Móricz Zsigmond: Az elhagyott Psyche • („Ámor és Psyche” ötfelvonásos mesejáték negyedik felvonásából)
Móricz Zsigmond: Az elhagyott Psyche •
(„Ámor és Psyche” ötfelvonásos mesejáték negyedik felvonásából)
(„Ámor és Psyche” ötfelvonásos mesejáték negyedik felvonásából)
Ignotusnak, a nemes, jó és bölcs írótársnak, aki sorsdöntő szuggesztióval volt vala rám: hálával és szeretettel ajánlom életemnek, úgy érzem, e legizzóbb s legtitokzatosabb írását, melyből íme egy csokor, Neki e szép napon.
M. Zs.
Psyche (leborul a földre):
Kedvesem!
most nem látod az én szomorú,
síró kétségbeesésemet!
Nem látod arcom,
nem hallod panaszos zokogásomat!
nem látod amint kétségbeesett
őrjöngéssel rohanok végig végig,
nem látsz, nem hallasz engemet!
Mit tegyek?
Most nem zavarlak szomorú lényemmel!
most boldog vagy, most övendezel!
örülsz most egyetlen kedvesem!
mert mindig azt mondtad,
hogy örülni szeretnél,
de én nem engedem!
Ha rám nézel, már nem tudok örülni.
Most nem nézel rám,
tehát így boldog vagy!
de én, de én kimondhatatlan
vággyal sírok utánad.
Sírtam ha láttalak
és sírok még jobban, hogy nem látlak.
Nem tudom elhinni, hogy ez valóság,
hogy Te menekülsz előlem,
hogy te levegőtlenül is élhetsz.
Vagy most vagy te jó levegőn?
Óh itt és mindenütt, ahol te nem vagy:
sötétség borult mindenre,
meghalt körülöttem minden, ami eddig élt.
Amerre te mégy ott ragyogás van,
ott ahol vagy most, gyönyörű,
boldogságos, kivánatos ragyogás van:
itt minden fekete, fekete.
Most bezzeg meghaltam én is,
most nem kell megtiltanod,
hogy dolgozzak hiábavaló kicsi munkát.
Most semmit,
semmit, semmit se tudok tenni.
Ha nem jösz, nem élek,
nélküled édes nem lehet,
de ha itt volnál az is szomorú:
te az egész világé, s te ennek örülsz,
ez boldoggá tesz tégedet
és én gyűlöletessé válok,
mihelyt közéd és a hódoló világ közé kerülök:
a te számodra gyűlöletes leszek.
Óh kedvesem milyen szomorú
az én sorsom:
gyermeked nálam van, ezt nem tudod?
ha már ő legalább
a boldog fényben élne:
hogy én magamért egy édes díjat adnék.
De így meghalni, így soha!
Így nálad nélkül nem!
vagy, hogy te se nélkülem: nem!
Nem! nem! nem!
És együtt sem lehet!
És én így soha, soha nem fogok:
meghalni!
hogy ne fájjon nekem az,
hogy te élsz:
hogy te meghaltál nekem,
és feltámadtál másoknak!
mással, másokkal, mindenkivel!
másokat szeretve!
másokban gyönyörködve
és életet élve,
új életben, boldogan!
Bocsásd meg ezt a fekete, irigy
féltékenységemet kedvesem,
megfizetek érte, meghalok.
Ha sötét gyászos lényemet
félre vonom a te útaidból,
ha többé nem akadályozom,
akkor ugye, akkor kiengesztelem
örökre szívedet.
Ugy-e akkor szeretni fogsz,
ugye akkor nem menekülsz soha előlem,
ugye akkor az emlékemhez menekülsz.
most nem látod az én szomorú,
síró kétségbeesésemet!
Nem látod arcom,
nem hallod panaszos zokogásomat!
nem látod amint kétségbeesett
őrjöngéssel rohanok végig végig,
nem látsz, nem hallasz engemet!
Mit tegyek?
Most nem zavarlak szomorú lényemmel!
most boldog vagy, most övendezel!
örülsz most egyetlen kedvesem!
mert mindig azt mondtad,
hogy örülni szeretnél,
de én nem engedem!
Ha rám nézel, már nem tudok örülni.
Most nem nézel rám,
tehát így boldog vagy!
de én, de én kimondhatatlan
vággyal sírok utánad.
Sírtam ha láttalak
és sírok még jobban, hogy nem látlak.
Nem tudom elhinni, hogy ez valóság,
hogy Te menekülsz előlem,
hogy te levegőtlenül is élhetsz.
Vagy most vagy te jó levegőn?
Óh itt és mindenütt, ahol te nem vagy:
sötétség borult mindenre,
meghalt körülöttem minden, ami eddig élt.
Amerre te mégy ott ragyogás van,
ott ahol vagy most, gyönyörű,
boldogságos, kivánatos ragyogás van:
itt minden fekete, fekete.
