Nagy Endre: Conférence egy színdarab eleibe
Nagy Endre: Conférence egy színdarab eleibe
Tisztelt hölgyeim és uraim! A most következő kis darabot ezelőtt huszonkét évvel egy fiatal Váradi zsurnaliszta írta, Ady Endrének hívták és nekem barátom volt. „Barátom”, – ezt a szót fenntartással mondom, hisz igazi barátok csak a boldogulás közös szintjén élhetnek és minket akkor már a völgyek és csúcsok távolsága választott el. Ő még mindig kis vidéki zsurnaliszta maradt, én pedig már akkor a Váradi redakcióból kiröppenve a főváros egén bontogattam a szárnyamat, naponta krokit írtam a Pesti Naplóban (akkortájt az idolomban a kroki volt a leggyorsabb közlekedési eszköz), a szerkesztői szeszély kiszámíthatatlanságával olykor egy-egy „innen-onnan”-om is megjelent a Hét-ben, Ignotus, ha találkoztunk, kezet fogott velem, sőt több ízben megkérdezte tőlem, hogy hogy hívnak, sőt Heltai Jenő egyszer a „Commerce”-kávéházbeli éjszakai spriccerek egy utolsó példányának fölhasználásával brudert ivott velem, – szóval „arrivé” voltam, fővárosi író, aki minden szombat este első osztályos szabadjegyem fölhasználásával elutaztam Nagyváradra, korán reggel beültem az „Emke”– kávéházba, hogy dicsőségemet mint egy húsvéti új öltözetet megmutogassam. Elnéző mosollyal olvastam végig a helyi lapokat, a pókok bizalmával vártam a vidéki kollégákat, akik tisztelet teljesen ületek körül és hallgatták az Irodalom műhely-titkait, amelyeket egy fejedelem könnyű kezével szórtam el közöttük. Egyszer csak Ady Endre robbant be a kávéházba szeles ölelésével, amely ölelést azonban kivételesen fejlett szemfogai mindig kissé aggályossá tették. Nyugodt lelki ismerettel kijelentem, hogy nem voltam vele szemben túlságosan gőgös, csak éppen amennyire azt a fővárosi írók presztízse megkövetelte. Már akkor kivörösödött a vita, a helyi témák főttek benne: hogy milyen volt a polgármester beszéde az új szénamázsáló fölavató-ünnepén, hogy mit nyilatkozott a Szigligeti-Társaság elnöke, Rádl Ödön a modern irodalomról különös tekintettel a fenyegetett népies-nemzeti irányra és hogy kivel van viszonya a szép szőke arszlánnak, Dési Gézának. Csak ketten maradtunk megvető mosolyunkkal a vitán kívül: Ő és én. Az Ő mosolyát megremegtette a düh, hogy neki itt kell élnie, én pedig a beérkezett emberek optimista rezignációjával megnyugodtam a bölcs gondviselésben, amely a tehetségeket a fővárosba juttatja, hogy krokikkal üdítsék a szomjas nemzetet és ugyanakkor a vidéki zsurnalisztikai igényeiről sem felejtkezik meg, otthagyva az Ady Endréket, hogy a városi közgyűlésről és a nőegylet táncmulatságáról írjanak referádát. Csakhamar kiszöktünk a társaságból és nekivágtunk siheder-romantikánk Arnójának: a Sebes kőrös partjára. Nagyon szerettük egymást, hiszen egykorúak voltunk, fizikumban hasonlók és mind a ketten bormegissza. Nyargaltunk egymás mellett a Kőrös partján, ki-ki a maga ábránd-abroncsát gurigázva maga előtt. Kiértünk Váradvelencére, a vén topolyafák alá és Ő belemarkolva a Kőrös vízébe, tikkadtan susogta: – A Duna! A Duna!…Majd elnevettem magam.– Óh balga Bandim, ez csak egy fehérvizű hegyi folyóka, ez csak a Kőrös és nem a Duna. De sokféle iszappal kell még ennek beszennyeződnie, amíg Duna lesz belőle!
