3.
3.
Költő dalol a verseiben, költő vitázik feljegyezéseiben e társadalommal, költő glosszálta e halál billentyűin játszó kor politikáját. Mértékre szabott, merev elvei soha sem voltak ennek az esztétikusnak, akinél a tetszést mindig a legtitkosabb érzések és sokszor a kifejezhetetlenségig homályos hangulatok döntötték el. Akasszanak fel, ha értem – kiáltott fel, mikor megszólalt a Fekete Zongora, s megbotránkoztatta a mindig értelmeseket és magával ragadta a mindig érzőket. A költő beszélt az esztétikusban. E társadalmi bölcselőnek sohasem voltak szigorú rendszabályai, ez a politikus sohasem állított fel változhatatlan tételeket, költő álmodozott a nőkről és gyermekekről, költő keresett kapcsolatokat a politika széthulló eseményei között. Költő, aki legnagyobb tusáit az álmaival vívta, s aki voltaképpen akkor is álomvilágban járt, amikor elhatározott fölénnyel, szép pózokkal úgynevezett nagy politikusok és higgadt urak, hölgyek közt társalgott és fejtegetett. Költő, aki az életnek immár nagyobbik felén át makacsul ült álmai kapuja előtt… „Makacsul ülök kapud előtt, álom, Kinyíltát görcsös türelemmel várom, S bár lüktet a fő és csikorog a fog: Csak azért is aludni akarok… Csak azért is, ha tán hiába is, Ha, mint az ember, gyáva álma is, S az élet úgy megtöri és veri, Hogy üdvét megálmodni sem meri…!” Így ült Ignotus, a költő álmainak kapujában, s a kapun csak néha tekintett be, belépni s ottmaradni nem tudott.
Pedig hogy micsoda nagy és ritka színű költő bújt meg benne, bizonyítja valamennyi írása. A telített kultúra embere és költője ő, a modern európai kultúra költője. Ennek az egyetemes, szép kultúrának, ennek a nagyvárosi finomságnak, ennek az emberi modernségnek a hangjai magyarul az ő száján szólaltak meg.
És a sorsa lett: hogy lássa e kultúrában hazája összeomlását, elszegényedését, elerőtlenedését, és vele szenvedje.