Most bezzeg meghaltam én is,
most nem kell megtiltanod,
hogy dolgozzak hiábavaló kicsi munkát.
Most semmit,
semmit, semmit se tudok tenni.
Ha nem jösz, nem élek,
nélküled édes nem lehet,
de ha itt volnál az is szomorú:
te az egész világé, s te ennek örülsz,
ez boldoggá tesz tégedet
és én gyűlöletessé válok,
mihelyt közéd és a hódoló világ közé kerülök:
a te számodra gyűlöletes leszek.
Óh kedvesem milyen szomorú
az én sorsom:
gyermeked nálam van, ezt nem tudod?
ha már ő legalább
a boldog fényben élne:
hogy én magamért egy édes díjat adnék.
De így meghalni, így soha!
Így nálad nélkül nem!
vagy, hogy te se nélkülem: nem!
Nem! nem! nem!
És együtt sem lehet!
És én így soha, soha nem fogok:
meghalni!
hogy ne fájjon nekem az,
hogy te élsz:
hogy te meghaltál nekem,
és feltámadtál másoknak!
mással, másokkal, mindenkivel!
másokat szeretve!
másokban gyönyörködve
és életet élve,
új életben, boldogan!
Bocsásd meg ezt a fekete, irigy
féltékenységemet kedvesem,
megfizetek érte, meghalok.
Ha sötét gyászos lényemet
félre vonom a te útaidból,
ha többé nem akadályozom,
akkor ugye, akkor kiengesztelem
örökre szívedet.
Ugy-e akkor szeretni fogsz,
ugye akkor nem menekülsz soha előlem,
ugye akkor az emlékemhez menekülsz.
Óh jőjj ragyogó kedvesem!
féléves múltunkban
két istenéletre elég emléket találsz.
Erőt, tüzet, táplálékot,
végtelenül végtelen életekre.
féléves múltunkban
két istenéletre elég emléket találsz.
Erőt, tüzet, táplálékot,
végtelenül végtelen életekre.
Azt mondtad: új utat vágsz!
új életet teremtesz,
amit ragyogóan kiélhess:
drága szerelmem:
ím itt az új élet nélkülem
és mégis velem!
Óh kedvesem higyjed el,
én igy ha már nem zavarom
élő akaratommal életedet:
igy holtan nagyon szelíd,
nagyon engedelmes,
odaadó, rajongó
téged az egész életen át
minden pillanatban
eszeveszetten, kínlódva imádó
és a te isteni tulajdonságaid előtt
földig leomló
alázatos lélekemlék leszek.
új életet teremtesz,
amit ragyogóan kiélhess:
drága szerelmem:
ím itt az új élet nélkülem
és mégis velem!
Óh kedvesem higyjed el,
én igy ha már nem zavarom
élő akaratommal életedet:
igy holtan nagyon szelíd,
nagyon engedelmes,
odaadó, rajongó
téged az egész életen át
minden pillanatban
eszeveszetten, kínlódva imádó
és a te isteni tulajdonságaid előtt
földig leomló
alázatos lélekemlék leszek.
Ámor
(megjelenik Psychének láthatatlanul):
Óh kis szivem Psychém:
miért nem szólítasz, hiszen bajban vagy!
látod véletlenül talállak,
anyámat keresem s téged lellek az oltáránál:
hát már hazataláltál kedvesem?
Óh, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek!
Meg kell halnom, ha nem látom az arcodat!
Meg kell őrülnöm, ha nem hallom édes kis hangod,
szeretlek, szeretlek, szeretlek:
Az enyém az a te lágy szirom színed,
az enyém, az enyém, az enyém,
titkos, titkos, Hadesből sugárzó mély szemed,
édes szemöldököd diadalíve,
bimbó ajakad, lágyra gyötört csigacsodája,
fehér fogaid, vékony csillámló gyönyörű rése,
és nyelved, a csoda, vérforraló, óh a nyelved, a nyelved,
és minden gondolat a te kis domború homlokodon túl,
az enyém, az enyém, az enyém!
miért nem szólítasz, hiszen bajban vagy!
látod véletlenül talállak,
anyámat keresem s téged lellek az oltáránál:
hát már hazataláltál kedvesem?
Óh, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek!
Meg kell halnom, ha nem látom az arcodat!
Meg kell őrülnöm, ha nem hallom édes kis hangod,
szeretlek, szeretlek, szeretlek:
Az enyém az a te lágy szirom színed,
az enyém, az enyém, az enyém,
titkos, titkos, Hadesből sugárzó mély szemed,
édes szemöldököd diadalíve,
bimbó ajakad, lágyra gyötört csigacsodája,
fehér fogaid, vékony csillámló gyönyörű rése,
és nyelved, a csoda, vérforraló, óh a nyelved, a nyelved,
és minden gondolat a te kis domború homlokodon túl,
az enyém, az enyém, az enyém!
