Kosáryné Réz Lola: Anna
Kosáryné Réz Lola: Anna
Már azt hitte mindenki, hogy meggyógyult, csöndes volt, mosolygott, aludt éjjelenként. A gyászruhát is levette engedelmesen.
Kint ült naphosszat a teraszos kertben és varrogatott, látogatók jöttek hozzá, elbeszélgetett velük mindenről. Néha felállt ugyan és ide-oda járkált nyugtalanul, ide-oda a szűk teraszon, a fehérfoszlányos nyírfakerítés mentén. De tudta, hogy hiába szeretne a temetőbe menni, nem engedik oda. S szó nélkül, lassan visszajött a többihez, s a helyére ült megint.
Egyre ritkábban jöttek reá a rohamok. Vagy egy hónap előtt történt az utolsó ilyen eset. Bent voltak a szobában, s a leány egyszerre felsikoltott. Az egyik karosszéken, a sárgaselyem párna helyén, a kanárimadarat látta óriásivá nőve, amint lefelé csüngő fejjel vonaglik, s a körmeivel kaparja a falat.
A padlóra hull a vére! A padlóra hull a vére!
A padlón, a szőnyegbe beleszőve, a karosszék mellett nagy piros virág volt. De hiába magyarázták neki, tovább sírt és jajgatott irtózattól eltorzult arccal. Végre valakinek eszébe jutott, hogy megfogja a párnát, s odategye az ölébe. Most már lecsöndesült sírással simogatta:
– Szegény… ő is meghalt… szegény…
Az öccse, nem tehetett róla, elfordult és vihogni kezdett. Az apja dühbe jött.
– Kész komédia! Az embernek végre is elfogy a türelme! Kész komédia! Vigyétek és fektessétek az ágyba.
S dohogva kiment. Égette a fájdalom, a harag, a szégyen.
– Egy ilyen haszontalanért! Egy ilyen éretlen kölyökért! Egy ilyen gazemberért, aki csal és aztán főbelövi magát! Hát még mindig nem elég a botrányból? Mivel érdemeltem meg, Isten!
S a szobájába zárkózott és rázta a testét a zokogás, úgy fel volt indulva ő is.
De azóta – egy hónap óta – csönd volt. Már mosolygott is a leány. Egyszer tett ugyan valami különös kijelentést – nevetgélve, piros arccal ült az ablaknál, s az anya megsimogatta és megkérdezte, minek örül.
– Ákos nemsokára eljön majd hozzám – mondta. – Mostanáig várt, de én nem jöhettem. Mától fogva tudja már, hogy neki kell eljönnie.
S látva az anyja ijedt arcát, hirtelen megvonagló száját, még hozzátette:
– Azelőtt is úgy volt minden héten. Ha csütörtök estig én nem jöhettem, ő jött el hozzám.
Az anyja majdnem összeroskadt.
– Te voltál nála? – akarta kérdezni, de nem bírta. Később úgy gondolta, jobb is, hogy nem mondta ki. Most már úgyis mindegy. S lehet, hogy csak képzelte, hogy ott volt a fiúnál. Csak nem tett ilyesmit! Hogyan haragudna az apja!
S nem szólt senkinek erről a beszédről semmit.
Lassan, megérlelődött az elhatározás, hogy legjobb lesz, ha egy időre vidékre küldik. Más környezet, sok elfoglaltság, szórakozás, séta – ez fog rajta segíteni. De óvakodtak attól, hogy előre megemlítsék. Nagyon ravaszul akarták csinálni a dolgot.
Úgy volt, hogy egy unokabátyja látszólag váratlanul megérkezik, s hosszan fog panaszkodni arról, hogy a felesége milyen beteg, s hogy nincs, aki utánanézzen a gazdaságnak, s aki néha mulattatná szegényt, felolvasna neki, beszélgetne vele. Könyörögni fog, hogy jöjjön vele a nénje. Az asszony sírva fogja magyarázni, hogy nem mehet, itt vannak a gyerekek meg a háztartás. Mindenki kétségbe lesz esve, hogy mi történik majd most Miciékkel.
– Olyan érzékeny és lágyszívű mostanában – mondta az anyja –, lehetetlen, hogy ne vállalkozzon önként, hogy ő lemegy és segít Micinek. Ismerem.
Ebben maradtak.
Egy délután, mikor megint ott ültek, varrogatva, a kertben, sietve és izgatottan jött fel az anya. Már messziről kiáltotta, meg-megcsukló hangon:
– Lányok! Gyertek! Képzeljétek, ki jött el hozzánk! Csodálatos!
A leány felállt. Egész testében megremegett.
– Kicsoda?
A többi már futott előre, le a lépcsőn. Az anyja megfogta a kezét.
– Majd meglátod! – mondta neki. – Nem is képzeled!
