XI. A gyűrűk estéje
XI. A gyűrűk estéje
Az ékszerek valóban ott voltak a Szuhay lakásán. Egy falba rejtett szekrényből vette elő a táskát, mint a varázslók az álomitalt. Olyan is volt mindaz, ami itt és ezután Máriával történt, mintha álmában látta volna a dolgokat.
Mikor a bársony táskából a remegő, elefántcsontszerű kéz az első ékszer darabot Mária elé tette, a lány fülében még visszhangzott a bezáródó kapu döngése, mint a víz alá merülő hallja messziről a hidak zaját, nem tudni, hogy temetési menet döng-e a messziségben vagy esküvői fogat robog…De a gyűrű rubintból volt, szüzek véréből és jeruzsálemi templomtól Madridig futottak vele öreg zsidók, haramiák, sbirrek és királyok szemei elől dugdosták a ládák fenekén, amíg a világra jött az a liliomkéz, amely a bécsi opera bordópáholyából megmutatta a ritka gyűrűt az osztrák császárnak…
Mária eleinte azt hitte, hogy álmában hallja ezt a magyarázatot a láthatatlan hangtól, amely az álomban megszólalni szokott. Csak akkor, amidőn a Szuhay kezét érezte a kezén és a gyűrűt az ujján, akkor eszmélt rá, hogy egész idő alatt az öregember beszélt hozzá. Mikor a gyűrű a lány kezén volt, elfulladt a hang, mintha a varázsmondat befejeződött volna.
És Mária, amint a rubintgyűrű vérébe meresztette a szemét, látta eltünedezni a gyűrű környékéről kezének ráncait, mintha valamely varázslat áradt volna a kőből. Elmúltak a kis ráncok a mutató ujjáról, amely mutató ujjával a lecke szavait, a tintás pennából nehezen csurgó iskolai feladatot szokta kísérni, amely mutató ujjra vonalakat horkoltak a rácsavart hajszálak, amikor erősen gondolkozott sorson, szegénységen, kopott ruhán és foszladozó cipőtalpon. De eltűntek a ráncok a hüvelykujjról is, amelyek bizonyosan az utált seprűnyéltől, a szemetes lapáttól, az élet rövidítő szoba takarításoktól maradt ott. Eltűnt a gyűrűsujj árvasága, amelyre annyiszor álmodott karika-gyűrűt a kislány, hogy reggel valósággal érezte ujján a karika-gyűrűnek a nyomását. megbékült a fitymáló kisujj, amely a szegénység bosszúságaitól, az irigységtől, a gyűlölködéstől és a ruhadivat utáni vágytól, – mint ez a nők kezén a kisujjnak szokása, – olyan hegyes lett, mint a tű. Általában szerelmes harmóniába kerültek az ujjak, amióta a rubintgyűrű rajtuk ragyogott, mintha végre megérkezett volna az, aki az ujjaknak mindenki fölött parancsol. A várva várt vendég, akinek kedvéért kibékülnek egymással a házi haragosok, hogy az csak megelégedett arcokat lát maga körül, mint a lánykérőbe jött gazdagember.
És a kis kéz, amely még nem ismert egyetlent sem a női kezek kalandos útjaiból a férfiak erszénye és tetszése körül, amely még soha se maradt önfeledt madárkaként a vágytól felborzolódott bőr- férfi tenyérben, amely még nem pihent férfi nyakcsigolyáján, mint az állatszelídítőnő keze a hímoroszlán sörényén, nem olvasott meg mellénygombokat és nem kotorászott sem a férfiak orra alatt, sem a nadrágzsebükben, – hanem rendszerint szűk galléros zubbonya ujjába szorítva tintával, tollal, kemény, hűvös ceruzával manipulált, – maga a kis kéz is megérezte a gyűrűvel jött változást. Hajlása olyan lett, mint a hattyú nyakának, mint a nők kezének, akik néma kastélyokban a hárfát pengetik, vagy a zongora billentyűi felett keringőznek, mint a fehér strucc-tollas legyezővel mulató kezeknek, mint a kis velencei tükröt tartó, gyeplőszára fogó, gondtalanul csókot vagy barátságot dobó kezeknek…Úgy hajlott a kiskéz, mint a nagyvilágban a dámák kezei, a finom szappanokkal, balzsamokkal, szarvasbőrökkel dédelgetett kezek, amelyeket rendszerint könyökig érő drága kesztyűk fednek el a pórias tekintetek elől, de a választottak felé úgy nyúlik kézcsók végett, mint a legdrágább ajándék, a fejedelemnő kegye…Mária kinyújtotta a kezét a gyűrűvel, mint bármely hercegnő és Szuhay uram térdre ereszkedett, hogy csaknem megütötte a guta, amikor kéjes, hosszú cinkostárs rubintkő lámpása.
