Elek Artúr: Király György síremlékénél
Elek Artúr: Király György síremlékénél
Király György síremlékét, halála évfordulóján, április 25-én állították föl. Feledhetetlen társunk hozzátartozói, barátai és tisztelői e napon összegyűltek a sírnál, ahol a Nyugat nevében Babits Mihály beszélt.
– Egy év múlt el, – mondotta Babits – s megint kijöttünk sírodhoz, Király György: egy éve már, hogy idekísértünk. Azóta te nagy utat tettél meg, a halottak útját, – a magyar halottakét, akik kétszer olyan messze jutnak az élőktől, mint más nép halottja…Igen, messze maradtunk mi tőled, beleveszve újra ennek az életnek, ennek a kis magyar életnek, ennek a rokkant magyar kornak kicsinyes dolgaiba – könnyeink fölszikkadtak, talán kevesebbet gondolunk már rád, talán sokkal rosszabbak vagyunk ma, mint akkor, mikor halálod eleven fájdalma megnemesített – és úgy érezzük, hogy ez az emlék nem is neked van, nem a te kedvedért, – mert van-e neked szükséged emlékre? – hanem minekünk magunknak, hogy kiszáradt könnyünk újra fölfakadjon, hogy eltompult lelkünk újra megnemesedjék, terád gondolva. Nem a te lakásodat jelzi ez a kő, mert te már messze vagy ettől a sírtól és minden haláltól, téren és időn kívül, légben és lélekben és abban az új művelt magyarságban, amit unokáink már örökölni fognak, – ez a kő csak sorsodat jelzi, melyhez jó a mi sorsunknak elzarándokolni, szívünknek egy sebét jelzi, vigasztalóan, mint flastrom a vérzést, mint könny a fájdalmat, – az emlék fáj is, de vigasztal is, s mi azt akarjuk, hogy a te emléked örökre fájjon és örökre vigasztaljon. Ma egy éve szomorúan búcsúztunk tőled, Király György, azt mondtuk: „Isten veled!” – most nem ezzel akarunk búcsúzni, hanem így: „Légy velünk!”
*
Lehel István volt tanár barátai nevében ezt mondotta:
Két nappal halála előtt láttam utoljára Király Györgyöt. Oly gyönge volt már, hogy alig tudta felemelni a kezét. Kefelevonat feküdt előtte. Javítgatott benne.
A munka ölte meg. A szó legteljesebb értelmében: halálra dolgozta magát.
Mikor arra kértük, menjen szanatóriumba s fogadja el barátainak anyagi támogatását, így felelt: „Addig akarok élni, amíg dolgozni tudok.”
Addig élt. Egy percet sem tovább.
Szóljanak tudományos érdemeiről méltóbb méltatók. Én az emberről és barátról szeretnék megemlékezni, – azoknak az embereknek és barátoknak nevében, – nincsenek számosan, – akik szerették őt és tanultak tőle.
Az ő élete fönséges tanulság, s mi most azért vagyunk itt, hogy e tanulság mellett tanulságot tegyünk.
Tökéletesen szép élet volt Király György élete. Rendkívüli élet volt, hősi élet, a legteljesebb emberi élet. Az élet ideálja volt az ő élete, az ideál, amelyről mi, a valóra nem váltott belátások mindennapi hajszoltjai, mi is álmodunk: a gondolat és a tett egységének élete. A legnagyobbakban is gyakran csak önkínzó álom ez az egység.
Király György sorsa volt a meg nem alkuvás. Úgy élt, ahogy gondolkozott. Van-e ennél végzetesebb emberi tragikum? Aki teljesen magát éli, aki azzá akar lenni, ami valójában, aki a szabadságot akarja, arra nézve az élet csak bukást jelenthet, a legtragikusabb és a leghősibb bukást. Szembeszállni mindennel, ami a magától értődés kényszer zubbonya, a zoón politikon egyetlen élet-lehetősége: ez a kiválasztottak öngyilkossága. A kiválasztottak mindig öngyilkosok.
A gondolat és a tett meg nem alkuvó egységének végső hangsúlyozása Király György életében az a harc volt, amelyet a rázúduló tömeg-aljasság ellen vívott.
Nem állt félre. Mi megvetéssel félre álltunk és nem piszkítottuk be magunkat. Király Györgyre fénycsóvákat szórt a piszok és megdicsőítette.
És most bennünk él Király György, az egész ember ideáljaként, a könyörtelen magabírája és vesztébe rohanó úr, aki vára védelmében, egyedül, – mert csak egyedül lehet, – ezer ellenséggel szemben, hősi halált hal.
