Kosztolányi Dezső: Párbeszéd magammal
Kosztolányi Dezső: Párbeszéd magammal
– „Ignotus versei”. Segíts.
– Én?
– Te, te.
– Sokszor lenézel engem.
– Úgy, ahogy te is engem.
– Most azonban rámszorulsz.
– Te is majd rámszorulsz. Mindjárt meglátod. De előbb adj hangot. Üss meg egy szót. Csak egyetlenegyet. Mint hangvillát.
– Koraérett.
– Ő, aki férfikora teljén írta leginkább maradandó, előkelően kevés versét?
– Koravén.
– Ő, aki lázongó vágyakról kiabált, őrjöngve a dithyramb-író, ifjúságunk bújtogatója?
– Mindegy. Koraérett-koravén. Második nemzedék, fásult és nemes. Mindig ezt látom. Édesatyja is a toll művésze. Gyerekszobájában tanulta meg az írást, mint hercegek az uralkodást. Ha véletlenül nem tudnám ezt, akkor is ráocsúdnék minden sorából, mert az önmagukat érző gondolatok s az önmagukra eszmélő érzések itt rég-kivájt idegpályákon siklanak, biztosan.
– Költő, költő.
– Épp ezért, te csacsi. Ma már mindnyájan sokat tudunk. Herbert Spencer, Bergson közvetve, a levegőn át elérkezett a főpincérhez, a liftes fiúhoz is. Szégyen ez? Dicsőség letagadni, vagy bemázolni hazugságokkal? Ő állja és ebben eredeti, ebben forradalmár, őszinte-közvetlen. Felmagasztosította mai énünket. Ez a vizsgálódó-fürkész, lélegzetvételére is figyelő, ütőere kopogását is számontartó költő, kinek fejében állandóan ott lángol az öntudat kicsiny, de fényes villanylámpája.
– De mikor ez az öntudat dalol s én éneklem verseit, a sötétben.
– Ne légy olyan, mint a műkedvelők, a költemény regényesei. Hát az érzés, melyről tudom, hogy érzés, már nem az? Hátha megtekintem síró arcomat a tükörben, már nem sírok? Ugyan.
– Mondd, melyik versét szereted te legjobban?
– „A gyáva álom”. Emlékszel: az álom kapuja előtt csikorgó foggal ül, nem mer elaludni, nem meri megálmodni tulajdon boldogságát. Gyönyörű. Az értelem fehér izzása, a költészet metafizikája.
– Szedd szét, te okos s meglátod, hogy nagyszerű mélységéből mi marad. Nélkülem semmi.
– És te melyiket szereted legjobban?
– Azt, amelyik ezzel a népdalszerű búgással indul: „Alig kezdtem ködök ereszkedtek…” s ezzel a feledhetetlen sorral végződik: „mire meghalok, rég meghaltam…” Sohase tudok erre könnyek nélkül gondolni.
– Mert én is itt vagyok és megértetem, hogy sírnod kell.
– Lehet. Te vagy én, s én vagyok te. Kettő-egy. Úgy, mint e versben, úgy mint őbenne, elválaszthatatlanul. Egymás mellett.
– Egymás felett.
– Mit bánom. Köszöntöm a költőt, kinek fején koszorú van, rózsákból.
– Hervadt rózsákból, melyeket megpörkölt az én lángom.
– Élő rózsákból, melyeken az én fényem ég.
– Megyek veled, együtt, egyszerre.
– És most írjuk ide egy-nevünket, mind a ketten.
