Szenes Piroska: A tűzi-manó
Szenes Piroska: A tűzi-manó
Reggel a lehúzott rolókon át már beszenderedett a sápadt téli világosság, és ilyenkor már késő szokott lenni. Valaminek a hiányát kezdte érezni ragadós félálmában. Máskor ilyenkor már felverte reggeli álmát az asszony.
Persze, ma nem jött be tüzet gyújtani!
Az ember egyszerre felriadt. Kidugta az orrát a párnákból s bosszúsan elfintorította, mert hideg volt. A kályha komor duzzogással állt a sarokban. – No, mi lesz ez máma?
Bosszúsan fülelt át a másik szobába, és mikor meghallotta a csusszanó, papucsos lépteket, átkiáltott: – Asszonyka, asszonyka!
– Mit akar? – kérdezte az asszony, és kinyitotta az ajtót.
– Rakjon tüzet, asszonyka – kérte az ember hízelegve.
– Mivel rakjak tüzet? Az ujjaimat csak nem rakhatom rá. Adjon pénzt, hogy fát hozathassak.
– Nincs pénzem – felelt az ember kedvesen mosolyogva. Könnyed vidámságal nézett a nőre és várta a hatást.
Az asszony nagyon meglepődött. – Nincs pénze?
– Egy krajcárom se – erősítette az ember.
– Hát akkor mért heverészik délig az ágyban? – fakadt ki a nő. – És mért ül egész nap a kályha előtt? Én azt hittem, hogy annyi pénze van, hogy már nem is kell dolgoznia.
– Nincs egy krajcárom sem – ismételte az ember, és belefúrta magát a dunnába. – Hideg van – dünnyögte. – Az ég ocsmányul szürke, hetek óta nem láttam a napot. Kár a fáradtságért, amivel az ember a kezét emeli.
Egy percig csendesen feküdt, de hogy az asszony megkövülten állt fölötte és nem mozdult, hirtelen düh szállta meg és feldobta magát, mint hal a vízből, ha légy után kap. – Rakjon tüzet! – ordított rá a nőre.
– Nincs fa! – kiáltott vissza az asszony sértetten. Hátat fordított neki, és becsapta maga mögött az ajtót.
– Boszorka! – kiáltott az ember. – Csak asszonnyal ne legyen dolga az embernek! Mert azok mindjárt a markukat tartják, ha kér valamit tőlük az ember. Nem foghatják fel, hogy az adás már önmagában véve jutalom is. – Nem kelek fel, amíg nem csinál tüzet! Mert a tűz az élet legnagyszerűbb megnyilvánulása, és ha nem láthatom mindig magam előtt, kihal belőlem az élet akarása. Akár mindjárt lefeküdhetek meghalni.
Elhatározta, hogy amíg nem lobog tűz a kályhában, tetszhalott lesz. Az ágy szerencsére jó meleg volt s ettől félálomba szenderedett. Belemerült az álomba, mint egy finom meleg tóba és csak néha dobta felszínre üres gyomrának korgó hólyagja.
Jó, hogy az asszony közben mégis meggondolta magát, mert tüzelőt hozott, és szó nélkül megrakta a tüzet. Lehunyt szempillái mögül gúnyos elégedettséggel leste, mint lobban fel a gyufa kékes lángja, mint kap bele mohó étvággyal a papirosba és mint pattog panaszkodva a gyújtó.
– A fa olyan, mint a nő – szólt az ember magában. – Mindig siránkozik, még akkor is, ha örül derekát ropogtató ölelésnek. A szén ellenben olyan, mint a férfi, komoran és szilajul ég. – Hozassa el az ebédemet! – szólt ki a párnákból fölényesen.
– Eszemben sincs – felelte az asszony tettetett nyugalommal. – Maga már egészen a nyakamra nől. Utóbb már nem is fog kimozdulni. Itt gubbaszt és bámul a tűzbe, mint egy tűzimanó. Olyan, mint akinek elment az esze.
Tűzimanó? Mi az a tűzimanó? Béka vagy szalamander? A természetrajzból való, vagy a szellemek közül? Töprengve nézett az asszonyra és éppen meg akarta kérdezni, hogy mit tud erről, mikor a nő hirtelen ellágyult arccal föléje hajolt és hagymaszagú kezét végighúzta az arcán.
– Mondja hát, mi történt magával? – kérdezte aggódva. – Fáj talán valamije, hogy úgy elhagyja magát, mint egy öregember? Ha beteg, tudja, hogy én szívesen ápolom.
– Ápolási mánia – gondolta az ember fanyalogva, de gúnyos lustaságában belekapaszkodott. – Meghűltem, mert maga mindig rámnyitja az ablakokat, ha takarít. Köhögök.
És mindjárt be is mutatta, hogyan.
– Az asszony a legszükségesebb rossz – gondolta magában. – Majdnem lehetetlen nélküle élni, mert a természet ostoba módon kettéosztotta az élet fenntartásához szükséges tulajdonságokat, és habár a kevésbé fontosakat adta is az asszonynak, mégis ezek hiánya erős kötelékkel kötözi a nőhöz a nálánál különb férfit. Csak az elemek élnek boldog egyneműségben, a föld, a levegő, a víz és a tűz. Ah, a nagyszerű tűz! – gondolta sóhajtva, és sóhaja meghatotta a nőt. Elhozatta az ebédet és maga adta az ágyába.