Egyszer aztán ő is a fővárosba került. Kapun be nem csöngetett előszobában be nem jelentette magát, ajtón nem kopogtatott, hanem jött, mint a förgeteg. Valahol nyitva maradt a spejz-ablak, a legkisebb rés is elég volt neki, hogy betörjön és a belső szalonban is megremegtek tőle azok a firle flancos lenge dísztárgyak, amelyek már stabiloknak érzeték magukat ott. Ő valaha valahol, nem tudom igaz-e a mitológiai barlang, amelyben a szelek laknak. Egy pillanatig se volt ő itt más, mint átutazó, egzotikus fejedelem és ha halálra kínoznám is a fantáziámat, akkor se tudnám elképzelni Őt a Newyork-kávéházban, az otthonában ülve, a Hungáriában, Ritzben ebédelve. Voltak furcsa kis kicsi kocsmák, szunnyadó kis vendégfogadók, amelyek a Bois-Dormant-ban egyebet se tettek, csak Őt várták, lámpásaik csak akkor gyulladtak ki, ha Ő belépett és újból elhaltak, ha Ő eltávozott…Egy késő őszi délután kimentünk Budafokra a halászcsárdába. A fehérre meszelt kis szobában bedurrantottak a pókhasú bádogkályhába, a gazda halászlevet rögtönzött, bort ittunk és Ő a kis kályhával versenyt tüzelt, dohogott. Hogy micsoda szűk kis város ez, az irodalma: egy vidéki újság karácsonyi melléklete, a közélete: egy kis terefere a vármegyeháza kapujában, a jelen bálványa Kossuth Ferenc, a jövő csillaga a geszti úrlovas. Alkonyattáj kimentünk a Dunához, biz az ott már siralmas egy folyó volt, – a Senki Dunája. Ott már szabad medrében terpeszkedett, Csepelen akkor még csak egy-két kémény tövében töltögette Weisz Manfréd a készülő ember szürethez a rakéták és amerre szem ellátott, a partszegélyeken mindenütt a dzsungelek rekettyéje vöröslött…Ő belemarkolt a Duna vizébe és tikkadtan susogta: – A Szajna! A Szajna!…Mondtam magamban: – Óh balga Bandim, hisz ez nem a zöld Szajna, csak a szőke Duna! Be sok fürge kis lovat kellett a ferdeszemű szittya vitéznek elnyűnie, amíg a Dunától a Szajnáig ért!…
Aztán Párizsban találkoztunk. Én a Rue du Four „Hotel St. Marie”-jában karácsony estéjét ünnepeltem a magam módján: egyedül, árván. A kandalló parazsán szalonnát pirítottam és zsírját rácsöpögtettem arra a hosszú-keskeny kenyér rúdra, amit furulyának neveztek a párizsiak, amikor még ők is meg nem tanulták, hogy mi az a hadi kenyér. Ő betoppant, tetszett neki a mulatság, mellém telepedett, most már kettesben pirítottuk a szalonnát, a Garcon pedig szorgalmasan hozta az egy frank ötvenes libapezsgőt, amelynek nagy mennyiségétől még meg is mámorosodhat az ember, ha egyébként költő és huszonöt éves. Éjfél után kótyagosan kimentünk a Quartier-ban, ahol már kurjongva farsangolt a Réveillon közönsége. A széles boulevardon láncba fogódzva, dalolászva baktatott Jean Weber népe: azok a vörös képű, kurtanyakú tömzsi kis nyárspolgárok, akiket mi Pesten degenerált párizsiaknak szoktunk nevezni. Mi ketten a magunk nótáját fújtuk torkunk szakadtával: „Szeretem a halat sülve…” A franciákat meghökkentette ez a nóta. Megálltak, körénk gyűltek, találgatták, micsoda idiómán beszélgetünk, megkérdezték, milyen nemzet vagyunk. Ő hetykén válaszolta, hogy „Macédoine”. Nevetett rajta, hiszen olyankor még nem tudhatta szegény, hogy ezzel nem is mondott nagyot…Tovább mentünk egyre néptelenedő utcákon, a hajnal elé. Ő Párizst szidta, hogy milyen kis fészek. Valaha bolond rajongással Váradot neveztük a Kőrös-parti Párizsnak, holott íme ez itt a Szajna-parti Várad! és az irodalma! Francois Coppée nagy költő! és Paul Bourget, aki a plasztikonok felnőtteknek fenntartott fülkéjében tanulmányozza a női psychét! És Anatole France is, akinek erotikája olyan okulárés, mint egy puritán lelkész családalapító estéje…túljutottunk a halles aux vins-en, túl a jardin des Plantes-on, a kikötőbe, ahol már a Szajna olyan, mint egy petróleum-rezervoár. Ő belemarkolt a vízbe és tikkadtan susogta: – Volga! A Volga!…Mondom neki:
– Óh, drága Bandim, hiszen ez nem a harmonikás szavú Volga, ez csak a kürtös hangú Szajna! Óh Bandim, hiába az Óceán és a Cordillériák, hiába Párizs-Róma és a Góbi-sivatag, szűk ruha neked az Élet, pokoli szomjúság gyötör téged benne és az a folyamat, mely ezt elolthatná, de messze van: se eredete, se torkolata, – az Örökkévalóság.
És azóta sokszor elnézem az Ő halotti maszkját és megtalálom rajta azt, amit igaz szívű hű barát, gyerekkori pajtása mindig olyan epedve lestem az arcán: a megbékélt mosolyt. Ő már ott van a nagy folyam mellett. Nem! Nem mellette! Ő maga az! Se eredete, se torkolata, – az Örökkévalóság.
