Sophokles: Oedipus király
mit ültök igy körém e lépcső fokain
a bús esdeklők lombjaival lombosan?
A város tömjén illatával árad és
szent ének s hangos jajgatások öntik el.
Nem hirnököktől, gyermekeim, én magam
láttam méltónak s jöttem ime hallani,
én, mindenütt hiresnek mondott Oedipus. -
Szólj hát, öreg, mert téged illet többijök
előtt beszélni, mily lélekkel jöttetek:
féltek vagy kértek? Mindenekben rajtatok
segiteni kivánok, mert keményszivü
lennék, ha meg nem hatna, ahogy ültök itt.
itt látsz bennünket, minden korból, itt ülünk
oltáraidnál: olyan is ki zsenge még
nagy útra, vagy kit öreg évek súlya nyom;
én, Zeus papja, és ezek mind, ifjaink
virága, és a többi nép is lombosan
ül a tereken, Pallas kettős temploma
előtt, s Isménos jósló hamvai körül.
A város, amint magad is látod, nagyon
megingott és nem tudja fölemelni már
fejét a véres zavarok poklaiból,
pusztulva földje gyümölcsös bimbóiban,
pusztulva a legelő gulyákban s a nők
meddő szüléseiben; rajt ütött gyűlölt
lázzal a gyujtó isten, a vad döghalál,
és Kadmos háza megürül, s a fekete
Hades sirással, jajgatással, gazdagul.
Nem istenek párjának nézlek én s akik
tüzhelyedhez ültünk, e gyermekek, hanem
emberek elsejének, az élet gonosz
csapásai közt, s engesztelni az eget:
ki jöttél és föloldtad Kadmos városát
a kemény dalnok harácsától, és pedig
mi nem vezettünk, nem mutattunk módokat,
csupán az isten oktatott megváltani
életünket - igy mondják, és igy hisszük is.
Most hát óh mindnyájunk királya Oedipus,
mindnyájan im hozzád fordulva kérlelünk,
találj valami segítséget, istenek
sugallják bár, vagy ember adja ötletét.
Mert úgy látom, hogy a tapasztalt emberek
tanácsa hajt leginkább eleven sikert.
Kelj, halandók legjobbja, fogd föl városunk,
kelj, vedd gondodba! mert e föld még máig is
megmentőnek hiv régi nagy jótettedért.
Ne emlékezzünk majdan kormányodra úgy,
hogy álltunk előbb és elestünk azután:
de biztonságba vinni fogd föl városunk!
Mert akkor is szerencsés madár vezetett
szerencsét hozni nékünk: légy a régi most!
Ha már úr vagy e földön, ami vagy ma: szebb
embereken, mint pusztaságon, lenni úr!
Mivel semmi a torony, semmi a hajó
a benne-népes emberektől özvegyen.
mily epedéssel jöttök. Jól látom, hogyan
szenvedtek mind, de bár szenvedtek, senki sincs
köztetek, aki ugy szenvedne, ahogy én.
Mert mindenik gyötrelme csak egyé, csak az
övé magáé, senki másé, de az én
szivem egyként nyög rajtam, rajtad, s a hazán.
Nem is álomból ébreszt engem hangotok,
mert tudjátok meg, már sok könnyet sírtam én,
sok útat róttam gondok útvesztői közt.
S mit jól keresve, leltem, az egyetlen irt
nem mulasztvá, Menoikeus fiát, Kreont,
Phoebus pythói jóshelyére küldtem el,
sógoromat, megtudakolni, mit tegyünk?
milyen szót mondjunk? hogy megmentsük városunk.
És már a nap, ha összemérem az időt,
aggaszt: hol késik? minthogy túl a várhatón
elmarad, és a megbeszéltnél is tovább.
Ha megjön, akkor… hitvány lennék, hogyha nem
tennék meg mindent, amit az isten kiván.
Kreont nekem, hogy közelegve erre tart.
hozzon útjából! Vígan csillog a szeme!
bogyós babérral koszorúzva homlokát.
Uram és sógorom, Menoikeus fia,
micsoda hirt hoztál az istentől nekünk?
szerencse még, minden jó, hogyha vége jó.
szavadban, de előre meg se rémülök.
Vagy bemenjünk a palotába! Kész vagyok…
gond üli vállam, mint a saját lelkemért.
világos szókkal arra intett Phoebus ur:
fertőzetet táplál magában ez a föld:
vessük ki, ne növeljük orvosságtalan!
lemosni. A városra vér hozott vihart.
volt, mielőtt eljöttél kormányára te.
gyilkosait hogy bosszuló kéz érje el.
a régi bünnek elmosódott nyomait?
rájön – de elszalasztja, mire gondja nincs.
földön, gyilkos kéz áldozatja Láios?
elment! de haza többet meg nem érkezett.
amit megtudva biztos fonalunk lehet?
rémülten, s egy dologra emlékszik csupán.
csak kis csücskénél foghassuk meg a reményt.
kéz ölte meg, hanem többeknek ereje.
innen, ki adta volna erre a fejét?
nem akadt bosszulója sok bajunk között.
ilyen módon pusztult, az illő nyomozást?
elé nézzünk csak s ne kutassunk tünteket.
Méltán kivánja Phoebus és méltán te is,
hogy a halottért ezt a gondot fölvegyük.
S méltó, hogy ebben én is társatok legyek
bosszut vevén e földért és az istenért.
Mert nem valami messzebb barátok miatt:
magam miatt irtom ki innen ezt a bünt.
Akárki volt gyilkossa, könnyen meglehet,
hogy holnap engem öl meg ugyanaz a kéz.
Nekem használ, ha emlékéért harcolok.
Hát menjetek most, gyermekeim, innen a
lépcsőkről és vigyétek szét a lombokat,
egyőtök gyüjtse Kadmos népét majd ide:
mindent megteszek és isten hirével itt
válik el, hogy győzünk-e majd, vagy elbukunk?
jöttünk ide, amit most íme megigér.
Phoebus, mert ő küldötte ezt a jóslatot,
legyen megmentőnk és bajunkat oszlató!
Thébának? Remegek, szivem elszorul, elfagy a vérem:
légy orvosa, délosi Paean!
Félve lesem szavadat, hami most vagy a
forgatag éveken át később sorakozva beteljesül:
Zengj csak, aranyragyogásu Remény fia, isteni Szentszó!
s földünk védője, Artemis,
égi hug! óh, aki ülsz a kerek piac ősmüvü trónján,
s te messzelövő nagy Apolló!
hárman a végzetet oldani jőjjetek,
mintahogy egykor eloltottátok a régi csapást, mikor
égve a városon át lobogott tüze, - jertek el újra!