Az ember elégedetten mosolygott és elég kellemesnek találta volna így az életet, hacsak többet maradhatott volna egyedül. De ezután egyre nyakán ült az asszony, és ápolt. Dühöngött, ha az ember leszaladt az ágyról, hogy a tűz elé kuporogjon és csiklandozott kacagással sütögesse meztelen lábait.
– Undok boszorkány! – gondolta az ember, mikor a nő visszakergette.
– A tűzimanó ugye nem ég el a tűzben, csak pattog? – kérdezte vonakodva az asszonytól, mert restellte, hogy tőle kérjen valamiről felvilágosítást. De úgy látszik, hogy a nő sem volt ez irányban tájékozva, mert együgyű ravaszságában felelet helyett lázat akart mérni, és szobáik között az ajtót nyitva hagyta éjjelre. De az ember jól tudta, hogy milyen mélyen alszik, és mikor meghallotta az alvást jelző hangokat, csöndesen betette az ajtót. Egész éjjel a kályha előtt ült, és szédülő forró kéjjel, pirosra sülve a hőségtől, elégette mind a fát és szenet, ami a szobában volt, míg végül a fatartó kosarat is belenyomta a forróságot izzadó kályhába. Mikor a lángok már lelohadtak, az összefonott szívós vesszők még sokáig egyben maradtak, mintha tűzarany parázsból lett volna fonva a kosár. Ez volt a legszebb! De micsoda lárma támadt belőle! Az asszony valósággal megdühödött. – Maga nem beteg, maga bolond, tudja!? – kiáltozta magából kikelve. – Jó, hogy nem gyújtotta fel a házat.
A lárma borzasztó módon felizgatta az embert, rezgésbe jött minden idege. Ő is ordítani kezdett.
– Hallgass, ostoba némber, mert még felgyújtom. Még meggyújtom alattad az ágyat is.
Szemei véresen forogtak gödreikben, és öklével oly vadul döngette a mellét, mint egy megdühödött gorilla. Az asszony agyonrémülve menekült előle.
– Őrült! – kiáltozta, mikor már túl volt az ajtón, és kétszer ráfordítva a kulcsot, visszakiáltott: – Elsején keressen magának más lakást. Megértette?
Az ember feleletül az ajtóhoz vágta a papucsát. Dühtől szikrázva forgott az ágyában, amíg ki nem fáradt. Úgy feküdt az ágyban egész nap, fázva és éhezve. A kályha komor duzzogással állt a sarokban, és a gyomra kínlódva korgott. Mégis eszébe sem jutott, hogy felöltözzön és elmenjen a vendéglőbe, ahol étkezni szokott. A régi étkezéseknek még az emlékét is kiszorították fejéből kavargó gondolatai. És mert estefelé már nagyon éhes volt, a düh lassanként újra elborította az agyát, és forró, vörös tervek ugráltak benne, mint szikrák.
Odakint lassan besötétedett, és az utcán kigyulladtak a villanylámpák. Azt hitte, hogy már tudja, mit fog tenni, lassan behúzta ruháit az ágyba, és a dunna alatt óvatosan felöltözött. Így várt, amíg megszűntek a vacsorakészítés hangjai és illatai, amíg a szomszéd szobában elült az esti zaj és az ágy nyikorgása, amely mintha a vénasszonyok sóhajtó, nyöszörgő, álomba fúló imádságát kísérné illő zenével. Ekkor ravasz és simán csúszkáló mozdulatokkal kinyitogatta szekrényeit és fiókjait, és tartalmukat óvatosan az asszony ajtaja elé rakta. Alulra jöttek a könyvek, nagy nehéz kötetek és rengeteg könnyű füzet, rá a ruhák és kalapok, fehérnemű és cipők, a papucsok tetejébe.
Ez volt mindene. De egész szép halom lett belőle, amelyet még körültámasztott székekkel, hogy kész legyen a barikád, és akkor víg gyufalánggal meggyújtotta a legalsó könyv szélét. A lángocska lassan elnyúlva szétterpeszkedett, és az ember elégedett fintorral csöndesen kilopódzott a szobából. A kaput bezárta utána a házmester, és ezzel kizárta őt a rosszul világított külvárosias utcára.
Átellenben az ablakaival behúzódott egy sötét sarokba és várt.
Az ablakai lassan világosodtak. Aranyos-rőt fény omlott le hosszan a fekete falra, mint egy csillámló sörény.
– Ez a Loreley haja – szólt az ember áhítattal. – Most lássuk a többit!
Most gőzök és ködök hömpölyögtek rózsapapírban és nekicsapódtak az ablakoknak.
– Ez a teremtő káosz – szólt az ember. – Most mindjárt kitör fátyolos öléből a fény.
