Laczkó Géza: Laczkó Giza régi szerelme Trianonban
Laczkó Géza: Laczkó Giza régi szerelme Trianonban
A postás, a rossz regényeknek s a kártyavetőknek ez a kedvelt bonyodalom-megoldója, zökkenő cselekmények örök kocsikenője, épp jókor toppant be ma hozzám, aki reggel óta hiába loholtam fáradt, és kiszikkadt agyam terméketlen, bozótos térségein valami novellatéma után. Egy levelet hozott. Türelmetlenül, meg sem nézve, az asztalra dobtam, s tovább folytattam a szemközti ház ablakainak jobb híján való, monomániás számlálgatását.
Eh, hiába! Nem jut eszembe semmi. Nézzük legalább a levelet. Ki és mit akar tőlem, aki már abban is rég megállapodtam magammal, hogy temetésemre majd csak fizetett halálhuszároknak szabad kijönni, amit így hagyok meg végrendeletemben. Levél? Levelet csak az ír, aki kérni akar valamit. Még olyat, amely nekem hozott volna valami különösen jót, sohase kaptam.
De nini, a címzés! Laczkó Gyulának szól. Tévedés hát. Most már kezdett érdekelni a dolog. Eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt egy éjszakai ki s bejáró ház közelében laktam, s ez volt az alkalom rá, hogy bizonyos Laczkó Giza leveleit én kaptam sokszor – tévedésből – kézhez. Giza vagy Gizella nyilván a jobb rosszfélék közé tartozott, mert két álló esztendeig küldözte neki a képeslapokat egy Pista nevű szerszámkovács először helyből, aztán Kassáról, majd Prágából, később Berlinből. Szerelemről szóltak a lapok, eleinte kézzelfoghatóságok emlékeit ábrándozták vissza, aztán líraiakká lágyultak, majd egy meghiúsult közös élet lehetőségét emlegették, később sürgettek, hogy menjen a lány utána. A legutolsó lap Párizsból érkezett, lemondás volt benne s egy bejelentés, hogy a fiú megházasodik.
S mikor ezeket a fura szerelmi vallomásokat olvastam, mindig el-elmosolyodtam, hogy a derék Gizella meg a nekem címzett lapokat olvassa, amelyek tudományos felolvasásokra hívnak, cikket sürgetnek, verset kérnek és novellaírásra biztatnak. Én másnap-harmadnap mindig visszaadtam a Giza leveleit a postásnak, Giza azonban hanyagabb volt, úgy látszik, mert mint nemegyszer kiderült, semmi ilyen felhívásra nem válaszoltam, nyilván azért, mivel Giza elhányta vagy dühösen összetépte a „doktor, tanár úr, író” elő- és utójelzőkkel megcsúfolt nevét (vagy nevemet?) címül hordó lapokat.
Most már a novellából úgysem lesz semmi, gondoltam. Foglalkozzunk ezzel az idegen levéllel. Laczkó Gyula! Furcsa érzés, hogy akit Laczkónak hívnak, nem Géza is egyúttal. Az írás kezdetleges. Párizsból jön a levél.
Hát igen, felbontottam és elkezdtem olvasni. Közben meg-megálltam, elgondolkoztam és olvastam tovább, s ne haragudjanak, érdekesebbnek ítéltem minden kiagyalt novellánál.
Le is másolom ide egész terjedelmében:
Kedves Atyám és Szüleim!
Örömmel tudósítom, hogy az utazás jó volt, a szalámi végét Baselben ettem meg, és nem költöttem sokat, közben Innsbruckban pohár sört ittam, de keserű volt. Érkeztem reggel kilenc tájban, hát az csuda, villamosok, autók csak úgy szaladgáltak, mikor kijöttem a pályaudvarról a gárdölesztről, hogy az ember szédül. A Pista bácsi várt, és elmentünk a címre, de gyalog, pedig itt a föld alatt szalad a metró, olcsó, 35 szantim a II. hely, egész nap ülhet benne az ember, mert minden szerelvény öt nagy Pulman-rendszerű kocsiból önműködő zárral az ajtó áll. A címen nem tudtak munkát adni, elmentünk A. úrhoz, aki igen szívesen fogadott, azt mondta, várjak. Vártam egy jó órát, aztán mondta, jöjjek holnap, és ő elküld egy helyre, úgy is volt, ott adtak munkát, már mostan 23 frankot keresek egy nap. Vettem is zoknit, egy párt 6 frankért már, és sokat láttam az Eiffel-tornyot, ami itten a legmagasabb, és az első emeletén van táncterem, futballpálya és vendéglő, színház itten a bulvárdok alatt, olyan nagy hajók járnak, mint Pesten a propeller, és nagyszerű nézni este a színes táblákat az üzletek fölött, mind villannyal zöld, sárga és kék színben. Kosztom jó, és a franciák kenyere olyan, mint nálunk a zsemle, csakhogy durung formájú, és ingyen van bor is, majdnem ingyen, a levesük is elég jó, 2 frankért ebédelek húst. Ne tessenek hát