– Bettinának sem volt ilyen keze, pedig azt kölcsönkérő királyok csókolták, – rebegte Szuhay és a hangja úgy akadozott, mint a hím szamáré tavasz idején.
Ám a ritka rubintgyűrű csak lovagcsizmás fullajtár volt, a hátul következő uraságok hintaja előtt.
Előkerült a titokzatos bársonytáskából még egy csomó gyűrű, amely Innocent pápa neve alatt szerepel a régiséggyűjtők katalógusaiban. Más gyűrűk viszont az Odescalchi-gyűjteményben, a gyűrűk gótjai almanachjában vannak megemlítve, mint olyanok, amelyeknek nyomuk veszett.
Címerek voltak e gyűrűkön, amely címerek régi évszázadok ötvöseinek elképzeléseit őrizték. A gyűrűk címerében gyakran fordult elő a püspöksüveg, a bíbornoki kalap, Szent Péter kulcsai és a húsvéti bárány.
– Mindezekből látható, hogy szentéletű főpapok lila kesztyűs kezein osztották valaha az áldást e gyűrűk, amelyeknek a megérintése csodával, bűvösök meggyógyulásával járt, – mondta Szuhay Benedek, amikor a zacskóból kiömlött gyűrűket is úgy rendezgette az asztal lapján, mint a vetőkártyákat.
– Tudom azt is, mert hiszen volt időm megtanulni, hogy kik voltak ötvösei e ritka gyűrűknek, de hát magát, Mária nem érdeklik századok alatt, bolyongtak zárdák bolthajtásai alatt, megakadtak kéjnők tanyáin, baktattak a vándor katona iszákjában és bujdostak zsidók pincéjében, amíg a világ különböző részeiből össze gyülekeztek a Rothschildné zacskójában.
Máriát valóban nem igen érdekelte a gyűrűk rejtelmes utazása. Leginkább azt figyelte meg, ahogy alapos tisztogatásra szorulnak a gyűrűk, aranyuk megkopott és bágyadt, a címereik fényüket vesztették, mintha az öreg, ráncos ujjak, amelyek valaha a gyűrűket viselték, kiszívták volna az arany ifjúságát vagy a nők, akiknek birtokában darab ideig voltak, felhasználták volna az aranyban rejtező életerőt arcuknak pirosítására, szemüknek fényesítésére. De majd az ifjú, vérhullámos kezén e gyűrűk ismét visszanyerik régi fényüket és idegességüket, mint a dermedt kígyók, az életüket, amikor ismét felmelegednek a napsugárban.
Mohón rakosgatta tele ujjait a hosszú orrú pápa képeivel díszített gyűrűkkel és a sok száz esztendő előtt elhalványult férfiarc – valóban világítani kezdett a szűz ujjain.
– Az ékszerek öregítnek, – mormogta Szuhay Benedek, amint szemügyre vetette a gyűrűkkel bevont ujjakat. – Minden ékszerdarab elvesz egy napot, vagy talán egy esztendőt is annak az életéből, aki viseli. A ritka ékszerekért nagy árat kell adni. Az ifjúságot…
– A koldus, édes ifjúságot! – rebegte félig öntudatlanul Mária. És arra gondolt, hogy mit mondanának a Rózsa-utcában, mit szólnának az iskolában, hogyan térdepelne le anyja a gyűrűkkel megrakott kezek előtt…Az Adrássy úton a gazdag Braunné bokázna az irigységtől.
Szuhay ismét a bársonytáskába nyúlt.
Selyembe, aranyfonala burkolt csomagot vont elő és bús hangon megjegyezte:
– Egy rossz nő élettörténete következik itt, ifjúsága és ízessége, betegsége és szenvedése, pusztító szerelme és boldogtalan szerelme van ebben a csomagban ékszerek alakjában, bontsam?
Mária ujjain megzördültek a gyűrűk. Ismeretlen borzongás jutott végig a hátán: végre szemközt találja magát a névtelen, legfeljebb álomban látott Rossznővel, akitől úgy rettegtek az ifjú szüzek a téli mesemondások alatt. Milyenek lehetnek egy rossz nő ékszerei? megismerni-e az ékszerek színéről, alakjáról, értékéről, hogy tulajdonosuk olyan perszóna volt, akivel a kislányokat ijesztgetik? Szuhay pipamocskos keze alatt, foltos körmei alatt csendesen burkolózott kifelé a csomag, mint valami titok. Mária szenvedélyes orrocskája hirtelen rózsavíz és pacsuli szagot érzett, amilyen az utcai nők ruhájából szokott áramlani Pesten.
Szuhay a csomagból előszörre egy olcsó ezüstgyűrűcskét vett elő, amilyent a Teréz temploma körül az őszi búcsúkon is szokta árulni. Mária úgy érezte, hogy ez a gyűrű régi ismerőse, látta sokszor, amidőn anyja szoknyájába kapaszkodva a vásári sátrak között nézelődött.
