Marconnay Tibor: Őszi lázak látomása
vetetted hátra fejed és fürtjeid,
akkor lehullt a földre szürke fátyla
s az őszi aranylomb.
szagos fürtök tévesztő rengetegjét
s mintegy zászlók árnyában elborulva
törtünk egymásra vadul.
hajszálaiddal övezett szerelmünk,
alszik karizmom, ájult-vad a hangom:
nyügöz mély földi dübörgés.
faunok körtáncába reszket a föld ma,
harsan a bronz, de búg a sirám
keserű, régi sipokból.
szivünkből a legégőbb vágyakat,
miket csókolni nincs embernek ajka
úgy se, ha űzi kisértet!
talajtalan, megroppant üdvöt, átkot,
bús lelkünket menny és pokol bezárják:
idők lakatja, liderce.
a méla perc szikrája szítva száll,
mely minden vért szilaj, nyers lázra hangol
meztelen ég alatt!
és Mederbe talál az indulat
mikor felhőket ringató patakban
eltünt az aranylomb.