Bíró Lajos: A fáklya
Bíró Lajos: A fáklya
Midőn A Fáklyát kezembe vettem volna, valakitől azt az ítéletet hallottam róla, hogy elhibázott a kompozíciója. Egy csendes éjszaka azután elkezdtem olvasni a fogyatékos kompozíciójú művet, és amikor hajnaltájban elkábulva és mámorosan letettem, az első gondolatom néma, de indulatos felelet volt arra a kritikára, amelyet hallottam róla. Egy különös érzés keresett és talált magának furcsa kifejezést ebben a gondolatban, egy olyan minden ideget felborzoló, minden vércseppet felforraló, az egész testet erőszakosan és forrón átható érzés, amilyent én könyvtől még alig kaptam. Igaz, – mondtam, – igaz, hogy elhibázott a kompozíciója, igaz… igaz… de… De bömböl belőle a genie. Ennek a faragatlan bóknak azután másnap, és azóta sokszor, próbáltam simább és illendőbb formát adni, de attól, ami benne lényeges, azóta se tudtam megszabadulni. Mondhatom úgy, hogy árad belőle a genie, mondhatom úgy, hogy harsog belőle a genie, – mindig megmarad az az impresszió és az az ítélet, hogy itt egy költői munka soha nem tapasztalt, testi megrázkódtatással hat az olvasóra. Orgonazúgás, – szirénabúgás! Nem tehetek róla, bömböl belőle a genie. A kompozíciója fogyatékos, – mint a lomnici csúcsé. A forma nagy törvényei itt elveszítik az érvényességüket, mindegy, hogy a kozmosz, amely a káoszból gyúratott, nem tökéletes: az alkotó erő nagyságát és fenségét kell borzongva megcsodálni.
Egy fiatal református lelkész történetét éli meg ebben a munkában az olvasó, egy fiatal lelkészét, aki csalódik, vívódik és megaláztatik, – botorkál és utat keres. Megtalálja-e az utat? Milyen érzésekkel válik meg tőle az olvasó, miután egy páratlan művészi erő mágiája által saját testén érezte sajogni minden sebét? – Egy konzervatív író (de valóban író, – művész) annak idején haragos nyílt levélben utasította el ezt a munkát és rótta meg egyébként nagyra becsült íróját, mert az egész munka destruktív szellemű és mellesleg ócsárlása és lekicsinyítése a református magyarságnak. Azóta hosszú, hosszú, nehéz esztendők teltek el. A genie teremtő munkája makacs és szívós, idővel meghódítja azokat is, akik első érintésére megriadtak és visszahúzódtak tőle. Vajon érzi-e még ezt a munkát ócsárlásnak és lekicsinyítésnek valaki? Engem annak idején sokat foglalkoztatott és hetekig nyugtalanított A fáklya és A fáklya konzervatív kritikája, hosszú és nehéz esztendők eltelte után úgy érzem, igazam volt abban az ítéletben, amelyet éppen a kívüllevés és a távolállás tett és tesz objektívvé, A fáklya nemcsak egy genie alkotása, hanem azonkívül Kálvin magyar egyházának örökké ragyogó dicsősége. Ha semmi mást nem adna az olvasónak, csak azt a nagy megismerést, hogy fiatal papok ilyen szűzi hitet és forró szeretetet tudnak a teológiáról a paplakba vinni, már az is hódító tanúságtétel lenne. De itt más van és itt több van. Ebben a könyvben a protestantizmus ősforrása buggyan fel. Szent Pál lelke lángol a messzeségből. A kérdések kérdése adatott fel, lehetséges-e és hogyan lehetséges megszentelt élet a földön. Morális könyv-e? Semmi köze morálhoz. De mint a genienek minden alkotása, etikus. Az istenkeresés útján járunk vele. Gyökérkarmai benne vannak a földi élet mély és sötét talajában, de koronája fényben fürdik és ég felé mutat.