Küzködöm… egész népem beteg…
S szabadítani nincsen az észnek
fegyvere. Meg se növelheti sarjait
e dús-hirü föld, s az anyák ki nem állják
a gyötrelmes vajudásokat és belehalnak.
Egymásután szállnak el ők, lobogóbban a lángnál,
mint röpülő madarak raja, szállnak el
az Estnek istenéhez.
Igy hever a földön szerteszét
a ragályszagu hulla siratlan.
Hitvesek, őszbeborult bus anyák nyögik
oltár körül itt is, amott is a szörnyü
borzalmakat, könyörögve keserves imákkal.
Himnusz fakad s zord fuvolák ütemes zokogása…
Ments meg azért, jere, nyájas erőd, Zeus
arany leánya, küldd el!
s mégis jajok közt közeledve éget,
bird rá, háttal fordulni, s visszafutni, vagy
a révtelen Thrákia
sivatag égzajának
harcába, vagy Amphitritének
óriás ágyába.
Mert amit meghagyott az éj,
azt a nappal öli meg.
Jer, lángos mennykövek
szent hatalmát forgató
Zeus atya! jere tisztitó tüzeddel!
melynek sodrott aranyfonál a húrja,
szakíthatatlan, s hozd fáklyáid, Artemis,
melyekkel ős Lykia
hegyei közt barangolsz!
Te is jer aranysüvegeddel,
borszin bőrü Bacchus,
földünk szülötte, hagyjad el
evoés menádjaid!
Kezedben lángoló
szál fenyővel, úgy rohanj
az istenek iszonyúját messzeűzni!
csak szavamat s az orvosságot elfogadd,
az erőt és a könnyebbűlést megkapod.
Igérem… Bár csak még a vak hirt ismerem
és nem a valóságot… Egymagam nem is
lelek nyomot, ha nem vezérel némi jel.
S mert én csak később lettem polgár köztetek,
Kadmos egész népéhez szólok, halljatok:
Akármelyőtek tudna róla: ki keze
gyilkolta meg Lá-i-ost, Labdakos fiát,
parancsolom, hogy mindent mondjon el nekem!
S ha félni volna tán oka, előzze meg
maga a vádat: nem lesz akkor baja más,
csupán a várost hagyja el, bántatlanul.
Ha meg talán idegen földről ismeri
a gyilkost: ne hallgassa el, mert én fogom
jutalmát mérni, s hálám lesz a ráadás.
De ha nem szóltok, s egyik-másik, maga vagy
barátja bőrét féltve, megvetné szavam,
mit teszek avval, azt is meg kell tudnotok.
Kitiltom őt, akárki is, hogy földemen
melynek erejét vallom és székét ülöm,
valaki befogadja vagy szóljon vele
vagy az imákban és az áldozatban őt
társul válassza, s szentelt vízzel hintse meg.
Mindenki űzze el házából, mint e föld
fertőzetét, ahogyan Pytho isteni
jósdájából kaptuk imént a szörnyü szót.
Igy leszek én a jósistennek és a rég
halott királynak harcos szövetségese.
Ezt meghagyom hát híven teljesíteni,
mert ezt kivánjuk: én, az isten és a föld,
mely isten nélkül senyved és gyümölcstelen.
Ha nem jönne égiektől a parancs,
mosatlan tűrni mégsem illenék a bűnt,
hogy így veszett a legjobb ember és király!
Ki kell nyomozni! És mivel ma az enyém
a kormány, mely az ő kezében volt előbb,
enyém az ágya, asszonyom lett asszonya,
és gyermekével testvér lenne gyermekem,
ha nemzetségét nem szakítja meg a sors:
most, hogy a véres végzet a fejére hullt,
megvívom érte ezt a harcot, mint saját
atyámért vívnám, meg nem állit semmi sem,
mig nem tudom, ki ölte meg nagy Labdakos
fiát, ki Polydóros unokája, ős
Kadmos üke, mesés Agénor sarja volt?
S most még azt kérem én az égtől: aki nem
teszi parancsom, termést annak sem a föld
ne adjon, sem az asszony gyermeket, hanem
e mostani vész, vagy még szörnyebb, irtsa ki!
Megátkozom főleg a gyilkost, bár maga
bujik, bár cinkosokkal, a bosszú elől:
zúzza sirba hitványul hitvány életét!
S imádkozom: ha ennen házam adna tán
tudtommal és türtömmel néki tüzhelyet,
fejemre szálljon átkom minden betüje!
De, Kadmos többi népe, kiknek e szavak
szivünk szerint: Diké, az Igazság, legyen
harcos velünk halálig s minden istenek!
Nem én öltem meg és ki ölte meg, nem is
tudom. Aki küldötte ezt a jóslatot,
Phoebus, tárhatná föl nekünk, ki ölte meg?
az istent arra, amit tenni nem akar?
Tiresias leginkább: tőle biztosan
megtud mindent, királyom, aki kérdezi.
szólt róla, és én érte küldtem kétszer is.
Csak azt csodálom, hogy már régen nincsen itt.
nem fogja tán fejére várni átkodat.
jóst hozzák vezetői, kiben egyedül
él az igazság minden emberek között.
és mondhatatlant, égi s földi titkokat,
a várost, ha nem látod is, tudod, milyen
betegség lakja; melynek, bölcs úr, harcosát,
se megmentőjét nem lelhetjük kívüled.
mert Phoebushoz - ha még nem mondta hirnökünk -
üzentünk, s ő visszaüzent, hogy oldozás
csak egy jöhet bajunkra, az, ha Láios
gyilkosait nyomozva megtaláljuk és
halállal sujtjuk, vagy száműzzük messzire.
Ne sajnáld hát madár szavából, vagy ha más
útját a jóslásnak tudod, mentsd meg vele
magadat és a várost, ments meg engemet!
mentsd meg a véres hulla bal fertőzetét!
