Kassák Lajos: Egy ember élete – Önéletrajz – (2)
Kassák Lajos: Egy ember élete
– Önéletrajz – (2)
– Önéletrajz – (2)
Vannak emberek, akik sehogysem tudják megérteni, hogy valaki egy bandzsa vagy rozsdaszeplős nőbe lehet szerelmes hogy valaki csöndes megadással vagy éppen ragaszkodó szeretettel járjon le ércet fejteni a bányába. Kétségtelenül, a világ minden porcikájának megvan az az ereje, hogy bizonyos fajtájú embereket szinte rajongó szeretettel magához vonzzon. Különben hogyan volna lehetséges az a folytonos ellenségeskedés s az a mégis kiegyenlítő megosztódás, az életnek az a pontos összedolgozása, amiben élünk?
Elindultam a zavaros, felmérhetetlen élet felé és nem tudtam megérteni legközelebbi hozzátartozóimnak a dolgaim felett való kétségbeesését és ők nem tudták megérteni az én megtörhetetlen vágyakozásomat a piszkos műhelyek, a szinte baromi munka hangos, megfeszített lendületei és az ebben a munkában hatalmas, durva legényekké idomúlt emberek felé.
S a dolgok és az események nem nyúltak hozzám selyempuha kezekkel.
Öt rekedt hangú és durva, megnyúlt kamasz közé kerültem. A mester vezetett be a műhelybe és azt mondta:
– Itt van egy újonc, ne bánjatok vele komiszul. Ez neked is szól, te vén lator!
Egy hosszú, meghajlott hátú kamasz valamit visszamorgott a satupad másik oldaláról. De nem állt meg a munkában, előre csapott haja alól kivillantak a szemei, egész testével rajta feküdt a szerszámon, amit ide-oda huzigált valami vasdarabon.
– De te se állj oda kötekedni velük – mondta a mester nekem is keményen s már is szinte fenyegetőn. – Te vagy a fiatal inas, ők parancsolnak neked. De ha bántani mernek, csak mondd meg nekem.
Kiment s én most úgy éreztem, hogy elszakadt a kötél, amin eddig ég és föld között csüngtem. Valahova a tenger fenekére kerültem – Isten segíts!
Ott álltam egyedül, senki nem szólt hozzám.
A reszelők sírtak és csikorogtak, a fujtatónál két inas dolgozott, az egyik egy farudat taposott, a másik egy izzó tűzrakást piszkált, amelyből néha szikrák repültek föl, mint madarak a fészekből.
Nem mertem megmozdulni. Olyan bizonytalanul állt itt minden a lábán, a lemállott falakba ottromba vasdarabok voltak leverve, melyekből mindenféle szerszámok lógtak alá. Emlékeztem, egyszer a vásártéri panoptikumban láttam ilyesvalami kínzóeszközöket.
A hosszú inas fütyörészve dolgozott. Alázatosan néztem rá, nem akart észrevenni. Végre megszólalt:
– Van cigarettád?
– Cigarettám? – gyorsan keresgélni kezdtem a zsebeimben. Tudtam, hogy a zsebkendőmbe van bekötve egy fél dráma, de nem akartam mindjárt előadni. Éreztem, hogy itt valami módszerrel kell dolgoznom, mintha ellenségek közé kerültem volna.
– Hagyd, Józsi, hiszen ez még cuclizik – röhögött föl egy másik inas. – Nézd, hogy komédiázik a taknyos, mintha volna neki!
– Van! – mondtam – én már régen cigarettázom – és kikötöztem a fél cigarettát. – Tessék!
Egy harmadik is közbeszólt a földről, ahol valami vörös kulimászt dörgölt egy vasdarabon a kalapács talpával.
– Hát nem látjátok rajta, hogy ez már a lányokhoz is jár? Milyen szép úszónadrág van rajta!
– Holnapra már csinál a mamám hosszú nadrágot.
– A mamád? igazán a mamád?!
A munka megállt, valamennyien körülöttem röhögtek.
A Józsi dühösen rájuk kiáltott:
– Mi lesz, az anyátok Krisztusát?!
Szétmentek, de nem kezdtek újból dolgozni, csupán az egyikük állt oda a padhoz s reszelővel, kalapáccsal veszettül zajongni kezdett.
– Rozsda, nézz ki az öregre! – parancsolta a Józsi, aztán odament a tűzhöz, rágyújtott a cigarettára s a füstöt beleeregette a nagy nyitott kéménybe.
Rozsda, egy vörösszeplős gyerek, az ajtó elé hasalt, fejét a küszöbre fektette és így kémkedett a konyha felé, ahonnan nyilván a mester szokott előbújni.
– Gyere ide fujtatni!
Ezek a munkára hívó szavak mintha halálos ítélettől váltottak volna meg. Lábam rátettem a mozgó farúdra és taposni kezdtem. Pillanatok alatt esztendőket futottam le önmagamban. Józsi, a veszedelmes kamasz, ott állt mellettem, szívta a körméig égett cigarettát s én éreztem, hogy baráti kegyei melegen rám áradnak, mint valami fénysugarak.
