löki az elébe, most a kávét? – Hidegen, kanál, asztalkendő nélkül biztos, ahogy a legkényelmesebb… Óh, a lusta, a komisz, a komisz!… Nem tud ránézni, egy percig sem tud egy levegőt szívni vele azóta… s az érzi: szemtelen gúnnyal, titokzatoskodó fölénnyel néz a szemébe sokszor. – Hogy ki van szolgáltatva ezeknek, e közönséges, szitkot köpő, idegen némbereknek, – a dadának, aki mohó parasztkapzsiságában visszaél szerencsétlenségével és szívós, sápasztó gyűlöletében senkit, semmit sem kímél, hogy a másik felett diadalmaskodjék s kitúrja innen… Oh, hogy mondta el neki is, milyen mindent agyonsújtó brutális egyszerűséggel: – Persze! kinyílt a csipája, hogyne… ha az úr… S hogy ő ámulattól tátott szájjal, fehéren meredt rá, hideg kacagással folytatta: – Ő maga dicsekszik el vele mindenkinek, a koszos, az égetnivaló!… az úr is, az is de tudja, kivel adja össze magát! – De elszökik egy szép nap, meg tetszik látni! – vagy ő, vagy én! – az úr is megtudja még, mi lesz, ha nem a gyerek az elsőbb! – – Az a szörnyű, szörnyű délután s az éjszaka után! – Dideregve feküdt az ágyban, ideges éberséggel hallva minden legkisebb neszt, – s csakugyan: nyílt éjféltájt a hálószobaajtó s utána a másik… S azóta így jár-kel, megfagyva, elkeseredve, idegenül kerülve apja kutató, sejtő tekintetét. – – Lehajtotta fáradt fejét a karjára s így ült sokáig, száraz szemmel, az elhagyatottság súlyos görnyedtségében…
Elmenni… Igen, az lenne jó, itthagyni mindent, lerázni ezt a terhet magáról! – Az apja – vajon megérdemli-e, hogy így kínlódjék: gyerekkel, ellenséges, gonosz cselédek között? tűrve kamaszöccse gorombaságait, távol minden örömtől, emberektől?! – Egy régi-régi, a boldog családi esték emlékéből sarjadzó szelídség percig biztatta még: ha egy este nyílt, komoly szemmel eléállna s azt mondaná : apám! ez a leány meglop, gonosz, feleselő, a dadával nem fér meg, küldjük el, – talán beleegyezne, hisz szereti őt, sokszor fájón nézi s értük dolgozik folyton… Nem, nem! – tiltakozott rögtön a borzadó idegenkedés benne, – hogy tudná szóbahozni! – talán – oh, biztosan! – azt védené, – most minden így marad már így elrontva, helyrehozhatatlanul…
– Kisasszony!… jaj!… Jézus Mária! – visított át most az ajtón a dajka hangja oly rémült hirtelenséggel, hogy Edit felugrott s egyetlen ugrással rontott a szobába Az asszony jajveszékelve, krétafehéren állt a gyerek fölött: – a kocsi fehér párnáitól irtóztatóan ütött el a kisfiú kék-vörös, szederjes kis arca kifordult szemfehérjével, görcs húzta kék öklöcskéi az arcánál s nyitott, vonagló kis szájából lassan, bugyborékolva szivárgott elő a vékony hab…
– Mi ez?… mi van?… az Istenért… beszéljen már!… mi történt?… mit csináljunk? – s a szegény kisleány első mentő eleven mozdulatával felkapta párnástól a merev kis testet és segélyt keresve, megzavarodva futkosni kezdett vele a szobában.
– Jaaj!… vége… vége… – ordított a dajka. – Jancsika… Jancsika!… jaj! fogfrásza van… jaaj… vége, kisasszony… az én Juliskám is… jaj, tessék nézni… kivégzi…
– Orvost!… vizet… locsolja… csengessen… rázza…! Tibor, rohanj. Hívd be Kiss nénit… jaj, Istenem!… Mari menjen orvosért… a legközelebbit hozza… Gergelyt, itt a házból… talán otthon lesz… jaj! Rohanj ne kérdezz nem látod?! – s zokogva rázta, ölelte, szólongatta, locsolta a görcsben vonagló, rettenetesen néma gyereket… Ingecskéje facsaró egy víz volt s még fejvesztetten, üvöltő tehetetlenségben rázták arcába egyre a vizet… A szomszédok rohantak be már, asszonyok, gyerekek, cselédek, Kissné, a varrónő gombostűkkel telitűzdelve, ahogy ruhapróbát hagyott ott épen és kapkodva, fulladozva vette át Edittől a kicsit…
– Kiss néni, édes, mit csináljunk?… mit csináljunk?… segítsen rajta!… nézze, milyen kék… Jancsikám! Jancsikám!…
– Borogatást… és letenni!… nézze: szűnik már!… ne féljen!…
Az orvos jött. A bámészkodók kimentek. Kissné maradt csak – s a gyermek arca lassan szelíd fehérré vált, szeme csodálkozva tágra nyílt, keze lassan lehullt, panaszosan, hosszan sírni kezdett végre, mintha láthatatlan pántok szakadtak volna fel valahol, mintha messziről-messziről agyonhajszoltan hazatért volna…
… Magukra maradtak s Jancsika aludt, kihagyón szedve még lélegzetét, megviselt, vézna arcával, fáradt pilláival, összeesve, lankadtan, megváltva… Edit ott állt felette s most hosszan, megkönnyebbülve, feloldódva sírt…
Nagy csend volt a szobában… A dada szuszogó sóhajtással terült szét egy széken… Tibor két könyökére támaszkodva ült az asztalnál és illemtudóan, csendes közönnyel meredt egy pontra… S nyílt az ajtó és Mari jött be lábujjhegyen, odament a kocsihoz s kezének sohasem látott könnyű, vigyázó érintésével lebbentette el a fátyolfüggönyt s hosszan és aggódón nézte a gyereket… Edit felnézett rá gombóccá gyúrt zsebkendőjével utolsót törülve szemén s lassan követte a cselédleány mozdulatait, amint az óvatos, kímélő csendben járt az asztal körül és vacsorához terített vigyázva… Mily jó, szelíd, boldog szeretetet érez most mindenki iránt.
S az este tiszta nyugalmában, szelíd lámpafénynél, ölbe ejtett kézzel ült a terített asztalnál e megviselt kis családfő – és sápadtan, beesett szemekkel sóhajtozva, de mosolyogva, lecsendesült szívvel várta haza az apját…
