Lengyel Menyhért: Seherezáde • – opera egy felvonásban –
Lengyel Menyhért: Seherezáde •
– opera egy felvonásban –
– opera egy felvonásban –
Bartók Bélának
Minden jog – a megzenésítés és előadás joga is – a szerzőé.
Nagy, szőnyeges, bársonyos, selymes terem a szultán palotájában. Középen egy emelvényen széles, lágy baldachinos kerevet. Két oldalt két hatalmas kandeláber. Jobbról és balról omló szőnyegekkel fedett bejárat. A háttérben barna függöny, amit ha szétvonnak szinte behajlanak a gránátalma s dús babérfák zöld leveleikkel – s ezekkel egy vonalban – mintegy folytatásképpen a mély kék tenger sima tükre. Késő délután. A napsugarak felülről behullanak és sávokat, különös arabeszkeket rajzolnak a szőnyegekre.
A széles kereveten, szinte elveszve benne és a selyem takaróban, összehúzódva az álom halálos fáradtságában fekszik Seherezáde.
Dinarszád (a jobb függöny mögül belopódzik a terembe, – szétnéz, a hátsó függönyhöz megy, kicsit félrehúzza, kitekint rajta, aztán megint összevonja s halkan, lábujjhegyen a szunnyadó Seherezáde mellé lopódzik):
Ébredj – Seherezáde (Seherezáde nem mozdul)
Ébredj – Seherezáde
Seherezáde – Seherezáde
Seherezáde! (költögeti, rázni kezdi)
Testvérem, kincsem, napsugaram
Szívem szegény nővére –
Drága Seherezáde, ébredj –
Már száll az est –
Seherezáde (kábultan): Ki az?
Dinarszád: Én vagyok – nővéred – Dinarszád –
Seherezáde: Hagyj – (visszahanyatlik)
Dinarszád: Ébredj – kelj föl, – itt van az este
Készülni kell – megint ma újra
Ez a mesék ezredik éjje
Folytatni kell még a mesédet
Folytatni kell…
Seherezáde (felnyög): Jaj – Jaj –
Dinarszád: Mesélni kell – mint minden éjjel
Mesélni kell –
Seherezáde: Jaj – jaj – jaj – jaj –
Dinarszád (nagy részvéttel): Seherezáde! (átkarolja, párnákat támaszt alá):
Mi fáj? Mi bánt?
Vége a napnak
S az esti homályban
A mese aranyszálát, mit eddig szőttél
Vedd újra a kezedbe.
Seherezáde: Nem – nem bírom már –
A szívem oly fáradt –
Tikkadt az ajkam –
Fejem kiégett –
A mese millió szála
Befont és megfojt, – megfojt egészen…
Nem akarok – semmit – csak
Aludni örökre…
Dinarszád: Fáradt, szegény madárkám –
Ez a bús kötelességed –
Hozom ezüstös fátylad
Omló selyem ruhádat
Készülj – mert nemsokára
Már jő urad, a szultán
Seherezáde Óh, hogy irtózom –
Reszketek tőle –
Elvette a vén ember
Ezer napomat – éjjem
A tavaszt elrabolta
A nyaramat megölte –
Dinarszád (részvéttel): Seherezéde!
Seherezáde (növekvő elkeseredéssel):
Az álmot – a magányt
Járást szabad mezőkön
A napnak dús sütését
Találkozást, – a sóhajt
Szerelmes szembenézést
Boldog fiatalságom!
Mind odalett – felolvadt a mesében.