– Nem jól nyomod! – mondta. – Lábát rátette a rúdra és megmutatta annak egyenlő lassú mozgását.
Így sokkal nehezebb volt a munka, lábam lecsúszott a kitaposott fáról, fejem beleütöttem a kormos téglákba.
– Vigyázz te! Lassan no, nyomd meg, no. Lassan, egészen le.
A fujtató morgott és bömbölt a fejünk fölött.
Józsi elment a dolgára. Rozsda fölkelt a földről és egy másik gyerek állt oda mellém a fujtatóhoz. Mindenki dolgozott.
A gyerek, aki mellettem állt, piszkálta és etette a tüzet, Rezsőnek hívták. Nehéz parasztszaga volt, a ráülepedett korom és piszok alól is előbújtak az arcából kinőtt szőke szőrszálak. A kezei tele voltak nyitott sebbel és kemény forradásokkal, néha hozzám ért velük. Irtóztam tőlük mint valami csúnya teknősbékáktól, amiket az iskolai képeken láttam.
– Van még cigarettád? – súgta s fejét egészen bedugta a tűz fölé.
– Nincsen – súgtam vissza – odaadtam a Józsinak.
– Azt tudom, te mulya. Nem vagyok vak – aztán hangosan rámmordult. – Húzd meg jobban, ne aludj!
– Nyomom, nem látod?
– Mi? Már jártatod a szád?! – Mintha véletlenül történt volna otromba csizmáival rátaposott a lábamra. Aztán vízzel megöntözte a tüzet, a maró füst könnyesre gyötörte a szemeimet. És ebben a gyűlölködő játékban egészen megfeledkezett a vasról, ami már égett és forrott a szénhalom alatt. Csillogó vörös lepkék szálltak föl a sötét kéménybe.
– Hicc! – ordította egyszerre a gyerek szinte kétségbeesetten. – Hicc! Hicc!! Józsi hicc!!
Nem tudtam megérteni, mi történt vele. Rémülten kapkodott a tűz körül, vizet öntött rá, lábamat bolondul lerúgta a fáról.
Rozsda nagy kalapáccsal a vállán vörösen előremeredten már ott állt az üllő előtt. Józsi káromkodva rohant elő a műhely másik végéből.
A fölmelegített vas fehér tűzzel vakított, millió szikra pattogott belőle szét, körben.
Egészen a falhoz lapultan figyeltem. Remegtem a félelemtől.
És ebben a pillanatban az égő vasrúd a magasba emelkedett és Józsi elvadult káromkodással felénk sújtott vele. Azt hittem, rögtön kettéhasít vele bennünket, mint valami tüzes karddal.
Rémülten felsikoltottam.
Éreztem a rámhulló szikraesőt.
Halálos félelemmel a kohó alá bújtam.
Semmi különösebb nem történt.
A másik pillanatban már hallottam a kalapácsok zuhogását. Az üllő élesen, vidáman csengett, mint valami ezüst harang.
Nyolc–tíz kaján szem nézett felém a kohó alá és én még mindig rémülten néztem velük farkasszemet.
– Gyere ki, te mulya! – mondta valamelyikük.
Lassan előmásztam a piszkos lyukból, szívem verte a bordáimat, de éreztem, hogy szép, nagyon szép az, amit most látok.
Az üllőre fektetett vas mintha haldokolt volna a súlyos ütések alatt. Egy-két fáradt szikra még kiszakadt a testéből, de különben csodálatosan engedelmes volt és én láttam, a tömör rúd hogyan lapul szét vékony, hegyes pengévé. Rozsda lihegő, tömör taktusban ütötte a vasat.
Józsi egy kis kalapáccsal dolgozott, csak néha ütött a vasra, aztán félre-félre kapta a karját s a könnyű szerszám boldogan, hangos csöngéssel pergett, ugrándozott a tükörsima üllőn.
– Húzz rá! – hallottam. – Húzz rá!!
Rozsda egyre hangosabban lihegett, az ütések egyre lassúbbak és súlytalanabbak lettek.
– No rajta – mondta Józsi –. Darauf!! – diadalmasan állt, kezében a haldokló rúddal s a biztató, döngő hangjával mintha a másik inas utolsó csöpp erejét is ki akarta volna csalni.
Aztán újra tűzhöz mentünk és előlről kezdődött minden.
Egészen délig.
A mester egyszer sem jött be a műhelybe.
A többiek a köszörűkő vályújából szépen megmosakodtak. Én boldog voltam, hogy valami igazi műhelypiszkot vihetek magammal haza az arcomon és kezeimen.
Lármás, nagy csoportban gombolyodtunk végig a piacon. Az emberek megmorogtak bennünket. De ki merne velünk kikezdeni?
Miénk volt a város.
A kutyák behúzott farokkal szaladtak át az utca másik felére.