Minden reményünk benned! És jót tenni, ha
módod van és erőd rá, legszebb áldozat.
nem-tudni jobb! Éreztem én, de mégse jól
tartottam meg… máskép nem volnék mostan itt.
sorsod, s én is enyémet, hogyha szótfogadsz.
iránt, mely táplált, megtagadva jóslatod.
amit beszélsz, hogy hát ne érjen engem is…
nevére! Könyörögve borulunk eléd.
mondom ki, ennen romlásomra, vesztedet.
elárulsz minket, sirba döntöd városod?
faggatsz hiába? Nem veszed ki titkomat!
a kősziklát is! Fogsz-e végre szólni? Vagy
meg nem puhulsz, s nem megyek véled semmire?
nem tudsz bünödről, csak enyémet korholod.
beszédet, mely egész várossal szembeszáll?
a legvadabb haraggal őrjöngj ellenem!
mit gondolok? Tudd meg, ugy tűnik föl nekem,
cinkos vagy, sőt magad a tettes, bár talán
nem kézzel ölve, csak vak voltod tiltja, hogy
azt ne mondjam: te vagy a gyilkos egyedül!
melyet imént világnak szórtál, és ne szólj
mától se hozzám; sem ezek közt senkihöz:
mert e föld szennye, akit átkoztál, te vagy!
képzelsz? Hogy büntetéstől biztositva lész?
Te oktatsz, aki kedvem ellen szóra birsz.
Azt mondom: a gyilkos, akit kutasz, te vagy!
rut viszony köt, s nem sejted, mily mocsárban élsz.
füled és elméd épolyan vak mint szemed.
mindenki nemsokára rád fog mondani.
nem árthatsz és senki olyannak, aki lát.
ehhez Apollo. Néki lesz majd gondja rá.
győztes tehetség! mily irigylés árjait
gyüjtitek arra, aki boldog hirben áll!
hogy e gyeplőt is, melyet ingyen adomány
gyanánt a város kéretlen kezembe tett,
a hű Kreon, épen e régi jóbarát,
titkos fogással tőlem elragadni vágy
fölbérelvén ezt a szélhámos cselszövőt,
ez álnok mágust, aki nem lát mást, csak a
saját hasznát, de igazi jóslásra vak.
Szólj hát ugyan, hol az a híres jóserőd?
Mért nem tudtál, mikor itt volt a dalnok eb,
a városnak valami mentőt mondani?
Nem jövevénynek illett bizony a talányt
megoldani: ez jóslás dolga volt, amit
te sem madárból nem látszott, hogy értenél,
sem isten-ihletésből; akkor jöttem én,
én, a tudatlan Oedipus, s megoldtam azt
pusztán eszemmel, nem madárjelek szerint.
Én, kit te számüzetni vágysz, remélve, hogy
Kreon trónjához közelebb fogsz állani.
De én hiszem, hogy még Kreonnal sirni fogsz
e számüzésen! Csak ne volnál ily öreg,
magad bőrén éreznéd, terved mily bitang!
szavaiból, s belőled sem más, Oedipus.
De nincs idő haragra. Azt kell nézni most,
hogy oldjuk meg legjobban Phoebus jóslatát?
szólni szavadra. Illet ennyi hatalom.
Mert Loxias szolgája vagyok, nem tiéd,
s nem is Kreont fogom védőmnek mondani!
Halljad tehát, mert vakságomról csúfolódsz:
te látsz és nem látod, milyen fertőben élsz,
sem, hogy kinek házában élsz és kikkel élsz!
Tudod-e, kik fia vagy? És, hogy átka vagy
a tieidnek föld fölött és föld alatt?
Kétélü átok űz ki, apád és anyád
átka e földről, ádázlábu kergető!
Most mindent látsz, de akkor majd csak feketét!
Hol a kikötő, mely jajodnak réve lesz?
Hol a Kithaeron, mely nem visszhangozza majd?
ha megtudod, hogy néked tilos part a nász,
amelybe hajód annyi diadallal ért.
Pedig még rejtve más rémségek tengere,
hogy családostul szörny-magadhoz sujtsanak.
És most dobáld szavad sarával ajkamat!
dobáld Kreont! Nincsen tenálad senkise
halandók közt ki hitványabbként pusztul el.
Nem futsz? Hajad se görbül, persze? Takarodj
vissza, ahonnan jöttél, hagyd el házamat!
hivattalak, máskép aligha teszem ezt.
bölcsnek hitt hajdan és anyád is, aki szült.
Ha elmentél, legalább többet nem gyötörsz.
nem rettegek arcodtól. Rajtam nincs erőd.
Kimondom hát: az akit hirdetsz és kutatsz
és fenyegetsz, mint Láiosnak gyilkosát,
az itt van! Még ma azt hiszik, hogy idegen
bevándorolt, de nemsokára thébai
szülöttnek ismerik föl, s nem lesz öröme
a változásban: mert ki jól látott, vakon,
s ki gazdag volt, koldulva tapogatja majd
botjával utját ismeretlen földeken.
És kiderül, hogy önnön gyermekeinek
testvérük és atyjuk egyszerre, s hogy szülő
anyjának fia s férje, apjának pedig
gyilkossa s ágy-utódja. - Menj be most, tünődj
szavamon, és ha rajtakapsz, hogy nem igaz,
akkor mondd, hogy már jósolásra vak vagyok!
Most itt az idő, hogy az
fusson, sebesebben a
szélvész paripáknál!
Mert üldözi már, s lángfegyveresen
lesi villámmal Zeus fia őt,
nyomán a Halál vad
szellemei kisérik.
a szent parancs: űzni, nyomozni a véres ismeretlent.
Mint kivert bika, bolyg a vad
erdőkben, vagy a szirtek ős
barlangjai közt ő,
nyomorún nyomorult lábbal s egyedül,
kerülve a föld jós köldökét,
melynek szava, míg él,
zsong körüle örökké.
Nem hiszem és nem tagadom: mit tudom én, mi az igaz?
A remény dob le-föl, és vak a jelen, mint a jövő.
Mi viszály volt Polybos
nemes fia és Labdakidák közt? Sohasem
mondta hir ezt, most sem, előbb sem.
Soha még! Ki szavára hihetem, hogy a király
honi jóhire csalfa? s hogy a rejtett iszonyoknak oka ő,
kire Labdakidák bosszuja vár?
emberi jós annyira lát csak bele, mint én is akár.
Ki a bíró ilyenekben? A vetélgő tudomány
hiu földi tudomány.
Azért soha vak vádakat én nem hiszek el,
mig csak a tény nem bizonyítja.
Tudom én: mikor eljött ama szárnyas csoda-lány,
hiven állta a próbát hogy a várost szabadítsa okosan.