Aranyserlegbe töltöttem a lelkem
S ő issza minden éjjel
De nincs tovább – nem bírom már, nem akarom –
nem tudom – nem – nem (zokogva összeroskad)
Dinarszád: Megöl ha abbahagynád –
Seherezáde: Hát öljön – legyen inkább a fehér
Néma halál a társam
Dinarszád: Ne felejtsd, Seherezáde
Nemcsak te pusztulnál véres kezétől –
Szüzek sírnának újra
Anyák keseregnének –
A rém – a pusztulás – a borzalom
Fekete keze fojtana itt mindent
Veled a remény halna –
Seherezáde (Egészen fásultan s apatikusan):
Nincs több reményem –
(Fejét két kezére támasztva merően maga elé néz, mintha emlékeit idézné)
Ezer nap előtt elindult Alcazir
Szívem fiatal társa
Egyetlen kit szerettem –
Igérte, visszajő – visszatér felszabadító
Ifjú sereggel –
Ezóta én mákonyos álomba tartom
E vén embert – altató mesékkel –
Eltelt az idő, – nap éjre pergett s lett ezer éjjel
Halálos fáradtan, már a meséből kifogytam
S ő nem jött vissza
Ő nem jött vissza.
Dinarszád: (Mély fájdalommal lehajtja a fejét)
Szegény Seherezáde
(S így marad mindkét nő halálos csüggedésben… Egyszerre azonban óvatosan szétnyílik a jobboldali függöny s egy merész, barna fiatal fej néz be rajta, – azután csendesen, egész testével előre lép)
Alcazir (Halkan, szinte sóhajtva): Seherezáde!
Seherezáde: (még mindig maga elé néz, de már mintegy villamos ütéstől érve, érzi az Alcazir közelségét s lassan fölveti a fejét, ekkor)
Alcazir (még egyszer szól az öröm felujjongásával): Seherezáde –
(erre már Dinarszád is megfordul és megpillantja Alcazirt)
Seherezáde (most felmagasodik az öröme egy sikoltásával): Alcazir, Alcazir (feléje repes) Alcazir –
Alcazir: (hozzárohan, – egymásba omlanak)
Seherezáde (az Alcazir haját, arcát simogatja remegő kezekkel):
Itt vagy? Igazán? Te vagy?
Hajad, homlokod, – szemed a régi
Az ajkad is – te drága
Ifjú szerelmem – vágyam – álmom
Alcazir (meghatva): Szívem, szelíd virága –
Seherezáde: Nem hittem már, hogy eljössz
Hírt se hallottam soha felőled
A reményem kiégett –
Alcazir: Jöttem – mert szeretlek téged –
(hosszú ölelkezés)
Rohantam előre hozzád
Lopva, hogy senkise lásson
Tudd meg a jó hírt, az öröm harsány
Riadóját veri a mellem!
Seherezáde (önfeledten simogatja Alcazirt):
Hajad, homlokod, szemed a régi –
Alcazir: Győztünk Seherezáde –
Amíg mesékkel altattad a vént itt
Felgyújtottuk a birodalmat!
Lángba borul, ami régi és fojtó, a zsarnok
Uralma széthull még ezen az éjen.
Seherezáde (csak szerelmével törődik):
Nem hittem már, hogy eljössz –
Hírt se hallottam soha felőled –
A reményem kiégett –
Alcazir: Győztünk, Seherezáde!
Jövök a szabad fiatal sereggel
Új hajnal pirul, kacagó kedvvel
Köszönt az új élet, – harsogó, robajos, győzelmes
reggel –
(de látva, hogy Seherezáde nem ujjong vele, csak remegve hozzá bújik, most veszi észre a lány mennyire halvány, gyenge és fáradt –)
Fehér az arcod
A szemed bágyadt, drága szerelmem –
Nem örülsz az ujjongó hírnek?
Beteg vagy? Mi bajod? – mondd
Seherezáde (hozzásimul Alcazirhoz, a kezeit simogatja s megint maga elé nézve, – egyszerűen, fájdalmasan):
Tán jobb lett volna
Ha soha el nem válunk, Alcazir, egymástól.
