Harsányi Zsolt: Légy jó mindhalálig
Harsányi Zsolt: Légy jó mindhalálig
Azt hallom Karinthytól, hogy a biogenetikus alaptörvény nemcsak az anyaméhben tart, hanem azon túl is folytatódik. Sőt, hogy a költőnek külön biogenetikája van. Ha ez így van, – hiszem, hogy így van – akkor Móricz gyerekregényébe a költői ingénium keresztényi őskorát kell beleolvasni, azt a legendás időt, amelyben a költő küldetését még a meztelen és forró kisfiú-szív nekigyönyörödése jelzi.
Nyilas Mihály, a debreceni kálomista kollégium másodikos latinistája, úgy hat rám, mint mikor közismert nagy emberek gyerekkori arcképeit látom. Az ismert érdekes és kifejező férfiarc tanulmányfejes gazdagsága, amely rendelkezésemre áll, pikáns varázst ad a kutatásnak, száz színes plasztikus tulajdonság kiülő arcvonásának hajnalodását megkeresni az elmosódó, lágy és határozatlan arcocskám. Móricz teremtő tehetsége a „Légy jó mindhalálig” című könyvben roppant érdekes munkát végzett, rekonstruált egy ilyen gyermekkori arcképet. Megírta benne, hogy annak az istentől elhivatott magyar művésznek, amilyennek ő a mai magyar költőt roppant kötelességeivel és fájdalmas rangjával elképzeli, milyen lehetne a gyermekkori arcképe.
Briliáns feladat, tehetség-kísértő, hatalmas munka. Ő emberül állta, és lelkesen írom ide, hogy hibátlanul csinálta meg. A könyv teljes zengésű lírája felett egy olyan flauberti tisztaságú céltudat könyörtelen ereje uralkodik, amelynek magaslatán a konstrukció kiszámítása már ihletett és művészi. Nem szeretem én azt a beszédet, amely a költői lélek teremtő tranceáról, a dodonai kénszag vajákos termékenyítéséről, a „počte maudit”-k remekmű-adó részegségéről ad elő, mindez fecsegés. Ady olykor két napig írt egy verset. Az igazság az, hogy mérnöki kiszámítottság nélkül a milánói dóm összeomlanék és az, hogy a kilencedik szimfónia részarányos volta akár a matematikai elemzést is kiállja. Móricznak ez a könyve, amelyet hosszabb lélegzetű művei között ha nem a legnagyobbnak is, de a legtökéletesebbnek tartok, elektrotechnikai pontossággal megtervezett könyv, tétele a céllövő bravúros biztonságával az utolsó oldalon talál a karikába. Ez a csattanó a szimbóluma Móricz Magyar-paraszti forrású, de európai rangú oeuvre-jének, a klasszikus francia mű-szerkesztés is a végén csattan, a hortobágyi karikás-ostor is.
Móricz azt mondja, hogy a költő, Krisztus. A kis Nyilas Misi, a falusi ács fia, tizenkétesztendős, ködös gyermeklelke rajongó fellendülésével arra a kérdésre, hogy mi lesz, ezt feleli:
– Az emberiség tanítója.
Aki úgy olvasná a Móricz könyvét, hogy a végéről kezdené, azt kellemetlenül érintené egy nagyképű, tudálékoskodó kis kamasz ilyetén otromba retorikája. A könyv írói teljességét az mutatja, hogy mivel az ember az elején szokta kezdeni az olvasást, az utolsó oldalnál elragadtatott, könnyes melegséget érez ez iránt a kopaszra nyírt kis buksi iránt, apró tökfejét szeretné magához szorítani, tágszemű pofácskáját megveregetni, de emellett azon veszi magát észre, hogy ezt a gyereket eltűnődve, elkomolyodva tiszteli. A tisztelet a nagy szikrának szól, amelynek földi edénye csak tizenkét éves ugyan, de a szikra maga krisztusi és örök.
És aztán a gyerek arról diskurál a nagybátyjával, akinek olvastán képtelen voltam Keresztelő Szent Jánosra nem gondolni, hogy hogyan tanítson az, aki maga tanulatlan.
– Vagy más egyébre akarod te tanítani az emberiséget? – kérdi a bátyja.
Misi lopva nézi a bátyját, újra könny önti el a szemét, összekuporodik, mint egy kis giliszta és egészen halkan és egészen csendesen azt rebegi:
– Csak arra, hogy légy jó… légy jó… légy jó mindhalálig…
A magyar költő, minden költő, küldetésének e gyönyörű könyve mélyre rejti a maga kincseit. A mai olvasás lázas, gyors zsákmányra éhes és fáradt figyelme nem tud mélyre ásni, ez az oka annak, hogy ez a Móricz kötet sokkal inkább könnyebben hozzáférhető kincseivel lett híres. Mert gazdagok és pazarok azok is. Nehéz itt objektívnek lennem, pataki diák voltam és a református kollégiumi levegőnek ez az elemi erejű újjáteremtése nyugtalanít a legmélyebb sihederkori emlékeimre való rátapintással. A tizenkétéves kis bárány a farizeusi bírák ítélőszéke előtt a debreceni tudomány ősi templomában olyan jelenet, amelyben az író ujjai viharos szimfóniát játszanak a férfilélek legtávolabb eső billentyűin, a keresztény ideológia egyes pontjai, a szabadságvágy történelmi, magyaros nekidurálása, saját gyermekkorunk freudi imádata mind felzúgnak, és zúgásukban azt csodáljuk leginkább, hogy milyen egyszerű eszközök azok, amelyekkel az író két marokra fogva szólaltatta meg őket.
A „Légy jó mindhalálig” a legkeresztényebb magyar könyv, amelyet valaha olvastam.