Soha nem hihetek róla gonoszt.
vádakkal illet engem Oedipus király,
nem tűrhetem, hát itt vagyok. Ha azt hiszi,
hogy még mostani nagy csapásaink között
szóval vagy tettel képes voltam ártani,
nincs is már kedvem többet ilyen vád alatt
sokáig élni. Mert nem ép az egyszerű
büntetés néz rám vádjaiból: iszonyubb
számomra hogy az egész város, hogy te, és
barátaim alávalónak lássanak.
a gyanusítást, nem volt meggondolt beszéd.
biztatta volna hazug szóra tán a jóst?
lélekkel ezt a szörnyű vádat ellenem?
nem vizsgálom. – Jön már házából ő maga.
van bátorságod fölkeresni födelem,
ki úgy állasz előttem, mint nyilt gyilkosom
s királyságomnak rajtakapott tolvaja?
Az égre, mondd, gyávának gondoltál talán
vagy őrültnek, hogy ezt tervelted ellenem?
Azt hitted, hogy nem veszem észre, mit koholsz,
vagy rájövén nem fogok védekezni majd?
Nem esztelenség volt-e e vállalkozás,
hogy így pénz és barátok nélkül trónt vadássz,
amit csak kincs és seregek foghatnak el?
hallgasd meg, és ha meghallgattad, úgy itélj!
hallgatni jól: mert hozzám rossznak leltelek.
dicsőségedre válik: nem jól gondolod.
rokonod ellen törhetsz: nem jól gondolod.
de szólj, szerinted miben törtem ellened?
hires jósért elküldjek és hivassam őt?
nem fogja rám, hogy én öltem meg Láiost.
Kikérdeztél; most már hát hadd kérdezlek én.
Figyelj először erre: ki választaná
inkább, folyvást-remegve királykodni, mint
heverni bizton, ha azért hatalma egy?
Nem az vagyok, akit jobban csábítana
a "király" név, mint a királyi élet, és
az ilyen embert józannak se tartom én.
Most nyugton élek s megvan tőled mindenem:
legyek király és mennyi kelletlen teher!
Hogy lenne hát vágyamnak édesebb a trón,
mint hatalomban uralkodni gondtalan?
Nem csalnak engem balgaságok annyira,
hogy azt kivánjam, ami sem szép, sem haszon.
Most minden ember szívből kedvel és köszönt,
engem hivat ki, aki hozzád kérni jő,
mert ettől érzi függni útja sikerét.
Miért kergessek mást, hogy elveszítsem ezt?
Bolond terv volna tőlem bármely csalfa terv.
Nem is voltam soha ilyennek embere,
mástól se türném, aki hasonlót kohol.
Ha kétkedsz bennem, menj, kérdezd meg Delphiben
a jóslatot, hogy híven hoztam-é hirül?
S ha rajtakapsz, hogy ama bölccsel bármit is
közössen szőttünk: mérjen dupla szavazat
halált reám, a tied és a magamé,
de vak gyanúból hátam mögött ne itélj!
Mert nem helyes, könnyelműn jónak tartani
azt, aki rossz, de rossznak sem azt, aki jó.
Eldobni hű barátot, annyi mint saját
életedet s amit csak legjobban szeretsz.
Idővel ezt jól megtudod, mert az igaz
embert egyedül az idő mutatja meg,
míg a hitványra első percben ráfigyelsz.
botlani: gyors itélet nem jár biztosan.
époly gyorsan kell határoznom ellene.
Ha tétlen várok, az ő terve sikerül,
míg az enyém előre elhibázva már.
látom Jokastét jönni házából: az ő
jelenlétében e viszálynak szünni kell.
a nyelv bolond csatáját? Nem szégyenlitek
ország-bajában még külön bajt költeni?
Jer palotánkba, s te is, Kreon, menj haza:
ne dagasszátok kínná, ami semmi volt!
Oedipus férjed, s két iszony közt válogat:
száműzni vagy hóhérnak adni fejemet.
hogy gaz csellel személyem ellen tőrt vetett.
ha jottát tettem abból, amit vádja mond.
Tekintsed az egekre-szóló esküket,
és engem, és e népet, amely körüláll.
Oedipus: S miben kivánod tennem azt?
s nagy esküt tett, ne bántsd!
Tudod, mit kívánsz?
Tudom.
el ne itéld aki fölesküdt hived!
kivánod, vagy hogy engem érjen számüzés.
elseje: nem én! Égiek, földiek hagyjanak el és
ne érjenek jó véget, ha vágyam ez! –
Csak szivem marja bús sorvadó hazámnak
sorsa, ha régi sok baját
tetézi még az uj láz, friss viszály.
halált ezzel, vagy dicstelen száműzetést.
Csak a te ajkad hat meg, téged szánlak én,
nem őt: őt ott, ahol van, mindig gyűlölöm.
tuladsz, terhes emlék lesz… Ily természetek
önnönmaguknak legkinosabb terhei.
Oedipus: Nem hagysz békét, még itt vagy?
ismersz. Ezek ismernek: én nem változom.
hagyjuk a szót, ha már viszályuk elült.
eltompítsad, szivem jogával nem törődsz!
nem helyes-eszü, esztelen, képtelen volna közülünk,
ki tőled, urunktól, fordulna el.
Hisz hazánk csónakát annyi vad viharból
te vitted csöndes rév felé:
légy újra, hogyha tudsz most, jó hajós!
mi költhetett lelkedben ennyi haragot?
Kreon hogy trónom ellen milyen cselt koholt.
saját nyelvét mindenben tisztán tartja ő.
Hallgass rám és tanuld meg, halandók között
nincs senki jós, nincs, aki rejtelmekbe lát!
És erre könnyü példát adhat pár szavam,
mert jóslat jött valaha Láioshoz - én
nem mondom, Apollótól, csak szolgáitól -
hogy sorsa a gyermek kezétől veszni el,
aki tőlem és tőle majd születni fog.
Lám pedig rablók ölték őt meg hír szerint,
egy hármas keresztúton, ismeretlenek,
mig a fiát, ki életével harmadik
napig sem ért el, kitetette vad hegyen,
lába-csuklóit guzsbakötve szorosan.
Igy Phoebus nem váltotta be sem azt, hogy ez
megölje atyját, sem azt, ami Láiost
gyötörte: hogy saját fiától hulljon el.
Pedig hát ezt "határozták" a jóslatok.
Ne gondolj hát jósokkal, mert amit az ég
akar, hogy tudjunk, megjelenti ő maga.
zavarba veszti s megrendíti lelkemet.
egy hármas keresztúton érte végzete.
Delphi iránt és Dauliából összejő.
elnyerni, mintsem városunkba jött a hir.
milyen korúnak s termetűnek látszhatott?
alakja a tiédtől nem külömböző.
rémes átkok poklába, és nem tudtam azt!