A nagy munkát végezte volna más…
Mert lásd, mint vad patak árja
Ezer nap-éj rohant el
S rajta elúszott
A boldogság hajója –
Ki adja vissza nekünk
Friss tavaszok sugarát, felhőit,
Tört, halk sikolyát a boldog szerelemnek, –
Legszebb időnk virági fonnyadoznak
A boldogság, mely jöttödön elöntött
Még jobban fáraszt – aléltan rogy öledbe
Szegény Seherezádod –
Alcazir (felemeli): Most nem szabad
Gyengének lenni, Seherezádom
Ez az utolsó éjjel!
Elveszünk, – a cél előtt nyomorultan
Ha vén agyát s fülét még ma éjszaka
Tele nem töltöd
Zengő mesével –
Ne hallja és ne lássa
Hogy most telik be
Ezen az éjjel
Korhadt vén birodalma pusztulással –
Most légy erős Seherezádom
Lobogj, tüzelj – miként a fáklya –
S ha jő a szent virradat
Majd megpihensz
A mellemen –
Halvány ajkad csókjaim pirosítják
Fáradt tested a szentelt győzelemnek
Langyos hullámi mossák –
Ígérd meg, esküdj, hogy még ezen az éjjel
Fiatal kedvesem, hű katonám
A helyeden megállasz
Seherezáde (tikkadtan): Esküszöm… ígérem…
Dinarszád (aki közben kilesett s őrizte őket, – most sietve sürgetve Alcarizhoz): Az idő eltelt
Most el kell menned
Seherezáde: Ne még – Ne még
Dinarszád: Siess – siess
El kell már menned
Seherezáde (Az Alcazir nyakába borul): Alcazir!
Alcazir: Hajnalba visszatérek! (Átöleli, megcsókolja Seherezádot, s gyorsan el)
Seherezáde (utána zeng): Alcazir!
Dinarszád (megnyugtatja): Hajnalra visszatér
Seherezáde (behunyt szemekkel): Itt volt, – a karjaimban
Szeme rám fénylett… visszajő!…
Erős legyek… azt mondta… Ez az utolsó éjjel
Még csak ma kell a helyemen megállni…
De hátha – nem bírom!… (belekapaszkodik Dinarszádba)
Dinarszád!… Ha nem bírom… Megáll a gondolat…
elakad a szó – megnémulok!… Nem jő hang a torkomon
nem tudom folytatni… az utolsó pillanatban!
Elhagy az eszem – félrebeszélek!
Forrólázt kapok!… Kikiáltom, hogy ez az utolsó éjjel
vagy, ha nem is szólok – csak rám néznek –
kitalálnak
mindent – kiolvassák a fejemből – az Alcazir nevét –
Hogy jő – Alcazir… elébe mennek (sikoltva)
Megölik! S vele engemet… Vagy a szívem
szakad meg… alig bírom már… a dobogását…
meghalok, mielőtt visszajő (kétségbeesve
átfonja Dinarszádot) Meghalok Dinarszád… Nem
bírom… bevárni… végem van leroskad).
Dinarszád (csillapítja, csitítja): Nyugodj meg, nem lesz semmi baj
A jó szellemek őrködnek majd felettünk –
Csillapodj – pihenj le talán
Majd visszatartom a szultánt s az udvart
Amíg lehet… Ne félj – ne félj (lefekteti)
Tudsz majd mesét – utolsót csodaszépet
Mint eddig minden éjjel –
Emlékezzél – a mese nem hagy el
Itt van veled, itt kavarog körüled:
Színbád a hajós… A halász és a szellem
Giöbare hercegnő csodaregénye… Aladdin…
A csillagjós… Podmanaba bráhmán…
Nyugodj – pihenj – majd visszatérek –
(s látva, hogy Seherezáde elcsendesülten fekszik, halkan kioson a szobából).
Seherezáde (visszahúzódva a rengeteg kereveten mint egy beteg kis madár):
Alcazir!… (szünet) Igen… a mesék… már itt
Zsongnak köröttem… Szindbád a hajós… A halász
és szellem… Giöbare hercegnő…
(A nap utolsó sugarai is eltűntek. Mély homály lett a teremben.