– Oh! – mondta a leány, és amint megindultak, egyszerre mosolyogni kezdett. Egyre pirosabb lett az arca, a szeme egyre fényesebb, az egész tekintete csupa boldog várakozás… Sietett, úgy sietett, hogy az anyja alig tudott vele lépést tartani. Lementek a lépcsőn, végigszaladtak a kanyargós kerti úton a jázminbokrok között, megkerülték a hintát meg a méhest, aztán leértek a kis hídra, amin át a hegyoldali kertből a padlásra lehetett jutni. Alulról, az udvarból, sűrű fehér pára szállt fel, a mosóné dolgozott ott a szűk, sötét sikátor mélyén, a szabad tűzhelyen forrt a katlan. A gőz felért a hídig, s olyan volt, mintha felhők között mentek volna.
Az anyja vezette s érezte, hogy az ütőere hogyan lüktet.
A padlás gerendáin dobogó deszkák vezettek keresztül. A világos napfény után mintha vaksötét útvesztőbe jutottak volna… De a leány még jobban sietni kezdett. Egyszer sem botlott meg az ingó deszkákon, s a keskeny padláslépcsőn erőszakkal vissza kellett tartani, különben lezuhanhatott volna. Emelt fejjel, téveteg-álmodozó, ragyogó arccal rohant végig a folyosón, és nyitott be a szobába.
Ott volt. Ott ült az ablak előtt. Szürkés árnyékteste volt – hiszen halott! – De az arca a régi maradt, és feléje nyújtotta a kezeit…
Hogy mellette, a másik széken, egy másik férfi ül az ablak előtt, s hogy az ugyanúgy mozog, ugyanúgy nyújtja ki a karját, azt meg sem látta. Nem törődött vele.
– Szervusz, kicsikém!
A leány megértette, hogy a többiek is itt vannak, s nem csókolhatja meg.
– Szervusz.
S nyújtotta ő is a kezét. A vendég kicsit meghökkent. A leány oldalt beszélt, s a kezét is oldalt nyújtotta, arra is nézett. De ő utánahajolt, és melegen megszorította a remegő kis lesoványodott kezet.
– Valami ideges szembaj lesz. Valami kancsalság-féle.
Csakugyan, mintha kancsított volna a leány. Kedvesen mosolygott, de egyre csak oldalt. A férfi árnyékára.
Az apja észrevette, s összeszorított szájjal figyelte őt.
Beszélgetni kezdtek. A leány egyre mosolygott, de egy szót sem hallott belőle. Ő is beszélgetett, de suttogva. És az árnyék is suttogva felelt neki.
Lassan eltűnt minden és mindenki köröskörül. Csak az árnyék ült ott a széken. A leány tudta, hogy mit kíván tőle. És lassan, ingadozó léptekkel megindult, s az ölébe ülve, átölelte a nyakát.
A vendég megint meghökkent. A leány háttal ült a szomszéd székre, a támlára hajtotta a fejét, és csöndesen, boldogan sírni kezdett.
De arra magyarázták, hogy nem akarja, hogy a vendég a könnyeit lássa, s máris nagyon sajnálja Micit. Folytatták hát a beszédet a megbeszélt terv szerint.
A leánynak lassan elapadtak a könnyei. Az arca áttüzesedett, és az ajkai mozogtak. Figyelték, mit mond.
– Jövök – azt mondja: jövök – suttogta a húga a többinek. – Tisztán hallom.
A vendég hangosan, csengő hangon kérdezte:
– Eljössz hát velem?
És lassan felállt.
Most felállt a leány is. Megfordult.
– Eljövök! Hogyne jönnék! Hiszen olyan régen nem láttalak…
Az ajka még mozgott, oldalt nézett, és szorosan fogta a férfi kezét.
Az nagyot lélegzett. Ellenszenves volt neki ez a szorítás, unta és utálta a leányt s az egész szerencsétlen rokonságot. Túl akart már lenni a dolgon, s szeretett volna kiszabadulni innen mielőbb.
– Elmegyek kicsit a városba, bácsi – mondta, s félkézzel vette a kalapját, mert a keze még mindig a leány kezében volt.
– Szervusz, kicsikém.
S erőszakkal kihúzta a kezét. Köszönt. Meghajolt. Mind vele foglalkoztak, dicsérték, köszönték a kedvességét, örültek.
Csak mikor már az ajtónál volt, látták, hogy a leány még mindig mereven áll a helyén, rémültre-fájdalmasra torzult arccal. Az anyja hozzászaladt.
– Mi bajod?
– Hát elmész? Miért mész el? Elmész?
S jajgató zokogásra fakadva, utána akart rohanni, le a lépcsőn.
Megfogták. Visszavitték. Magyaráztak neki.
– Majd visszajön! Ne sírj! Hogyan lehet ezért sírni!
– Vessétek meg az ágyát! – kiáltotta az apja haragosan. – Kiment és becsapta az ajtót.
Mind rohantak, hogy megvessék az ágyát.
Most, mintha visszhang lenne reá, döngött a kapu is odalent, s felhangzottak a lépések az utcakövezeten.
A leány az ablakhoz rohant. Lekiáltott valamit. A vendég visszanézett. Sajnálta, intett neki.
– Jövök! – felelte. – Jövök!
Mire az anyja reszkető lábakkal a másik szobából odaért, már lent feküdt az utcakövezeten.