De még egy szót! hogy mindent jobban földerits.
sok fegyveres kiséretében, mint vezér?
hozott. Egyetlen szekér vitte Láiost.
hirt hozott, aki nektek mindent elbeszélt?
s megérkezvén a trónon tégedet talált,
kezem megfogta, ugy könyörgött, küldjem őt
ki a mezőkre, gyapjas nyájaink közé,
hogy a várostól mennél távolabb legyen.
S kiküldtem, mert megérdemelt - amennyire
egy szolga érdemelhet - ennél többet is.
mondtam: azért akarom előbb látni őt.
érdemlek én is, tudni hogy mi bánt, uram?
hajszál-reményig! Kinek beszélnék, ha nem
neked, mikor e válságba sodort a sors?
Az én apám volt korinthosi Polybos,
anyám dórisi Meropé. A legkülömb
voltam én ott a polgárok közt, míg ez az
eset történt, mely méltán meglepett, de nem
volt, oly nagyon szivemre venni, semmi ok.
Valaki egyszer, tivornyában, ittasan,
"cserélt gyereknek" mondott engem bor között.
Dühöm aznap visszatartottam, bár alig:
másnap elmentem, s megkérdeztem effelől
apámat és anyámat. Bennük nagy harag
gyult arra, kinek száján kiszaladt a szó.
És én örültem haraguknak, de azért
gyötört is ez, mert feltünő volt s híre szállt
Titkon hát, hogy ne tudja apám és anyám,
Delphibe mentem, s Phoebus, bár nem méltatott
válaszra abban, amért jöttem, más gonoszt
jövendölt, más keserves, szörnyü dolgokat,
hogy anyámmal kell szerelembe esnem, és
e föld szinére türhetetlen fajt hozok
és hogy saját apámnak leszek gyilkosa.
Ezt hallva elfutottam, és azóta csak
a csillagok szerint mérem ki, merre van
Korinthos földje, hogy ne lássam a gonosz
jóslatnak rajtam teljesülni szégyenét.
S igy bujdokolva eljutottam arra a
tájra, hol, mondod, meggyilkolták a királyt.
Halld most, asszony, az igazságot. Amikor
a hármas keresztúthoz értem közel, egy
fullajtár jött szemembe, és egy fiatal
csikóktól vont szekéren olyan férfi, mint
leírtad. Engem ostorossuk le akart
lökni az útról, s maga is az öreg úr.
Dühömben, aki megtaszított, a kocsist
verni kezdtem, amit meglátva az öreg
kileste hogy a kocsi mellé lépek, és
kéthegyü fokosával fejtetőn ütött.
De aránytalan válaszban lett része, mert
én evvel a kezemmel rábunkóztam úgy,
hogy hintajából földre hömpölyült, hanyatt.
Aztán a többit öltem meg. - Ha ennek az
utasnak köze volna Láioshoz, óh!
ki nyomorultabb akkor még, mint én vagyok?
ki gyűlöltebb az égi istenek előtt?
kit nem fogadhat sem polgár, sem idegen
házába, még csak hozzá szólni sem szabad,
minden otthonból el kell űzni. S aki ezt
az átkot mérte rám, nem más volt, mint magam!
A halott ágyát meggyalázzák ölelő
karjaim, melyek megölték őt. Nem vagyok
gonosz? Nem, mindenképpen szennyes? És ha el
kell innen futnom, nem szabad enyéimet
látnom s hazámba tennem lábamat, nehogy
anyám kedvese s apám gyilkosa legyek,
Polybosé, ki nemzett engem és nevelt.
Nem jól itél-e, aki szerint valamely
démon kegyetlen műve lehet rajtam ez?
Ne lássam, óh ne lássam, égi istenek
szent Magassága! e napot, muljak ki a
mulandók világából, mintsem ily sötét
sors szégyenterhét kelljen vinnem vállamon!
s mig majd a szemtanútól többet tudsz, remélj!
még ezt az embert, ezt a pásztort várom én…
beszél, ahogy te, elkerültem rémemet.
szerinte Láios királyt. Ha most is így
beszél, többesben: nem én voltam gyilkosa.
Hiszen egy embert többnek nézni nem lehet.
De ha magányos vándorról fog szólni csak,
nyilvánvaló, hogy minden szava rám zuhan.
s nem lehet, hogy meghazudtolja most magát,
hisz hallotta az egész város, nemcsak én.
De ha első szavától el is térne tán,
mégsem derülhet pontosan ki Láios
sorsa hogy jóslat-tölte volt: hisz Loxias
ugy jósolt, hogy az én fiam öli meg őt
és ez szegény ugyan nem fogja már soha
megölni őt, mert maga előbb elveszett.
Azért bizony se erre, se amarra nem
tekintenék én többé jóslatok miatt.
elhozni azt a pásztort. Ne mulaszd el ezt.
Hisz mindent csak kedvedre s kedvedért teszek.
s tetteim tisztaságát, mint a Törvény
szabja, amely égi terek
mélyén fogant meg, és csupán Olympos
volt atyja, nem emberi
természetből született
meghalni, feledés soha nem fekteti sírba őt.
Nagy erő van benne, nem ismer vénülést.
felfuvódva dőrén eltelik
a sokkal, ami se helyes, se hasznos,
fölhatol a legmagasabb
csúcsra, hogy szurdék kényszerekbe hulljon,
hol semmi kapaszkodó
láb nem segít. De a szent
alázat harcát városomért védje az égi Kard!
Csak az istent hívom ügyünkben harcosúl!
nem fél a Jog istenétől,
az eget sem tiszteli,
kerítse kezébe a Végzet,
baljós kéjek ostora,
ha igazság nélkül használja hasznát,
tilos utakra tántorul
s bántani bátorúl a Bánthatatlant.
Ki hiheti, hogy a bosszu nyílai
elkerüljék így a lelkét?
Hogyha íly gaz büszkén élhet s boldogan,
mit ér ez a kórus?
sem a bölcs phókisi jósdát,
sem a dús Olympiát,
ha mindez a kúsza jóslat
rendbe nem világosúl.
Mindenható! ha igazán megillet
ez a név - nézz felénk, Zeus,
ne hagyjon így haláltalan hatalmad:
már sorvad a jósigékben jó hitünk,
ami szent volt Láiosnak.
Nagy Apollo dicsősége elborul:
már semmise lesz szent.
koszorukkal s tömjénfüstölőkkel az
istenek áldó oltárához járulok.