S mintha a fekvő Seherezáde felizgatott fantáziája vetítené ki a mese árnyait, mintha az ezer éjszakán életre keltett s nap fényétől elrejtőzött mesealakok most előrebújnának: a terem hátsó függönye szétválik s a nyugodt tenger kék síkján, mint az álom, mint az öntudat foszlányai – mese-árnyak kezdik játékaikat.)
–
Utca Kairóban. Álmodozó fiatalember jön. Felnéz. Gitárt penget.
Egy nő kihajol az ablakból. Lejön. Csókolóznak – eltűnnek…
–
Kert – középen szökőkút. Márványpadon csókolódzó pár… Óriási néger szolga ront rájuk. Az ifjút megkötözi. Kirántja széles kardját, hogy levágja a fejét… A kép eltűnik…
–
Pici hercegnők tánca a holdfényben a tenger sima kék tükrén.
–
A kalifa a sakkasztalnál egy majommal ül szembe és sakkozik… A majmon piros skárlát ruha van…
–
Gályán érkezik Szindbád, a hajós. Kiköt – csodálkozva néz körül … A tenger kék fátyolos lányai veszik körül, táncolnak, elaltatják, – elszedik kincseit…
–
A kerevet két sarkából nagy füstfelhő gomolyog fel, mely egy szellem ijesztő körvonalaivá alakul és átsuhan a tengeren…
–
A sötétből Aladdin suhan elő, csak kis lámpája világít, megforgatja a lámpát – a messze távolban egy csoda-palota rezgő képe emelkedik fel – s tűnik el megint…
–
Szörnyeteg közeledik az alvó Seherezáde felé óriási meztelen karddal – egy ifjú áll a szörnyeteg elé. Az ifjú Alcazirhoz hasonlít. Rettenetes harcra kelnek egymással… Suhog és villan a meztelen kard a szörnyeteg kezében. De Alcazir kivédi a csapást, torkon ragadja, veszett erővel rázza a szörnyeteget, akinek feje az öreg szultán fejévé változik. Seherezáde nyugtalanul hánykolódik a kereveten.
(Távoli, mély gongütés, melytől az álomárnyékok egyszerre szétriadnak.)
Dinarszád (besiet jobbról – a széthúzott függöny nyílásán fény ömlik a terembe):
Seherezáde – Seherezáde
Öltözz sietve, útban
Van már a szultán…
Nyugodt, pihent vagy?
Erős leszel –
Erős – okos – az utolsó mesédet
Elmondod majd – tudod, mi lesz a vége…
(tapsol)
Hozzák ezüstös fátylad
Omló, selyem ruhádat
(Szerecsen szolgák lépnek be s felgyújtják a magas kandeláberek tűzét, elrendezik a szőnyegeket, függönyöket. Füstölőkkel illatosítják be a termet. Rabszolganők jönnek, dús omlású selyemruhával, fátyollal, ékszerekkel – felöltöztetik Seherezádet.)
(Újabb gongütés… a rabszolgák kisietnek.)
„Seherezáde középen áll, a nagy pamlag előtt, arany-ezüst fátylába burkolva, mozdulatlanul, – Dinarszád körülötte szorgoskodik…
Az udvar előkelő urai bevonulnak.
Felállnak a bejárat előtt – a szultánt várják.)
Az udvar emberei: Bölcs ura az igazhívőknek
Hatalmas kalifa, szemöldököd
Intése kormányozza birodalmad
Leheleted elfújja életünket –
Hódolat neked –
A szultán: (Ősz szakállú, bozontos szemöldökű öreg – megjelenik, – a kíséret mélyen alázatosan meghajlik előtte. A szultán Seherezádehoz lép. Dinarszád térdre borul előtte, – Seherezád fáradtan leül a kerevetre – a szultán is mellé. Int az udvar urainak, hogy ők is helyet foglalhatnak. Az urak nesztelenül, lassan leülnek, – a kerevetekre dőlnek – az oszlopokhoz támaszkodnak. Egy fiatal írástudó a baloldalon ült le, írótáblával a kezében, – a meséket jegyzi.)
