Gellért Oszkár: Fortunátus – és még valami
Gellért Oszkár: Fortunátus – és még valami
Sovány kis füzet, majdnem elvész a testes Móricz kötetek közt Fortunátus, történelmi színmű 3 felvonásban, megjelent 1918-ban egy képes hetilap karácsonyi ingyen-mellékleteként, az író következő jegyzetével: „Ezt a fiatalkori munkámat, amely sok-sok éven át a fiókban porosodott, e munkairtó időkben úgy adom ki régi ügyefogyottságában, mint a gyerek a régi játékját, hátha kerül gyermek, aki kicsit így is eljátszogat vele.”
A Fortunátust Móricz a Sári bíró után írta, egyik részletét 1912-ben ki is adta a Nyugatban. A Nemzeti Színház akkori igazgatója nem fogadta el előadásra, pedig – és ezek már Móricz szavai, akit meg kellett kérdeznem a Fortunátus születése felől – „ha akkor ezt a darabomat előadják, talán nem írok többé regényt, csak drámát.”
Lehet. Lehet, hogy a legnagyobb magyar drámaírót vesztettük benne, – cserébe azért, mert a legnagyobb magyar elbeszélőt nyertük benne a Sorstól.
*
A Fortunátus a Mohács előtti évben játszódik és Móricz az új Mohács előtti évben adta ki… Zsidóégetésre készül benne egy magyarba oltott oláh–német–lengyel kiskirálya az országnak, és egy Árpád véréből való asszony védi meg fajmagyar gőggel Fortunátus Imrét, ezt a középkori kéjencet, ország alkincstárnokát, ezt a zsidó Túri Danit vagy Báthory Gábort, megvédi, nem az embert, hanem a tárgyat benne, rabszolgaszeretőjét. És megvédi az egyház, a prímás is Fortunátus Imrét, aki nagyszerűen érti, hogyan kell a nőstényt szerelemmel, a hímet pénzzel kiszolgálni. A Fortunátus erős Shakespeare-hatást mutat, akár Ibsen ifjúkori művei, de hiszen ez a legjobb iskola. Nyelvében az ótestamentum Salamon királyának édessége és Ézsaiás prófétájának zordsága. A Sári bíró mellett a Fortunátus, bizonyára nagyszerű kezdet s kell színháznak lennie, amely végre előadja ezt a tündérien vaskos darabot.
*
Az utolsó Móricz-regény, a Kivilágos Kivirradtig, egyetlen éjszaka története: időben annyi, mintha a regényt éppen végigolvasod.
Az utolsó Móricz-színdarabnak, a Búzakalásznak, második felvonása azzal a jelenettel folytatódik, amellyel az első felvonás végződött, és a harmadik felvonás függönye ugyanarra a jelenetre nyílik szét, amelyre a második felvonás végén összehajlott. A Búzakalász az életben pontosan annyi óra és perc, mint ameddig a színházban végignézed.
És sohasem felejtem el, egy tavaszi éjszakán Lányfalun Móricz elmondta nekem a Tündérkert egy készülő fejezetét, a fejedelem ebédjéről, – elmondta? lerajzolta, a szó szoros értelmében papíroson ceruzával középen az asztalt s köréje a vendégek helyeit, pontosan, ki hol fog ülni. Lerajzolta, eljátszotta s a varázsló szóra még meg is terült az asztal.
*
A nagy epikusnak az a képessége, hogy történetében éreztetni bírja az idő múlását, majdnem egészen hiányzik Móriczból. Nem regényíró tolsztoji értelemben. De megvan benne az a másik nagy képesség, hogy az időt részeire, napokra, órákra, percekre bontva, úgy tudja megállítani, a múltat jelenné eleveníteni, mint a dramatikus. Csakhogy ez a képesség nem csupán a dramatikus képessége, hiszen Dosztojevszkij sem dramatikus és regényeiben, éppúgy, mint a mi Kemény Zsigmondunknál, az idő véraláfutásos megmarkolását érzem. Hogy melyik az igazibb regényírói képesség, azt hiszem, nem is dönthető el, a regény vegyes műfaj, és ha az epikus úgy hömpölyögteti benne a történetet, mint ahogy a Duna vize a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig hömpölyög és ezzel úgy érezteti velem az idő ritmusát, mint ahogy azt a művészetek közt leginkább a zenében kapom meg, – akkor igazi epikus. De éppúgy megmarad a regény műfajában, ha Niagaraszerűen zuhogtatja történetét s hozzá még nem is egy vízből való Niagarának, hanem egy fémzuhatagnak anyagából, amely kráteréből kiokádva mindjárt meg is merevedik.
*
Móricz nem zenét ad, hanem szobrot és piramist. S piramisainak roppant árnyéka rávetődik az eddigi egész magyar elbeszélő-irodalomra.