Dagadva veti-hányja Oedipus szivét
ezer aggálya, s a jövőt nem méri bölcs
ember nyugodt eszével a multak szerint:
sőt minden szó megejti, ha rémet beszél.
S mivel az én tanácsom rajta nem segít,
Phoebus, ki itt közel vagy, óh Farkaskirály,
hozzád jövök uj áldozattal esdeni,
hogy hozz minden bajunkra szent föloldozást!
mert reszketünk mindnyájan, látva, hogy hajónk
kormányosát mily bús zavartság fogta el.
Oedipus király palotája merre van?
Vagy mondjátok meg inkább, hol van ő maga?
Gyermekeinek anyja e királyi nő.
között, ha teljes jogszerinti hitvese.
érdemli a viszonzást. Szólj hát, mit kivánsz,
miért jössz? Vagy milyen hirt hoztál minekünk?
örülni is fogsz: hogyne? – de busulni is.
a földszoros lakói is: ez ott a hir.
királynak ezt! Oh istenek jóslatai,
hol vagytok? Ez az ember volt, kit Oedipus
került, hogy meg ne ölje: és most lám, szegényt
megölte, nem ám Oedipus, hanem a sors!
hivattál ki a palotából engemet?
az istenek szentséges jóslataiból?
atyád, Polybos, meghalt, és többé nem él.
tudd meg, hogy ő valóban elhalálozott.
a jós Pythó oltárát, és a madarak
légben rikoltó hangját? Hisz szerintük én
lennék apám gyilkossa: pedig ő a föld
alatt pihen már, ime! én meg itt vagyok
s kardhoz se nyultam - hacsak az nem ölte meg,
hogy reám vágyott: s igy lettem halála én.
Ő sírban már, s magával vitte e bolond
semmirevaló jóslatoknak hitelét.
rabja, s előre semmit sem lát biztosan?
Legjobb vaktában élni csak, ahogy ki tud.
Te se remegj, hogy anyád szeretője légy.
Álmaiban már sok ember szeretkezett
saját anyjával. Aki ílyet nem nagyon
vesz szívre: csak az tűri könnyen életét.
se élne már! De ő még él, s a rettegés
nem hagyhat el, akármily szépen is beszélj.
hogy anyámmal kell majdan szeretkeznem és
apám vérét saját kezemmel ontanom.
Ezért is hagytam magam mögött messzire
Korinthost: és szerencsém volt ez – óh pedig
nincs a szülők tekinteténél édesebb.
alól, hisz jó szándékkal jöttem, óh király?
hazajössz, csöppen tőled nékem valami.
valaki a pásztorra, kiről ez beszél,
hallott-e róla itt vagy künn a földeken?
Szóljatok! mindennek ki kell derülni most.
kivántál ide a mezőkről: ezt csak a
királynő tudná igazán megmondani.
hivattunk, s kiről szólt a hirnök, egy személy?
ne is végy számba ilyen üres fecsegést.
föl ne derítsem származásom titkait.
ezt ne kutassad! – Elég kín ez énnekem!
háromszoros rabszolga: rád nem szégyen az!
S csak védje rangos családját a női gőg.
csak így hívhatlak, soha máshogy ezután.
ilyen vad fájdalommal? Félek, ebből a
különös némaságból nagy baj tör ki még.
ismerni származásomat, ha koldus is!
Jokaste tán, mert minden asszony nagyranéz,
szégyellni fogja alacsony családomat.
De én a Sors fiának vallom magamat,
ki minden jót ad, és pirulni nem fogok.
Az én anyám a Sors volt, és testvéreim
a hónapok, akikkel nőttem s fogytam én.
Az vagyok, aki vagyok. Úgyse lehetek
más: mért féljek hát fölfödözni, ki vagyok?
völgye s téged fogunk énekelni,
mert a te gyermeked Oedipus király,
anyja és dajkája voltál:
tánccal ünneplünk, ki országunk fejedelme iránt jó voltál, nyájas voltál,
Jó orvos, Apolló, ünnepünkre adj áldást!
Ant. Nimfaleány szült, óh melyik halhatatlan tündér szült?
Kedvese a csucsokon bolyongó Pánnak,
vagy Apolló volt az ölelője?
Vad hegyi réteken ő is ott tanyáz.
Tán a kyllénéi isten,
vagy tán Bacchus volt apád a fényszemü erdei lányok közt a legszebbiktől,
akikkel örökké eggyütt játszik, eggyütt jár.
nem láttam őt – az a pásztor jön, ugy hiszem,
akit oly rég kerestünk, mert agg élete
e hirnök életével, egykorú lehet,
s azokban, akik vezetik, fölismerem
szolgáimat. De jobban tudhatjátok ezt,
mint én: nektek bizonnyal régről ismerős.
ő az: a Láios hüséges pásztora.
erről beszéltél?
kérdéseimre. Láiost szolgáltad-é?
tisztán eszébe juttatom. Mert arra még
tudom, emlékszik, hogy Kithaeron oldalán
hogy volt, mikor, két nyájjal ő, és eggyel én,
szomszédban kóborogtunk három éven át
tavasztól őszig hat-hat hosszu hónapot?
s a tél jöttével én saját tanyám felé,
ő Láios aklába hajtá nyájait.
Úgy volt-e minden, ahogy mondom, vagy nem úgy?
adtál, hogy fölneveljem, mint a magamét.
beszéded inkább érdemelne korholást.
csak a királynő mondhatná meg odabenn.
idegen földre, ahol ő lakik… De csak
nagyobb bajra mentette meg. Ha te vagy az,
mint ettől hallom: szörnyüségre szült a sors.
Óh napvilág! ma utoljára látlak én.
Ott születtem, hol nem kellett, azt vettem el,
kit nem lehet, s megöltem, akit nem szabad!
Kinek lehet itt nagyobb
boldogsága a földön, mint
amit adhat a látszat, mely
látszik, s látszva enyészik?
Gyász példád van előttem, gyász
sorsod démona, Oedipus! és boldognak az ég alatt
senkit se dicsérek.
ijjad célba feszült, a dús boldogságot elérted!
Ég adta, lebirtad a
horgaskörmü dalos leányt,
vészben szomoru városom
élén mint torony álltál!
És azóta te vagy a király
országunkban, a legnagyobb tisztesség a tiéd, a nagy
Thébában uralkodsz.
Ki él jobban a vad végzettel egy
fedél alatt? óh változás!
Óh jaj! Oedipus dicső feje!