Psyche
(fejét hanyattejtve, nem látja, nem tudja Ámor jelenlétét):
Hol vagy én kedvesem?
álom hozzon hozzám,
csak álomban lehetsz az enyém!
csak álom édes éjszakájában!
Az egész világ elküld tőlem.
Az egész világ ujjal mutogat rád s ámul,
és te is azt hiszed kedvesem?
De az enyém vagy, az enyém, csak az enyém!
álom hozzon hozzám,
csak álomban lehetsz az enyém!
csak álom édes éjszakájában!
Az egész világ elküld tőlem.
Az egész világ ujjal mutogat rád s ámul,
és te is azt hiszed kedvesem?
De az enyém vagy, az enyém, csak az enyém!
Ámor (elétérdel):
Remek melleidet, a teremtés édes csodáját,
imádkozva érinti szemem,
s csillogó ködbe öltözött szépségedet,
végig édes karcsú lábadig,
elfolyik a keskeny lábacskáidon,
imádom minden kincseidet:
és mindennél gyönyörűbb gondolataid izzó báját:
Óh te rendkívüli ész, te végtelen érzés,
te szerelem boldog, ragyogó fájdalma a létben:
mert nálad a fájdalom boldog, mert tégedet
a fájdalom emel az istenek közé:
nem hallod szavamat, nem is érzed,
hogy csak te feléd rohan minden érzés?
Óh csak olyan lennél, amilyennek lenni kívánlak:
akkor boldogan élünk örökké…
de én nem bánom, ha soha meg nem
változol is, én el nem eresztem soha a szíved…
imádkozva érinti szemem,
s csillogó ködbe öltözött szépségedet,
végig édes karcsú lábadig,
elfolyik a keskeny lábacskáidon,
imádom minden kincseidet:
és mindennél gyönyörűbb gondolataid izzó báját:
Óh te rendkívüli ész, te végtelen érzés,
te szerelem boldog, ragyogó fájdalma a létben:
mert nálad a fájdalom boldog, mert tégedet
a fájdalom emel az istenek közé:
nem hallod szavamat, nem is érzed,
hogy csak te feléd rohan minden érzés?
Óh csak olyan lennél, amilyennek lenni kívánlak:
akkor boldogan élünk örökké…
de én nem bánom, ha soha meg nem
változol is, én el nem eresztem soha a szíved…
Psyche
Sohasem fogjuk egymást látni!
Soha, soha!
Sohasem foglak többet látni kedvesem!
Soha, soha!
Sohasem foglak többet látni kedvesem!
Ámor
Szólj, csak szólj, hallgatok, hallgatok a világ végeig,
s várom a perceket, amelyekben engemet értesz!
mert nekem már csak te vagy és nem is lesz soha másom:
sem étel, sem ital, sem munka, sem élet…
nincs nőarc bennem rajtad kívül, soha
nem láttam senkit, a húsod, a párád,
a lelked és kigyúlok
tőled, mint a mécses, ha szikra csap rá…
Óh hogy megvettél örökös örökre,
a gyötrődés, a szenvedés a te árad, te drága:
a te szived a szenvedés jogán nyert rajtam uralmat,
és én a szenvedtetés árán leszek raboddá.
Ámor vagyok a szerelem lelke, erője,
nékem a testi kívánság semmise, szivem:
Ámor az érzés, a szerelem isteni árja,
a lelkiszerelem: amiből te cselekszel:
óh nő, életet, testiségeddel!
De teljen be a sors végtelen akaratja:
el kell érni a célt, amit a nő kíván:
ha játék a célja, vagy örökélet:
úgy legyen ahogyan te akarod!
Szolgáim jöjjetek és tegyétek kötelességteket
amig itt az idő, hogy Ámor maga is megjöhet. (El.)
s várom a perceket, amelyekben engemet értesz!
mert nekem már csak te vagy és nem is lesz soha másom:
sem étel, sem ital, sem munka, sem élet…
nincs nőarc bennem rajtad kívül, soha
nem láttam senkit, a húsod, a párád,
a lelked és kigyúlok
tőled, mint a mécses, ha szikra csap rá…
Óh hogy megvettél örökös örökre,
a gyötrődés, a szenvedés a te árad, te drága:
a te szived a szenvedés jogán nyert rajtam uralmat,
és én a szenvedtetés árán leszek raboddá.
Ámor vagyok a szerelem lelke, erője,
nékem a testi kívánság semmise, szivem:
Ámor az érzés, a szerelem isteni árja,
a lelkiszerelem: amiből te cselekszel:
óh nő, életet, testiségeddel!
De teljen be a sors végtelen akaratja:
el kell érni a célt, amit a nő kíván:
ha játék a célja, vagy örökélet:
úgy legyen ahogyan te akarod!
Szolgáim jöjjetek és tegyétek kötelességteket
amig itt az idő, hogy Ámor maga is megjöhet. (El.)
