Nagy Zoltán: Ha visszanézek
(Mert visszanéz a vándor, hogyha már
A dombtetőről völgynek indul utja
S megáll s tünődőn hajtja le fejét)
Töprengő bú, szorongó remegés?
Ó jaj, talán valamit elfeledtem,
Sürgős dolgát egyetlen életemnek
S ki végzi most el? Otthagytam talán
Az árok partján kedves holmimat
S hogy mi is volt, már az sem jut eszembe…
Ó jaj, talán behunyt szemekkel mentem,
Mint alvajáró, májusi mezőn
Mély-zöld vizébe elmerült pipacs
Pirossát s kékjét a buzavirágnak
S fülem befogtam, mikor énekeltek
Hajlongó szűzek édes éneket
S hiába hívom most a dallamát
Nem-hallott dalnak s már kinézhetem
Szemem, nem látom többé szineit
És illatát nem szivhatom a tájnak…
S nem térhetek vissza a hegytetőre
És számkiűzött mindörökre már
Az elmult évek messzi birodalma)
Állom sötéten, mint munkás, aki
Az átaludt nap estjén ébredez,
Mint áll a vézna, bús inas-gyerek
Ki a rábizott ékszert elvesztette
S a földet nézi most és hallgatag
Töpreng, hogy mit mond majd a mesterének…
Mit mondok majd magamnak halálom óráján
Mit mondok majd magamnak halálom óráján
Mit mondok majd magamnak halálom óráján…