A szultán: Seherezád – öröme életemnek
Narciss szemű mesélő, álomlátó
Már vágytam rád…
Unom a nap józan, rideg sütését
Az éjszaka csendes homálya kell
A hangod zenéje –
Nyugtass, ringass hát tengerén az árrnak
Mely égbe visz s csoda barlangba ejt –
Szezám, nyílj meg
Feledtesd napi gondod – régi gonosz sebekre
Gyógyírt kenjél – mesélj, mesélj tovább –
Seherezáde: Oh jó uram
Szegény szolgáló lányodnak megbocsáss
Zavart vagyok s fáradt ma este
A szultán: Mindig friss voltál – új mesére kész –
Kezdd hát – Seherezáde (küszködve): Oh jó uram… mit mondjak –
A szultán: Nem kérdezted eddig még soha –
Folytasd a tegnapit… vagy újat kezdj –
Seherezáde: Újat… Újat kezdjek… (Gyötrődve végigsimít a homlokán)
A szultán: Szebb legyen, mint a tegnapi –
Eddig minden este szebb és szebb jött –
Mondd hát
(szünet)
(Seherezáde küszködik, – nem tud szólni.)
A szultán (sürgetve): Miért nem beszélsz – hallgatni vágylak!
Kezdd hát! (s hogy még mindig nem szólal meg Seherezáde, haragosan összevont szemöldökkel)
Kezdd!… Miért hallgatsz? (szünet)
Ellenkezel?…
A régi bántás – harag önti el vérem
Ha nem beszélsz – sötét vad rejtekéből
Előrohan az emlékezet
Felszakadt seb buzog –
Bosszú –
A gyilkos vágy
Az ölés, irtás kéje –
Vigyázz Seherezáde!
(Felemelkedik fekhelyén, fenyegetően, de Seherezáde lehunyt szemekkel csak áll és nem szól).
Dinarszád (Seherezádhoz, mint a lehelet):
Vigyázz Seherezáde (a szultánhoz esdekelve)
Fenséges úr, fenséges jó uram
Ne gondolj semmi rosszra
Pillanatnyi türelmet kér csupán –
Hogy oly mesét találjon ki, mitől
Elsápad minden eddigi történet
Készül – látod – most forgatja a fejében –
S kezdi mindjárt – ugye, elkezded nővér –
(könyörögve) Nővér, gondolkozz s kezdd el
Mesélj Seherezáde!
A szultán (gyanakodva, parancsolóan): Seherezáde –
A kíséret (halkan kérve): Mesélj Seherezáde –
(S most végre feloldódik Seherezáde is egy utolsó erőfeszítésben – fájdalmasat, mélyet lélegzik, felnyitja a szemét s reszketve, félve még, de mindjobban belebátorodva elkezdi):
Seherezáde: Élt egyszer Bagdadban egy ifjú ember
Homloka, mint a teli hold
Arcán hét messzi csillagnak fénye
De két szeme mindig szomorú volt –
E szemeket egy tündér adta, kiről
Anyja holdas éjeken álmodott
Midőn sírt, s az alvó kertet s a tengert nézte…
E csodaszemekkel az ifjú mindent látott –
Keresztül tudott nézni a szíveken
S a fejben járó gondolatokon
Házakon, mint kártyafalakon
Király és koldus sorsokon
A pillangók életén
A fák törzsén s nedves levelein –
Kék hegyeken –
S folyók mélyében a halak életét látta
S a sírokat a föld alatt –
A szenvedést, mely a világot borítja –
Apák, anyák halálát, búcsúzó kedvest
Magányt s a felhők bús vándorlásait…
Egyszer vidultak fel csak e szemek
Midőn egy lánnyal találkozott
Szívét mintha virággal csapták volna
Eszméletlenné vált a szerelemtől
– Oh szerelem! Szív szent égi zenéje!
