Marsovszky Miklós: A Műcsarnok tavaszi kiállítása
Marsovszky Miklós: A Műcsarnok tavaszi kiállítása
Esztendők óta alig-alig jártunk el a Műcsarnokba. És ha mégis elmentünk, nem csodavárás volt bennünk, csupán a lelkiismeretességünk és valami nagyon félénk, nagyon kishangú reménykedés vitt el oda. Távoztunkkor aztán ez a kis hang is többnyire egészen elhallgatott.
Hosszú idő óta ez az első kiállítás a Műcsarnokban, melynek nem habozó lépéssel léptük át a küszöbét. Miért?
Nagy dolog történt. A Műcsarnok nem egy politikai frakció monopolizált kiállító helyisége többé, hanem újra az egész magyar művészet befogadó-háza.
Lehet, hogy csupán anyagi okok hozták életre ezt a nagy kibékülést. Lehet, hogy a szívek nem is békültek meg és hogy csak illúzió olyan művészek együttműködési lehetőségében hinni, kik annyira különböző szemekkel látják a világot.
De nem is ez a fontos. Nem a könnyesszemű összeborulás, de a művészet dolga a fontos és a művészet nem tűri az érzelmességet. A művész világlátása csak akkor termékenyítő, ha agitatív és a művészet berkeiben sohasem szabad megszűnnie a háborúságnak.
A fontos csak az, hogy a képeik most mégis szomszédok lettek és talán nemcsak a kiállítás látogatóinak tanulságos ez a szomszédság.
Az ünnepi alkalomra egészen megtelt a Műcsarnok képpel-szoborral. A lelkiismeretes néző végül is kifárad, a fától már nem látja az erdőt. Sok vászon előtt volt az az érzésünk, hogy századszor látjuk, noha első látásának se örülnénk.
Erre az ünnepi kiállításra csak ünnepi tárgyakat lett volna szabad beengedni: csak a legjobbat, legjellemzőbbet. Mégis egész termek vannak teleaggatva szürke, jelentéktelen holmival.
Aztán egyszerre, már-már váratlanul: frissebb hangok, messzebbre lendülő igyekezetek.
Nagyon egyenlőtlenül, minden érzékelhető ritmus nélkül vannak elhelyezve az akcentusok ezen a kiállításon.
Szándékkal nem írunk neveket, nem értékelünk. A rengeteg anyagot csak kívülről jött, agresszív szempontokból tudnánk ezen a kis területen rendbe szedni és az ilyen rend ritkán láttatja meg a teljes igazságot. Csak annyit mondunk: az egyenlőtlen súlyelosztás féloldalra billentette ezen a kiállításon a Műcsarnokot.
Pedig – mert nem viaskodni, de békülni jöttek – mindenki otthonhagyott ezúttal valamit az erejéből: mintha készakarva tompultak volna meg a hangok, hogy ki ne rikoltsanak a mesterséggel megépített összhangból. De akinek jó füle van, az így is megtudhat mindent.
Lázas formakeresést, frissítő, ígéretes „Sturm und Drang”-ot, végső problémák ostromát hiába kerestük: a fiatalok mintha elöregedtek volna erre a kiállításra, tudván, hogy az öregek úgyse tudnak már hozzájuk fiatalodni.
De vannak-e ma egyáltalában fiatalok? Vannak-e, akik egész létezésükben problematikussá váltak, mert meglátták, hogy immár kikerülhetetlen az összes értékeknek a revíziója?
A Műcsarnok kiállítása csupán egy újabb tanúságtétel ennek a revíziónak a szükségessége mellett, de aggodalmas kérdésünkre adós maradt a felelettel.
Csak mikor hazaértünk, mikor summázó emlékezésünk elmosta már az egyes képek határvonalait, csak akkor bátorkodott ki a csendes, bizakodó igen a szívünkből.