aggódni, mert a Pista bácsi mondja, kövérebb is lettem, ami tény. Már láttam is a várost, és sok mindent, van olyan nagy áruház, mint nálunk a Klotild palota, de mind üzlet, és áru igen sok a legfelső emeleten is. Vasárnap kimentünk villanyoson Verzeilba, ahol a régi francia királyok laktak, hát az csuda nagy kert és rengeteg sok szoba, igen értékes szőnyegekkel, de nem lehet hozzájuk közel menni, mert korlát van előttük. A Pista bácsi mutatta az asztalt, ahol a németek a békét aláírták, aztán sétáltunk a kertben, a tó partján megebédeztünk amit hoztunk, aztán a gyönyörű kertes erdőn átmentünk Trianonba, ami egy vacak ház, földszintes, repedezett oszlop is van a veranda körül. Jártuk hát a szobákat a vezetővel, egész sereg ember, mert egyszerre sokat eresztenek be, és egy sapkás szolga magyaráz franciául, aztán a Pista bácsi megmagyarázta, mit mondott, én még nemigen értem a szavukat. Mondta is a Pista bácsi a tó partján ebédkor, hogy okvetlen és először meg kell tanulnom franciául, mert anélkül itt nem boldogulok, vettem egy nyelvtant már Pesten, azt olvasgatom, ha ráérek. Mondott még mást is a Pista bácsi, és kért, hogy én írjam meg néki, azt mondta, zsenírozó írni, és kért, hogy ezt a szót bele is írjam a levelembe, amit ezennel megteszek. A Giza néni dolgában beszélt, hogy emlékszik-e Giza néném a fiatalságra, amikor Kassáról írt neki lapokat, meg innen Párizsból. Most arra kéri Giza nénit, gondolja meg a dolgot, de ne mondja hamarosan rá igen vagy nem, mert szív dolgaiban okos tanács és gondolkodás a jó. Ő özvegy lett, egyedül van, és nem nagyon vannak kedvére ezek a csirke francia lányok, csak a Giza nénémre gondol éjjel és nappal is, ha van rá ideje, és azt szeretné, ha Giza néném kijönne hozzá Párizsba ide, ő feleségül veszi. Aztán azt mondta még a Pista bácsi, hej, szép fiatalság, pedig még nem is nagyon ősz, egy cseppet sem kopasz, és frissebben dolgozik, mint én a fiatal. Erre választ vár, de ne neki, hanem nekem írjon leginkább a Giza néném, írjon, azt szeretné, de gondolja jól meg. Ezután volt, hogy átsétáltunk a Trianonba, és láttuk az öreg ágyakat, amelyekben királyok, pápák és császárok aludtak alacsony széles ágyban mennyezet alatt. Ott volt az a hosszú terem is, amelyben a magyar békét írták, oda nem lehetett bemenni, korlát volt selyemkötélből az ajtó előtt nem nagyon figyelt be a küszöbön senki a nagy sereg emberből, csak a Pista bácsi állt ottan sokáig, mondta, hogy ő is most van itt először, én mögötte voltam félig, de láttam, hogy néz, néz, és könnycsepp van a szemében, és aztán a Pista bácsi nagy hegyeset beköpött a terembe a parkettára. Én megijedtem, hogy az őr észreveszi, és lesz nemulass, a Pista bácsi is körülnézett és hallgatott, ő is szorult egy kicsit. Aztán odább mentünk és nagyot nevettünk, igen jól esett az a köpés, mondta Pista bácsi, mert Kassára gondolt, szép fiatalságára és szegény megcsonkított hazánkra. Tovább kimentünk egy kocsiszínbe, ahol láttuk a hintókat, amelyekben Napoleon járt keresztelőkre, megint nevettünk, hogy a Pista bácsi ugyan jól megadta nekik, ott, a hintóknál újra kért, hogy a levélbe ne felejtsem beírni az üzenetét, és hogy tiszteli és engedelemmel csókolja a Giza nénémet.
Ezzel zárom levelemet és maradok kiváló tisztelettel szerető fiuk
Flórián
*
Távoli, nem ismert, véletlen névrokonok!… Ki ez a Flórián? Milyennek képzelhetem el alakját? Mint a dantei testetlen köd, oly kóválygó, bizonytalan előttem. Gyuláról már többet tudok: házfelügyelőnek nevezi a címzés. Gizáról még ennél is többet sejtek: szakított, remélhetőn jó rég, a rendetlen élettel, s visszavonult Gyulának, aki valószínűleg bátyja, tisztes, de sötét házmesteri lakásba, ahonnan ő jön ki éjfél után kaput nyitni egy-egy nő után kódorgásból hazatérő bolond lakónak.
De Pista bácsit – látom! Kortársamnak ismerem föl élete e foszlányaiból, amelyek mint tó habja csaptak fel az arcomba az évek folyamán. Jó negyvenes. Halántéka ősz. Szeme szögletébe már odaszőtte az idő az elmúlás fátyolának első szálát. És siratja azt az időt, amikor még nagy Magyarországban nagy legény volt – éppúgy, mint én.
