Gellért Oszkár: Találkozások vele • (Felolvasás az Ady-ünnepen)
Gellért Oszkár: Találkozások vele •
(Felolvasás az Ady-ünnepen)
(Felolvasás az Ady-ünnepen)
1902-ben találkoztam vele először, az Osvát Ernő hetilapjában, a Magyar Géniuszban. Ott jelent meg a „Műhelyben” című rövid színképe, az első írása budapesti lapban. Benne néhány verssor, szokatlan szépségével megragadó. – Ki ez a költő? Ki ez az ember? – kérdeztem a hökkentő hatás első hevületében. Aztán egy évig nem találkoztam újból a nevével.
De egy év múlva Nagyváradról vékony versfüzetet hozott a posta: „Még egyszer” volt a címe. Akkor találkoztam vele másodszor.
És most engedjék meg, hogy egy kicsit büszkélkedjem Önök előtt. Mert erről a versfüzetről a budapesti sajtóban, úgy tudom, csak ketten írtunk 1903 őszén: Szász Zoltán meg én. Én egy 21 éves ifjú fontoskodásával és gyámoltalanságával, de írásomból ma se szégyellem, ezt a néhány sort:… „És valószínű, hogy megmosolyog engem, ha nem értem őt és valószínű, hogy megmosolyog, ha azt állítom, hogy értem. Természetes, mint nem lehet érteni a homályt és mint lehet érteni egyáltalán valamit?… Ady Endrénél jobb költő kevés akad ma e hazában” – volt a végső megállapítása annak a cikknek. 1903-ban, virágában a Kiss József – Ignotus – Heltai-korszaknak, amikor még a nehezen fejlődő váradi költő messze volt attól, hogy nevét egy ország fölkapja, hiszen az „Új versek” kötete csak 906-ban jelent meg és Ady Endréből csak akkor lett igazán s egy csapásra Ady.
908-ban azután megismertem személyében is. El kell mondanom ebből az első személyes találkozásból valamit, erősen jellemző apróságot. Osvát Ernővel ültünk a New York kávéházban, a Nyugat indulása előtt. Osvát akkor szedte össze új folyóirata első kéziratait s Ady érdeklődésére két vers kéziratát megmutatta neki. Azt kell mondanom, hogy az egyik verset X írta, a másikat Y. Tehát X és Y költőkről van szó. S mikor Ady elolvasta Y versét, azt mondta rá: Rossz Ady utánzat. Aztán elolvasta a másikat, amit X írt és azt mondta rá: Jó Y utánzat. – Összemosolyogtunk. Akkor ismertem meg benne az embert. S barna szemében nemcsak a tükör előtt álló feminin hiúskodást láttam, hanem a mérhetetlen öntudatosságot, amit még csúfondáros formájában is jogosnak éreztem. Hiszen akkor már a „Vér és Arany” kötetével s benne az új magyar líra legnagyobb versével, az Ős Kajánnal ajándékozta meg nemzetünket.
Nem fontos, hogy további találkozásainkat az életben sorra vegyem. Az utolsó – most volt, néhány hete csak, a szobrász műtermében, aki a készülő síremlék terveit mutatta meg néhányunknak. És az őszi alkonyatban újra láttam őt. Meztelen felső testtel, dacos állal, szívére szorított ököllel fog ülni egy férfialak a sírja fölött, lant nélkül, mert maga a test a lant itt, aminthogy az élete is ma már egy új, egész, hatalmas költeménye a huszadik század magyarságának.
S most: még csak egy verset, ami a halála első évfordulójára íródott, az Ős Kaján hatása alatt. A szenvedő ember panasza az új embertelenségben: – Üzenet Adynak.
(A felolvasott vers a Nyugat 1920. Februári számában jelent meg.)