– Bettina minden dolgában alapos volt, mint jó gazda asszonyhoz illik, – kongott a Szuhay hangja. – Mikor ennek a bizonyos Rossznőnek az élettörténetét ékszereiben összerakta, nem felejtkezett meg a kis kékköves, virág vékony gyűrűcskéről sem, amelyet talán első áldozásakor vagy bérma ajándékba kapott. Itt van a szerény gyűrűcske, amely az ártatlan ifjúságot példázza.
Mária hideglelősen sütötte le szemét a gyűrűcske előtt – hiszen nemrégen, talán még tegnap ő is megelégedett volna ily kékköves gyűrűcskével, ha azt kezén viselhetné…Tegnap? Milyen régen volt tegnap! Igaza van Szuhaynak, az ékszerek öregítnek. A Terézváros búcsújából a kintornát sem hallja. láztól emésztve türelmetlenül áll az asztal mellet és arra gondol, miként helyezhetné biztonsága a kezén lévő gyűrűket. Talán le kellene nyelni őket?
Szuhay nem látja az emésztő tüzet a leányka szemében, közönyösen, unottak rakja tovább ékszereit, száraz faághoz hasonló közönyös karjával…Egy marék aranypénzt vet az asztalra. A tallérok szerte gurulnak, mint az ólaikból kiszabadult sertések. Aranyak a világ minden tájékáról, amelyhez csak egy Rossznő juthat, amint elhozzák neki keletről és nyugatról az aranyakat. egyiket talán egy pohár vízért tették le az ezüsttálca szélére, a másiknak egy szál virágvolt az ellenértéke, a harmadikért egy mosoly járt, a negyedikért könnycsepp…amint a Viktória fontokért a kakason francia tallérokért a Milán királyfejű aranydinárokért az egész világon meg volt állítva rossz nők tarifája.
Mária ügyet sem vetett az aranyokra, mint azok csengve nekifutamodtak, az asztal szélének és nagy hajrázással menekültek a szoba négy sarka felé. Ellenben annál hangosabban vert az ütőere, mikor Szuhay uram egy ábrándos, véget nem érő gyöngyfűzért vont elő a csomagból, amelynek a messzi végén arany szemüveg himbálódzott. Ah, hogy remegett, fázott és vonaglott a Mária nyaka, amikor Szuhay halkam és meggondoltan átvetette a gyöngyöket a leányka fejé és a halovány tenger fenékről való csodálatosságok megcsörrentek a Mária kebelén. Az aranyszemüveget felemelte és a kristályüvegen át eleinte mit sem látott izgalmában. Csak valami ismeretlen szivárvány mutatkozott előtte, amelynek sugarán túl paloták és kertek, lovagló nők és narancsbélű színházak mutatkoztak…a nagyvilág, a gazdagok, előkelők világa jelentkezett Mária szeme előtt, amint az aranykeretű üvegbe nézett.
– Mily szép ott messze minden és milyen sötét van itt! – sóhajtott. És széttárta gyűrűs ujjait, hogy elfogjon valamit abból a messzi nagyvilági szivárványból.
Most gyémánt fülbevalók jöttek, mogyoró nagyságúak, sőt diónyiak, amilyeneket Mária eddig csak a gazdag, öregasszonyok fülében látott az Andrássy-úti kocsi korzón. Amelyek a hintóval együtt begördültek egy hűvös, öntözött kapu alá, mintha elvégezték volna dolgukat a külvilágban. Vastag selyem szoknyák, halcsontos ruhák, paradicsom tollas kalapok voltak tartozékai a fülönfüggőknek. – Máriának, mint a legtöbb szegénysorsban született leánynak idejében ki volt fúrva a füle, mert hisz egyéb ékszert nem igen kaphatnak e lányok, mint a lyukat a fülükbe. A fülbevaló zárjai pontosan működtek. Mária nehéznek és boldognak érezte a fejét.
Majd karperecek következtek, amelyek arany kesztyűként fedték be a csukló ütőerét, hogy többé senki se hallhatja a szív dobogását az érverésen át. Más karperecek felvillámlottak, mint barlangokból kilépő vadállatok szeme. Láncok csörrentek, amely láncok azonban nem a rabságot, hanem a szabad, nagyszerű életet jelentik.
Mire a hajékekre, a diadémokra került a sor, amelyek fejedelmi szépséget kölcsönöznek a törpe-növésű nőknek is: – Mária elbágyadt az ékszerek súlya alatt, a váratlan élménytől, lehanyatlott egy székre és ékszeres, nehéz kezeit messzire eltartotta magától…
– Még ezt az arany övet a derekára, – rebegte Szuhay Benedek és a gyűjtemény legszebb darabjával, a briliánsfejű aranykígyóval közelgett Máriához.