Szeretsz? kérdezte a fiú a lánytól –
Nem! Mondta a lány, – de a mindenlátó
Szemek nevettek, mert a szív rejtekében
E szó virult, mint rózsatő: szeretlek –
Boldog akart hát lenni – s nem tudott –
Mert a világnak jaja, szomorúsága
Fonnyasztotta, mérgezte életét…
Elindult hát, hogy minden szomorúságot
Meggyógyítson s aztán majd boldogan
Visszatérjen…
Egy hírnök (berohan a függönyök mögül, a szultán és az urak, meglepődve néznek a vakmerő betolakodóra):
Uram, felséges szultán, megbocsáss…
Fontos hírt hoztam, nem várhattam véle…
Magas színed elé kell tolakodnom…
A birodalom… s fenséged érdekében…
A szultán (nagy haraggal):
Hogy mersz zavarni? –
Távozz vagy nyomorult életed lesz az ára!
(a hírnököt eltávolítják)
Mesélj Seherezáde –
Seherezáde: Elment az ifjú… a lány várta – várta…
Mint vad patak árja, ezer nap éj rohant el
S rajta elúszott a boldogság hajója –
Sóhajtott, sírt a lány, mert múlt az ifjúság –
Ki adja vissza nekünk – így sikoltott –
Friss tavaszok sugarát, felhőit
Tört halk sikolyát a boldog szerelemnek…
Mint őszi tűzben a galy s a sárga levél
Kiégett végül a remény szívéből…
Tavasz lett – nyár – ősz és tél megint újra
Hír se jött soha felőle –
Várlak – várlak – sírt a lány s a könnyből
Kis patak nőtt, mely sietve futott
A cserjék közt a várt kedves elébe –
Jajjából szél támadt, mely rohant a rónán
Keresni őt, – a lába gyökeret vert, két karja
Lombot eresztett s felnőtt magasan mint nyárfa
S az utat nézte, szemei felszálltak az égre
S mint esti csillagok vigyáztak, jő-e már, hol jár
Hol jár, jő-e már?…
Második hírnök (dulakodva, félrelökve az ajtónállókat, lihegve besiet a terembe):
Fenséges úr, a hadvezéred küldött
Hívd össze gyorsan
A nagy tanácsot…
A szultán: Hogy jött be ez az ember?
El vele!
A hírnök: Hagyj szólni! – veszélyben birodalmad!
Hóhért az ajtók elébe!
S aki zavarni mer
Haljon meg rögtön!
A hírnök (dulakodva): Kint lázadás… veszély…
Hallgass meg – (kivonszolják a teremből)
Többen a kíséret közül: Ha kívánod, kegyes szultánom
Megyünk s megnézzük, mi az odakint
S intézkedjünk –
Seherezáde (teljes, megfeszített erejével): A csillagszemű
Történetét hadd mondjam!
A szultán (leinti s kíséretet): Hallgassuk őt!
(A szultán intésére, megint csend – de feszült, várakozó, hallgatásban is nyugtalan)
Seherezáde (pedig most már egyre erősebben és diadalmasabban): És a patak
Mely a lány könnyeiből támadt
Visszafordult csevegve
Jelentette, hogy látta –
S a szél
Hírt hozott felőle –
S a nyárfa
Levelei remegni kezdtek –
S az esti csillag
Leragyogott és intett
Hogy jő már, – hogy jő már, – jő a régi kedves!
Közeledik – minden gonoszt legyőzött!
A föld minden gyilkos sötét hatalmát
És jő már – és jő – és hozza a boldogságot!