Ugyanaz a rév
nyilt meg, ugyanegy
asszony öle nyilt
apának és fiunak!
Jaj, nyomorult, hogy türhetett eddig is ős hazád röge?
Apai föld hogy viselt a hátán?
törvényt tart a sötét szerelmeken
a szülött és szülő között.
Óh jaj! Láios szegény fia!
Bár ne láttalak
volna sohase!
Hangosan sirok:
Senkiért se sírtam így,
mint ma teérted, mert te adtad vissza belém a lelket hajdan
s bús szemeink álmát is visszahoztad.
Hirmondó: Óh városunknak mindig tisztelt nagyjai
mit kell most hallanotok, mit kell látnotok,
mily fájdalmat kell érzenetek, hogyha még
előttetek Labdakos ősi háza szent.
Mert sem az Ister, sem a Phásis árjai
nem moshatják tisztára ezt a házat, oly
iszonyt rejt, s tár elétek majd, nem kényszerű,
hanem önkénytes fátumot: de nincs csapás
szörnyűbb, mint amit ember önmagára mér.
nem hiányzik abból se: mit mondhatsz te még?
mit első szóval mondhatok, hogy rögtön értsd.
nem tudhatod! csak aki látta, tudja azt.
Mégis, ahogy emlékem egyre festi még,
hallgasd meg a szegénynek szenvedéseit.
Mint bánatától megzavart, rohant a nagy
csarnokon át, be egyenest a hitvesi
ágyhoz, tizujjal tépve bomlott fürteit.
Mihelyt beért, magára csapta ajtaját,
a rég halottat kiátkozva, Láiost,
régi szerelmét, és a baljós foganást,
amely megölte, őtmagát pedig saját
fiára hagyta, annak szülni szörnyü fajt.
Ágyát is, melyben szülte, kétszer átkozott,
férjétől férjét, s gyermekétől gyermekét,
Hogy azután mi módon halt meg, nem tudom:
mert Oedipus üvöltve tört be, s így nem is
láttuk többé királynőnk vergődéseit,
csak őt bámultuk, hogy rohan föl és alá.
Rohant és tőlünk kardot kért, majd asszonyát
kérdezte, ki nem asszonya volt, mert neki
s gyermekeinek egyformán az anyja volt.
Addig őrjöngött, mignem hozzá vitte egy
isten - mert ember nem vezette senki ott.
Szörnyet hördülve mintegy titkos jel nyomán
ment a szárnyas ajtónak, kiemelte azt
sarkaiból, és a szobába beesett.
S megláttuk a királynét. Ott függött szegény,
nyaka körül egy kötél hurka. Ahogy őt
észrevette, rettentőt jajdult a király,
úgy oldta meg a hurkot. És mikor a holt
földön hevert, iszonyu látvány várt reánk.
Mert letépvén az aranyból vert kapcsokat,
melyek fölfogták a királynő köntösét,
fölkapta s szeme golyójába szúrta, így
kiáltva: "Nem láttátok, miben éltem én,
nem láttátok, mily rémségeket tettem én,
ne lássátok most, kiket oly jó látnotok
s kiket legjobb lett volna sohse látnotok!"
Igy nyögve és pilláit fölemelve szúrt
és újra szúrt. Vérrel festette arcait
kifolyt szemének vére, és nem csöppeket
csurgatott rajta végig: zápor volt a vér
az ő arcán, fekete zápor volt a vér
az ő arcán, fekete zápor és vihar.
Óh szörnyüség! ketten okoztak ott halált,
férfi és asszony, s ketten szenvedtek halált.
Máig igaz szó volt a régi szó e ház
felől, hogy "áldott": mától fogva rajta már
halál, jaj, átok, szégyen, és a szomorú
szavak más szennye - egy sincs ami nem tapad.
thébai népnek megmutassák azt, aki
apját megölte, s anyját - el se mondhatom!
Most önmagát száműzi, többé nem marad
házában, - mint kit maga-szabta átka sujt.
De támaszra és vezetőre van neki
szüksége - máskép hogy viselje el baját?
Mindjárt te is meglátod. Nyilnak a kapu
zárai már: és oly jelenet jő eléd,
mely ellenségben is szánalmat keltene.
kinja! Soha még nagyobb kinokat
nem láttam én. Milyen őrület
szállt meg, nyomorult! Mely isten ugort
rá legnehezebb ugrásaival
bús végzetverte fejedre?
Ajjaj, te szegény! Még látni se jó
téged! Pedig én mennyit akarnék
kérdeni tőled, tudni felőled!
de borzalom fog előled!
Hol járok a földön? Merre száll,
kikhez jut el ajakamról a hang?
Óh jaj, sorsom, mire vittél?
névtelen reménytelen, végtelen!
Jaj! Jaj!
S még egyszer jaj! jaj! Sebeim fulánkja és
sorsom emléke együtt rontanak reám.
kétszer nyögöd és kétszer érzed kínodat.
ápolod szegény vakot: gondozod.
Úgy, úgy!
Tudom, hogy itt vagy, tisztán hallom hangodat
s megismerem, habár sötétben járok én.
szemed fényét? Mely isten izgatott reá?
De nem más szúrta ki szemem, csak én, csak én magam.
Mit ért a szem nekem,
ha látva sem láthattam volna semmi jót?
hallhatok, szerethetek,
mi öröm érhet még, barátaim?
Óh vezessetek el messzire, földetek
bús fertőzetét, messzire, híveim,
átkos életemet. Nincsen nálam akit
jobban gyűlöl az ég.
a sorsod. Bár ne tudnék rólad semmit én!
és megmentette életem: nincs benne köszönet!
Ha akkor meghalok,
magamnak sem, nektek sem lennék ily teher.
nem lehetnék akkor én,
sem annak férje, ki világra szült.
Most istentelen és bűn fia, az vagyok,
mocskosan szüleim ágyán osztakozó.
Hogyha a rossznál van valami rosszabb még:
nékem adta a sors.
jobb volna tán nem élned, mint hogy vakon élj.
tettem, és ne adj nékem ily tanácsokat!
Mert nem tudom, ha látnék, hogy néznék apám
szemébe majd, ha alvilágba szállok én,
se szegény anyáméba, mivel ellenük
olyan bűnt tettem, amilyenre nincs bitó!
Vagy azokat kívánjam látni még, akik
úgy lettek, ahogy lettek, gyermekeimet?