De majdnem hiába várt a fényre, mert sűrű fekete füst keletkezett, amely rátehénkedett a fényes ködre. Kellemetlen szag áradt ki az ablakhasadékokon, mely lassan terjengett az ember orra felé.
– A rongy – szólt bosszúsan. – A rongy még égve is csak rongy marad.
Aggódva leste, hogy ki lesz a győztes, a fekete füst-e, vagy a fényes, sajnos a csúnya mindig megfojtja a szépet.
Az asszony idő előtt felébredt. Biztosan fojtogatta a füst, mert egyszerre kicsapta az öklével az ablakot, és fehér hálóruhájában sikítozva kiáltott segítségért. Hangja nekiütődött a sötét házfalaknak és hangos visszhangot vert. Emberek szaladtak hirtelen össze, mint esőcseppek egy pocsolyába, döngetve verték a kaput és tűzoltót kiabáltak.
Az ember látta, hogy hamar vége lesz a tűz dicsőségének, és keserű fintorral, lemondón legyintve kiment az utcából. Nem volt megelégedve.
Rosszkedvűen ment le a folyóhoz, mely sápadt jégdaraboktól megszaggatva, sötéten csúszott lefelé, mint egy álnok és hideg kígyó. Az ember utálkozva borzongott. Úgy érezte, hogy a teste egészen üres belül és a lelke fázva lötyög benne. Zavartak és támolygók voltak a gondolatai.
Hová lehetne behúzódni a hideg elől, mely már dermesztővé vált?
Fölfelé a folyó partján raktárak húzódtak szorosan egymáshoz, mint egy fekete nyáj. A gyéren pislogó lámpák alig vetettek rájuk világot. Talán be lehetne bújni közéjük, hogy kevésbé érezze a hideget? Talán tüzet is lehetne gyújtani sötétjükben.
Óvatosan siklott a fekete falak közé, és meglapulva várta, amíg az éjjeliőr szöges léptei elkopogtak mellette és belehaltak a homályba. Akkor még beljebb bújt a fabódék tömkelegébe, és mintha csak megszimatolta volna, egy szűkös kis szögletben nagy halom papír- és rongyhulladékba taposott. A száraz papír és a fagyos rongy szívörvendeztetőn zizegett.
Leguggolt és remegő, vékony ujjai gyufa után tapogattak. A skatulyában mindössze két szál volt. Az egyik egy pillanatra megvilágította a piszkos halmot és kialudt. Az ember megijedt. Levetette a kalapját, és a másik gyufaszál kicsiny lángjának fénye fölé tartotta, hogy megvédje valami idegen, haragos szellem leheletétől.
A tűzmagocska megfogant és csakhamar szép kis tűz lett belőle. Az ember kitárta föléje karjait, és dicsőítő szavakat énekelt neki hajlongva.
Egy idő múlva az őr valami vöröset látott a barakok mélyén, de még futva sem érte el, mikor az egyik raktár tetején már kicsapott a láng. Visszafordult, hogy őrhelyéről tüzet jelentsen, és mire választ kapott, a tűz már nagy darabon megfestette az eget.
Egyszerre szörnyű lárma és riadalom támadt. A legközelebb eső házak ajtajai kiabálva pattantak fel, és megzavart embereket löktek ki magukból. Ablakok nyíltak és fehér ruhás alakok rémült kiáltásokkal hajoltak ki. Már két-három raktár égett, lángkarjaikkal összefogództak és tüzes szikrákat köpdöstek szét. A közeli istállókból megvadult lovakat vezettek ki, házőrző kutyák vonyítottak a lángok láttára, és a tűz ezerféle hangon harsogott. Minden anyag más hangon égett. Falak omlottak, száraz fa ropogott, vas olvadozott, a kátránytetők felpattantak, mint érett gyümölcsön a héj. Minden anyag más színben égett. Szivárvány színű tüzek egymásba olvadoztak. Robbanás remegtette meg a levegőt, és egy raktár tetején csodálatos kék-arany tűzcsóva tört keresztül és szökött az égig. Utána mindjárt a másik.
– Tüzes felhőkben kék-arany madarak röpködnek – ujjongott a gyújtogató, és táncolt elragadtatásában.
Valaki észrevette őt, amint tépetten és füstösen ugrál a tűz körül, és ordítva hívta föl a figyelmet rája. Feléje szaladtak és utána nyúltak, de nem fértek hozzá, mert mintha védte volna őt a tűz. Valaki hosszú lécet hozott, és azzal akarta a tűzből kihalászni, de az ember beszaladt előle a lángok közé, és borzadva látták eltűnni a tűzben. Még egyszer feltűnt, amint egy raktár félig ép falán fölfelé kúszott és felugrott düledező tetejére. Rongyai lobogva égtek, borzas hajába belenyalt a tűz.
– Én vagyok a tüzimanó! – ordította ugrándozva, de egy újabb robbanás elkapta őt, a felrobbant benzin kék-arany csóvája felrepítette a tüzes levegőbe, repült, mint egy tüzes bogár, és visszaesve belepuffant a parázsfészekbe. A szikrák szétcsaptak körülötte.