(Lárma messziről)
S a lány visszaváltozott –
Szíve dobogott, hogy majdnem megszakadt
Az örömtől, mert hallotta
Súlyos léptét fiatal kedvesének –
Döngött a föld, ahogy jött –
(Távoli csattanások és dörrenések)
Az ifjú hőst
Köszöntötték az ajkak –
(rivalgás messziről)
A kíséret (nyugtalanul, zavartan): Mi az odakint?
A szultán (feloldódva a mesében, elragadtatva): Csoda!
A mese arany szavát
Eleveníti!
Seherezáde (a végső extázisban a tenger felé fordul, mely távoli parti tüzektől piroslik):
Gyere már!
Gyere te tűzfény a hajnali égen!
Gyere te sólyom – rabmadarad
Szabadítsd meg innen!
Gyere már (közeledő kürtök)
Szegény szomjas ajkam
Üdítsd a csókjaiddal
Pörölycsapásod hulljon
Börtönöm ajtajára!
(Kint az ajtók előtt dulakodás, a kíséretben egyre növekvő zavar)
Hogy ezek itt
A rabtartók!
Gonosz, sötét hatalmak
Pusztuljanak örökre!
(Dördülések, kardcsengések, kiáltások, odakint, amint Alcazir fiatal serege élén lépésről lépésre közeledik, végül rátör az ijedt, zavart udvari emberekre)
Seherezáde (ujjongva): Gyere! Itt vagy! Szerelmem! Alcazir!
Dinarszád: Hajnalra eljött! Alcazir! Alcazir!
(A fiatal csapat megrohanta s egy perc alatt leverte a meglepett udvari embereket. Leszaggatták a függönyöket, felborították a kandelábereket – a hajnal, a felkelő nap világossága a tenger felől. A teremben holtak és sebesültek fekszenek.)
Az öreg szultán (aki mintegy hallucinálva azt hitte, ez még mindig mese, most szörnyű valóra ébredt, felemelkedik helyéről s a betörő csapat élén álló Alcazirhoz):
Ki vagy te vakmerő?
Alcazir: Vagyok az ifjúság! Vagyok az erő
A zúgó szél, a láng, mely
Romba dönti a birodalmad!
Az öreg szultán (révedezve körülnéz): Csapataim!
Alcazir: Szétverve.
Az öreg szultán: Udvarom nagyjai?
Alcazir (rájuk mutat): Itt fekszenek!
Az öreg szultán: Palotáim, kincseim! Birodalmam!
Alcazir: Nem a tied! Nem érdemelted!
Öreg koldus! Mehetsz!
Örülj, ha életed
Megmentheted –
Az öreg szultán (körülnéz tétován): Nem mese ez?
Nem álom? (a végső felindulásban álló Seherezáde felé):
Ezt legalább…
Ezt hagyjátok meg nékem
Az éjszaka csalogányát –
A mesét!
Alcazir (Seherezádhoz rohan, ki alig bírja már magát tartani s az Alcazir karjaiba roskad).
Seherezáde: Itt vagy – igazán – te vagy
Hajad, homlokod, szemed a régi
Az ajkad is – te drága
Ifjú szerelmem, vágyam, álmom
Alcazir: Szívem szelíd virága.
(A szultán, mint egy vén koldus, kibotorkál a palotából, kint győzelmes kürtök zenéje)
Alcazir (a karjaiba roskadt egyre sápadozó, alélt Seherezádhoz ijedten).
Mi bajod? Szépségem! Egyre sápadsz!
Örülj! Itt a győzelem! A boldogság –
(kétségbeesve) Egek! Hogy sápad!
Dinarszád! Segíts!
Dinarszád (Seherezáde felé hajol, hogy életre rázza):
Nővér! Seherezáde!
Seherezáde (mint a lehelet): Csillagszemű szerelmem!
A húr elszakad
Vége a mesének! (Lehanyatlik)
Alcazir (zokogva ráborul): Seherezáde! Seherezáde!
(Kint győzelmi zene.)
– Függöny –
