Karinthy Frigyes: Ignotus
Karinthy Frigyes: Ignotus
„Ich habe kein Zeit dazu gehabt,
ein Genie zu werden…”
(Nordau)
ein Genie zu werden…”
(Nordau)
Ignotus…
Nem tehetek róla, zengése van a névnek… és zengése van minden gondolatnak, érzésnek, emléknek, ami társul bennem, ha kimondom. Próbálom elhessegetni a dallamot – mellékzörej, az én hangulatom rezonál csak, igyekszem megszabadulni tőle –, lássuk csak, hiszen a hideg, szuverén Intelligencia, az éles bíráló és boncoló Elme dicséretét kellene írnom, ha Ignotusról van szó – Ignotus, az esztéta, a politikus, Ignotus, a rezonőr, Ignotus, a legfinomabb acélpenge érvek és megfontolások és szellemi harcok tusájában. Ignotus, Ignotus, okos Ignotus, elmés Ignotus… hiába!
Hiába, dallamot hallok tovább is – mély gordonkaszót, fájót, édeset, „változatot a G húron”. És ráismerek, hogy mindig is hallottam, szavakon túl, a szólamot – politikai cikkeit is a fülemmel ízleltem tulajdonképpen, fülön, nem szemen keresztül jutott el értelmemhez, amit olvastam.
Amit olvastam tőle – és most, hogy róla kell szólnom, erősbödik a szólam, világosabban hallom az alapmotívumot. Önkéntelenül vele dúdolom – vissza kell tartanom magam, hogy mondataim kemény és recsegő hangomon ne lágyuljon el, ne folyjon szét, hajlékonyan ne kerüljön az ő hatása alá – Ignotusról ignotusi stílusban ne írjak, holott ki tudná méltóbban ünnepelni, érteni, megértetni Ignotust, a költőt, mint Ignotus, a Megértő, ha történetesen testben is két ember a kettő? Így csak ismételni tudom, makacsul ragaszkodni a ködös sejtelemhez, hogy amit itt e Földön gondolatnak, szónak, érvnek, ítéletnek, beszédnek, „világnézet” kifejezéseink szerint a költő, az messziről, a Tér távlatából, Faremidóból hallgatva, zenévé ömlik össze – s a zene annál tökéletesebb, minél hívebben rezeg együtt ama mélységes alaphanggal, amihez csak a költő nem süket –, egy tetszhalott Világ búgó muzsikájával, s a régiek Szférák zenéjének nevezték.
Így talán nem banalitás, ha a legnemesebb, legfinomabb együttrezgő léleknek nevezem Ignotust. Szavának muzsikáján mindig fel lehet ismerni a tárgy karakterét, ami inspirálta: természet, dolgok, vonatkozások összefüggése, de legfőként más emberi lelkek, parányi, alig hallható rezgéshullámok a térből, amiknek felvevőkészüléke és mikrofonja és megafonja volt. Láttuk őt a nagy zenekarban karmesternek, láttuk a zongora mellett, kísérni a bőtorkú tenoristát, lágyítva, értelmet adva annak, amit az énekelt: láttuk megifjulni ujjait a hegedűn, és láttuk, hallottuk ritkán, ünnepélyes percekben, szólót játszani halkan, hangfogóval, kedvenc hangszerén, a csellón:
„Részeg vagyok, mondjátok. Meglehet.
Gondolom is a bort, ami megejtett –
Torkomba gyűlni érzek könnyeket,
Miket a húnyt szem gőgje visszarejtett…”
Gondolom is a bort, ami megejtett –
Torkomba gyűlni érzek könnyeket,
Miket a húnyt szem gőgje visszarejtett…”
És most, hogy összefogó szóval kellene képet adni, mi volt, mit jelentett, mit jelent a gondolkodó és ítélő Ignotus – íme világossá válik előttem a sejtelmes önismerés, ahogy önmagát elnevezte. Ismeretlen – mert mindenki ismerőse – sehol sincs, mert mindenütt ott van, visszhang, árnyék, hangok öblös kísérője, fénye a tűznek, amit fellobogni láttunk pillanatra, sokáig utána vörhenyes égen. Ez ő, Ignotus, a tanító és tanítvány, a vezér és közkatona egy személyben, a legnemesebb ízlés, mely mindig megtalálta helyét – ez ő, ahogy ismerjük, amit jelent nekünk, de hol van, merre kanyarog ama Emberi Élet, mely ezzel a szóval terelte el magáról, mélységes szeméremmel, a figyelmet: Ismeretlen?!
Hol van, ki lehet, miféle sors, végzet, gyötrelem, titok áldozata, vag kiválasztottja? Tökéletes illúziókeltés, a láthatatlanná tevő süveg bűvészkedése: vagy valóság, a nagy titok megoldása és magyarázata, amit ez az Ismeretlen mond önmagáról, az Ismeretlenről:
…amit tudtam, amit akartam…
Alig emlékszem már magamra,
S mire meghalok, rég meghaltam.
Alig emlékszem már magamra,
S mire meghalok, rég meghaltam.
Imígyen szólt Ignotus arról, akihez mindnyájan legközelebb állunk, kik dideregve húzódunk e fagyos űrben ama kis pislákoló fényhez, az Én tűzhelye mellé. Neve, kora, hite ismeretlen – ő maga se tudja –, egy bizonyos csak: leszármazottja testben és lélekben ama régi költőnek és krónikásnak, kinek keresztjén ez a rejtelmes szó állott „Inri” – a szó, aminek betűit ha felcseréli a bűvös kabbala, egy magyar szót kapunk, ezt „írni”. Ignotus a szó legrégibb és legtávolibb értelmében író – s ha „alig emlékszik” önmagára, azért van, mert minden egyébre emlékeznie kell, ami hatezer év óta történt e világon. Térben a végtelenből jövő zengések boldog és szabad visszhangja ő – de időben a múlt és jelen börtönének vértanúi közé tartozik – a krónikásokhoz, kik – átkozott mesterség kínpadja, írás! – egyre kapjuk, szakadatlanul, rég porladó társainktól, sok ezer év messzeségéből a sürgető leveleket, a gyötrelmes kérdéseket: pajtás, ki vagy, mi lesz, felelj! – és nem tudunk rá felelni, mert visszafelé nem jár a posta – tovább adjuk hát a kérdést, rójuk a leveleket, a megnemszületett Holnap krónikásához címezve, előre, a jövőbe, ahonnan nem kapunk választ.