A meg nem alkuvó ember távoltartó magányosságában élt Király György. Ki hallotta őt panaszkodni? Ki volt osztályosa álmainak és belső vívódásainak? Ő élte a barátai életét, de a maga életéből nem adott semmit. Könnyeket fakasztó volt nagy lelkűsége: csupa megértés, csupa megbocsátás, Mindenkit gyöngének látott, csak magát akarta erősnek látni. Ezért ismert csak egy embert, akivel szemben szigorú lehetett: önmagát.
Emberfölötti nagylelkűségének betetőzéséül még arra is képes volt, ő, a pénztelen, kopott ruhájú tanár, – hogy anyagilag segítsen másokat, tanítványt, barátot. És ő maga vissza utasította a mások segítségét.
Büszke volt. Lehetett-e más? Az erkölcsi függetlenségnek azon a szédítő magaslatán, ahol ő járt, nagyon lenézhette az embereket, az alkalmi mártírokat és a gyors-nyergető hősöket. Rejtett büszkeség volt ez, mint ahogy egész lelke rejtett kincs maradt előttünk. A közlékenység legmegértőbb visszhangot talált benne: ő maga nem volt közlékeny. Zárkózottsága csak néha engedett az ellágyulás ritka perceiben.
Férfi volt, remek példája az egész férfinek. A kimondott szóért helyt állni senki sem tudott törhetetlenebbül, mit ő. A végső döfést is úgy mérte halódó életére, hogy az egyszer kimondottat nem akarta visszavonni. Menteni akarták a bűnükre későn döbbent vádlók, kérlelték és rá mosolyogtak: Király beléjük rúgott.
Van tehát ember, aki ily mértékben végig gondolja és végig éli azt az ember ideált, amelyet mi, gyáva neki buzdulásban és magunkat mentő művészetben, önmagunkról meg-meg álmodunk. Ez a Király György életének mélységes tanulsága.
Végletes és végzetes sors volt Király György sorsa, példának égbe nyúló, elérhetetlen, álomnak termékeny és serkentő.
Király György sírjánál bölcsökről álmodom. Ó, szeretném hinni, hogy e bölcsökben ringatják azokat a csecsemőket, akikből egy kevésbé hazug kor emberei válnak. Emberek, ép kéz-láb és józan vagyok, akik büszkék lesznek arra, hogy Király György a fajtájukból való volt.
*
A kő, amely Király György emlékét a Kerepesi-temetőben őrzi, méltó hozzá, ki a szépet és a szépben az erőt szenvedélyesen szerette. Megépített sztéla, amolyan aediculába foglalt relief a síremlék. A dombormű a „Kálvária-csoport” ősi motívumát ábrázolja, csakhogy a modern művész felfogásával, egyénien és újszerűen. A megfeszített Krisztus alakjától jobb- és balkéz felé egy férfi, meg egy női akt hajtja eltakart arcát a kereszt végére, a művészet történelem példáiból jól ismert János apostol és Magdolna alakja. De a művész levetkőztette őket, kitakarta alakúkat az evangéliumi mezből és a mai kor számára talán többet mondó szimbólumok kifejezőivé nagyította meg őket: testi lényekké, kik az emberiség gyászát jelképezik.
Beck Ő. Fülöp a síremlék művésze. Ő tervezte a dombormű köré az egyszerű, de finom arányaival és ritmusával megragadó építészeti keretet. Magát a reliefet is egymaga kalapálta ki a kemény haraszti kőből. Azoknak a munkáinak egyike ez a mű, melyeket a megválasztott kőben a michelangelói kőbe képzelés erejével úgy fejtett ki az alaktanságból. Nem megmintázott elképzelésnek kőbe átvitele, hanem magának az anyagnak lelkező erejétől sugallott munka. Az adott négyszögű tér kitűnő megoldása, benne a három alak tömegének egyensúlya és mozdulat ritmusa, mintha mind az anyagnak sugallása volna. A relief stílusának kevés olyan tökéletes példáját ismerjük újabb művészetünkben. Az alakok formái minden plasztikus erejük mellett is belül vannak azon a képzeletbeli síkon, mely a relief vastagságának legmagasabb pontját érinti s ezen a síkon innen az alakok szétterülnek, egész kiterjedésükben, anatómiájuknak szobrászi értelmében fontos minden részével láthatók. S mindez nem vonalosan, hanem plasztikusan, nem szögekbe tört, hanem gömbölyű idomokkal. A relief legnagyobb magyar mestere, önmagához méltót alkotott ebben a művében, mely a temető sivár sírkő rengetegében örök időkig a nemes és tiszta művészetnek, az építészeti és a szobrászi gondolkodás egybefogó működésének, e két művészet legszebb harmóniájának lesz példája.