Óh nem, az én szememnek már nem kellenek
sem ők, sem ez a város, sem a bástya, sem
az istenek szobrai, melyektől magam,
ki egymagam voltam Thébában legkülömb,
tiltottam el magamat, és mindenkinek
meghagytam, hogy lökjék ki házukból a gazt,
kit a Láios vére bélyegez, s az ég.
És nektek is még hogy lehetne szégyenem
nyilt tudatával nézni szemetek közé?
Sehogyse. Sőt ha hallás forrásának is
volna zsilipje, nem haboznék percre sem
oly teljesen elzárni gyászos testemet,
hogy se ne lássak, se ne halljak. Édes a
lelket a szenvedéstől messze tartani.
Óh jaj Kithaeron, mért fogadtál lombjaid
közé? Mért nem öltél meg rögtön? hogy soha
ne tudta volna senki származásomat.
Óh Polybos, Korinthos és te őseim
vélt palotája, mért tápláltál engemet?
szép bőr alatt csúfságok gennye voltam én!
s most látszik már, hogy gazok közül nőtt a gaz.
Óh hármas ösvény, tölgyeserdő, sűrü völgy
s te szurdék, ahol összejő a három út,
kik fölittátok ujjaimról csorduló
vérét apámnak: emlékeztek, köztetek
mit tettem én? S még idejőve azután
mit tettem itt?! Óh szerelem, óh szerelem!
mely szültél engem, s megszült magvadat megint
méhedbe fogva vetettél világra szörny
testvér-apát, apával-testvér gyermeket,
fiával feleség-anyát, és ami csak
lehet emberi kötelékben borzalom!
De szólni sem szép arról, amit tenni rút:
az istenekre, rejtsetek hát engem el
messzire innen, öljetek meg, dobjatok
tengerbe, hogy ne lássatok többé soha!
Tegyétek meg, ne átalljátok átkozott
testemhez nyúlni: nincs ok félni, mert amit
szenvedek én, el nem viselné ugyse más!
tanácsot adni épen jókor jő Kreon,
helyedben városunk egyetlen őre már.
mit várhatok jogossan tőle? – mert imént
igazságtalan voltam hozzá és gonosz.
sérelmeket szemedre hányni, Oedipus.
De ha nem néztek emberekre, emberek,
tekintsétek legalább a nagy Hélios
mindent dajkáló lángját, és ne hagyjatok
Nyilt téren ilyen átkozottat, kit se föld,
sem égi zápor, sem a napfény nem tür el.
Vezessétek rögtön a palotába őt:
mert nem való, hogy más valaki, mint rokon,
lássa és hallja rokonának kínjait!
jó vagy irántam, aki legrosszabb vagyok:
hallgass rám, kérlek, érted és nem magamért!
vad földre hogy ne halljam emberek szavát!
istentől kell itt megkérdezni, mit tegyünk?
engem, mint apagyilkost és szentségtelent.
jobb isteni tanácsát újra kérdeni.
hozzád: temesd el illőn, aki odabenn
maradt, meg is kell tenned ezt testvéredért.
De ezt az ősi várost arra ne itéld,
hogy átkommal lakója legyek eleven:
hadd lakjam a hegyek közt, ahol áll hires
Kithaeronom, amellyel apám és anyám
még életemben választottak síromul,
és haljak úgy, ahogy ők gondolták el azt!
Bár jól tudom, betegség vagy más ily halál
nem ölhet meg: hisz nem kerültem volna el
hajdan sem azt, ha nem rosszabbra szán a sors.
De menjen már, amerre indult, végzetem!
Fiúgyermekeimmel szinte ne törődj
sokat, Kreon! hisz férfiak, s akárhová
vetődjenek, nem lesz hiányban életük.
De van két szegény leánykám, kiknek soha
nem terítettek eddig asztalt nélkülem,
soha külön: s ha volt királyi jó falat
ajkam számára, abból nékik is jutott:
vedd őket gondjaidba, s engedd meg nekem
könnyek között utolszor átölelni még!
Ne késsél,
nemes király: ölelve őket azt hiszem,
époly enyémek, mint amikor még láttam is.
Az égre!
mit is beszélek? Hisz már két kis édesem
sírását hallom! Óh hát megsajnált Kreon,
kiküldte hozzám drága gyermekeimet!
Kiküldte!
szeretted őket: tudtam, örömödre lesz.
az istenség jobb őriződ, mint volt nekem!
Kislányaim, hol vagytok? Jertek ide, hogy
elérjenek testvéri kezeim, e bús
kezek, melyek tették, hogy így kell látnotok
szegény apátok egykor oly fényes szemét!
Óh jaj, nem-látva és nem-tudva lettem én
apátok attól, aki szült rég engem is!
S ha nézni többé nincsen szemem, legalább
siratlak, elgondolva, milyen keserű
élet vár rátok künn az emberek között.
Mily ünnepség, micsoda összejövetel
lehet a nép közt immár, ahonnan ti nem
sirva jöttök majd vissza, mulatság helyett?
És ha eladó-sorba fogtok jutni még
ki lesz aki vállalja, szegény gyermekek,
azt a sok szégyent s átkot, ami szüleim
s szüleitek miatt titeket érni fog?
Mert mily átok hiányzik itt? Apátok az
apját megölte, anyját meggyalázta, és
abból a földből fakasztott föl titeket,
ahonnan egykor önnön élete fakadt.
Ez mind nektek lesz szégyen. És ki vesz el így?
Senki, szegények, senki! Szinte bizonyos:
szüzen fogtok fonnyadni majd és szárazon.
S te óh Menoikeus fia, ki egyedül
maradsz most atyjuk - mert mi kiktől életet
kaptak, meghaltunk mind a ketten - el ne hagyd
rokonaid szegényen, bolygva, férjtelen,
ne tedd enyémmel egyenlővé sorsukat!
Könyörülj rajtuk! Lásd, ily ifjan semmijük
nincs már, csak ami tőled juthat még nekik.
Igérd meg, nyujts kezet rá, óh nemes rokon!
Tinektek sok tanácsot adhatnék, szegény
gyermekeim, ha értenétek, így csak azt
kívánom: bárhova vet a sors élni: jobb
sors legyen az, jobb élet, mint apátoké!
ami eddig a tiéd volt, nem kisér már sírodig.
ki a Nagy Talányt megoldta, leghatalmasabb király,
minden polgár írigy szemmel leste boldogságomat:
s nézzetek, mily rettentő sors hullámába hulltam én!
Senki hát halandó embert, ki e földön várja még
végső napját, ne nevezzen boldognak, mig élete
kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.