Marschalkó Lia: Tavaszi hir…
Szivárványa és délibábja nincs, gyermeke ő a Nap mögé került kihalt csillagseregnek…
Hűlt láváknak korcsa ő, jeges hamu, - egy láthatatlan földi kornak faggyal bélelt véredénye,
A vágy őbenne holtak lombja lett, a kéj őbenne olvadó salak, melyet gnómok hevitnek lázfokig,
Testvér, a sziv ővéle szinmezőkön el nem vérzik s a könnyü szárnyra ő ragaszt pecsétet,
Szörnyü szinüt és szörnyü terhüt és ő küldi fölénk éteren szürt hideg tanok füzérét,
Hogy bölcs agyunk majd bünné köpülje azt.
és a hóvirágzás, szürke, könnyes pernye már - tüzét, lehét sárga vidámság szakitja szét,
kristály tükörkék fényét a repkedő meleg lazitja s már a viz langyos patakban rohan,
Testvér, miránk is és a tünt nyár mindegyik alvó gyökerére…
A tél zenitjén túlbillent a kín, - jön tréfaostorát zöld szél kezére csapva már a március.