És amikor tetőtől-talpig fel volt díszítve ékszerekkel a londoni leány. Szuhay a leereszkedő alkonyatban hosszú, tüzes tekintettel nézte a lányt.
Letérdepelt előtte és imádni kezdte. Amint egy öreg férfi imádja az ifjú női szépséget. Végigcsókolta Mária lábait, amelyeknek bokáira keskeny aranyláncokat illesztett, megsimogatta ártatlan, ócska ruhácskáját, áhítatos arccal szagolta iskola-poros hajzatát…
– Nekem is volt valaha egy kislányom, – verte melléből a hangot, mintha egy üres dobot ütögetett volna.
Aztán támolyogva, agyongyötörten, reszketve a szomszéd szobába ment és élettelenül rogyott a díványra.
Mária arra tért magához, hogy az ablaküvegre kavicsot dobtak. Egy pillanat alatt feleszmélt. Sobri Jóska van odakinn, akinek szokása volt mindenhová utána menni. A temetőben nem találta. Gondolata a régi ház elé vezette, amely előtt elgondolkozva annyit járkáltak.
Mária, mintha lángok közül ugrana ki, az ablaknak vetette magát. Az utcácskában úgy lobogtak a gázlángok, mint a gyötrelmes ékszerek. Pokoli csönd volt a háta mögött, mintha a sírgödör tátongana mögötte. Sötét, ijesztő gödör, amelyből ha még egyszer megmenekülhetne: felérne az egész élettel…
Alig bírta az ablakot kinyitni, alig volt érce a hangjának:
– Sobri Jóska! – nyávogott, mint egy kis macska.
Sobri Jóska lehorgasztott fejjel, mint egy sírkereszt támaszkodott a falnak és nem felelt, csak zokogott. Végre felnyögött:
– Meg kell halnunk, Mária, egyetlen szerelmem…
– Igen, meghalunk, – felelt a leányka az ablakból, mintha végre megtalálta volna azt a menekülő utat, amely a sírgödörből kifelé visz. – Meghalunk együtt.
Semmi, senki nem mozdult a házban, börtön-sötét a háta mögött, de előtte Sobri Jóska dacos, gyermekes két szeme lobog. Felugrott az ablakpárkányra és onnan a Sobri Jóska két karjába.
– Fújj! – riadt fel a fiú, amikor az ékszerek megcsörrentek Márián. – Utálat!
– Eldobálom valamennyit…csak siessünk…leszedem magamról mind, mire odaérünk, ahol meghalunk.
– A Dunába. A Lánchídra…
– Gyere, gyere, te drágalátos, te tünemény, te gyönyörű!
És belekapaszkodott Sobri Jóska karjába, amint végig futottak a tabáni sikátorokon. A másik kezével pedig minden utca fordulónál eldobott egy ékszerdarabot a testéről. Pengve, hahotázva gurultak a gyűrűk a sötétségben az utcai köveken, amint a kanális felé keresték az utat. Csattogva, felkacagva csapódtak a karperecek, a láncok kis álmos házak falaihoz, aztán eltűntek, mintha az ördög nyelte volna el őket.
– Nesze fülbevaló! – kiáltotta Mária és a gyémántdiót belehajította egy elhagyott boldogtalan udvarba. A fülbevaló fénylő sugárban repült át a kerítésen mint a hulló csillag.
– Diadém! ördög! – kiáltott teli szájjal a leány. Rátaposott és lábával egy utcai csatornába taszította. A hajlék lehullt a sötétbe, mint egy varangyos béka.
Mikor már semmi sem volt a Mária testén az ékszerekből: akkor értek futamodásukban a Lánchídra. A város legszebb ékszere, a Duna folyamparti lámpásokat altatgatva, esti fényeket ringatva, csöndességet sugározva hömpölygött alant. A leány áthajolt a híd korlátján.
– Meghalni, – rebegte. – De most már minek meghalni?
Sobri Jóska földre szegett fejjel állt a leány háta mögött. Nem tett egyetlen mozdulatot sem, hogy átsegítse Máriát a korláton.
– Most már minek?…kérdezgette könnyes szemmel a leány.
– Talán szedjük össze az eldobott gyűrűket? – kérdezte végső elkeseredésében Sobri Jóska.
– Legyünk tovább is szegények. Gyerünk haza szegény anyámhoz, – felelt könnyesen, megenyhülten a lány, miután a könnycseppekkel a lelke terhei is a Dunába hullottak.
Mire a pesti oldalra értek, Máriának visszatért a jókedve.
– Csak azt nem értem, hogyan kerültél az ablak alá Sobri Jóska? – kérdezte nevetve.
(1923.)
(Vége.)
