Benedek Marcell: Babits lírája
Benedek Marcell: Babits lírája
(Egy készülő népszerű modern magyar irodalomtörténetből)
Abban az esztendőben, amikor az első igazi Ady-versek megszületnek, Baján az asztalfiókjának irogat egy huszonkét esztendős ifjú tanár: Babits Mihály. A versek három esztendeig hevernek a fiókban, míg „egy véletlen” napvilágra nem hozza őket. A verseskönyv – Levelek Irisz koszorújából – elfogy s szerzője nagy sokára, kissé szégyenkezve adja ki újra. „Kinőtt ruha.”
Neki joga van annak tartani s kétélű kedveskedés volna azt mondani, hogy nincs igaza. De azért szabad az olvasónak e kinőtt ruhában is meglátni az egész Babitsot, aki azóta is kényes és tartózkodó volt a költői maga-mutogatásban s tizennyolc esztendő alatt csak három kis verseskönyvet küldött az első után: Herceg, hátha megjön a tél is, Recitativ és Nyugtalanság völgye a címük.
Tartózkodó volt és az is maradt. Szemérmes, mint Arany János, akihez temperamentuma, versművészete és kultúrája miatt is olyan sok joggal hasonlították.
De a tartózkodással vigyázzunk. Más összehasonlítást is köszönhetett ennek. A személytelen, érzéketlen „l’art pour l’art” költőkkel, a formacsiszoló, objektív képet festő parnasszista költőkkel való összehasonlítást.
Mi az igazság ebben?
Kívül minden. Belül semmi.
Babits valóban szeret leírni, képet alkotni, – csendéletet és mozivásznon pörgő képsorozatot. Szeret muzsikálni, a magyar nyelv minden hangfestő lehetőségét játékosan kihasználni. Szeret játszani a formáikkal: megmutatni, hogy mindent tud és minden könnyű neki. Könnyű, itt is meg kell állni. A meglévő formák mind „könnyűek”. Még nem művész, aki egyforma könnyűséggel szólaltatja meg a sapphoi verset és a rímes jambust. Kitaposott utak ezek s az olvasó inkább émelygést, mint bámulatot érez egy sikerült pastiche, egy iróniátlan „így írtok ti” láttán. Ha Babits játszik évezredek, nyelvek és kultúrák formakincsével, ez a játék olyan valakinek a játéka, akinek lelkében elevenen táncol mindenfajta ritmus, kínálkozik neki, önmagának legtermészetesebb kifejezése gyanánt. Babits sapphoi sorait, vagy distichonjait nem lehet se Berzsenyivel, se Vörösmartyval, se a görög Antológia fordításaival összetéveszteni, és éppen így az övé minden forma, amit használnia tetszik. Anyanyelve, tehát játszhat vele, meglepő módon facsargathatja, új színt adhat neki – nem kell félnie, hogy „nyelvtani hiba” lesz az, amit eredetiségnek képzel. Ha a sapphoi vers, vagy a szonett igájába hajtja nyakát, akkor is szabad. Nem kevésbé szabad, mint amikor számolatlan szótagokkal, néha a rímet is lenézve „szabadon” önti magából a ritmust.
Ez a forma-művész Babits: a mindent-könnyen-tudó.
Már most: akarja-e ez a művész eltakarni a lelkét?
Azt mondja, első könyvének epilógusában:
Már most: akarja-e ez a művész eltakarni a lelkét?
Azt mondja, első könyvének epilógusában:
„Csak én birok versemnek hőse lenni
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.”
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.”
Szemérmesen, kiállás és póz nélkül ott van ez a lélek minden versében. Ha a profán nem veszi észre, annál jobb. A profánnak események kellenek, „közvetlenség” és „őszinteség” kell s akkor elhiszi, hogy látta a költő lelkét. (Hányan látták vajon Petőfiét az „őszinte” és „közvetlen” versek mögött?”) Ilyesmit a profán nem kap, neki a Világító udvar leírása furcsa, naturalisztikus és mégis perifrázisos – leírás marad, semmi egyéb. A moziképekből, az autókalandok lihegő, lüktető leírásából, a Messze, messze képtöredékeiből, közhely-színfoltjaiból nem érzi ki a magába zárt, mozdulatlanságra kárhoztatott lélek emésztő vágyát, az egész világon való szerteömlés után. A profánnak nem énekel a dolgok lelke, nem tudja, hogy a lachryma rerum benn a költő lelkében hull le csöndes koppanással.
Minden, minden jó arra, hogy a költő megbújjék mögötte, mert a lélek átvilágít mindent és átvilágol mindenen. Tartózkodó költő van a világon, de érzéketlen nincs. Hiába húzza más előtt állig nyakára a takarót, (mint a Recitatív egyik versében mondja) – magában „lemezteleníti lelkét”. „Furcsa vidéken” él, „amelynek teste a lélek”.
Sajnálni tudom azt az olvasót, aki csak a formaművészt, a „kultúrembert”, a „parnasszistát” látja Babitsban s a világoló lelket nem képes észrevenni benne.
Milyen ez a lélek?
Otromba kérdés, ezen a helyen fölvetve, mert csak egy emberileg tökéletes válasz van rá: Babitsnak minden sora. Az olvasó a maga tökéletlen tükrében ilyenformának látja:
Az érzékenység sebével született. Fáj neki minden érintés, „mint a nyúzott embernek” – egy másik nagy „érzéketlen” szavával élve. Magányos. Szenved a baráttalanság miatt és szüntelen gyötri, Fogaras Tomi-ban. Aztán emberek közé kerül és úgy él, hogy azért bizony kár volt Tomi-ból megszabadulnia. (Ez nemcsak életrajzi adat, a verseiből olvashatod ki.) Van egy verse, amelyben az otthon esti csöndjéből riadtan menekül vissza a körutak villamos-csengős, tülekedő lármájába. (Így lesz idill-élvező a körutak lakójából. Mind a ketten menekülnek.) Vágyik – ezt mondtam már – a nagyvilágba. Szeretne élni, tudja, hogy nem élt valójában. („Életlen éltem és álmatlan álmom”…) Amit Ady Endre örökös harcban követelés gyanánt harsog, a költő királyi élet-igénye, nála elégikus sóhajba olvad, amelyet éppen olyan tragikusnak érzünk. („Oly szomorú, hogy oly nehéz megélni”…) Az önérzet nem kisebb benne: „Koldus vagyok én, De ha meghalok, mégis Egy világ lesz szegény”.
Arisztokrata, mint minden igazi költő, a „procul este profani” értelmében. És forradalmár is, humanitárius forradalmár, az a fajta, aki egy világért nem állna a hordó tetejére szónokolni és iszonyodnék a tömeg láttára, – aki Rákospalotán magában üldögél 1912 május 23-án, de a lelkén végig száguld a forradalom.
Vérével és az emlékek tudatos-tudattalan szövedékével, magyar, kultúrájával az egész – elmúlt és mai – emberiségé. Az antik hellas épp olyan „honfiúi” elevenséggel él a lelkében, mint Tennyson és Browning hazája. Kinek lehetne ő ellensége?
Nem, nem harcra termett temperamentum. Az irodalmi harcok már folynak, a hívek már Petőfi–Adyt és Arany–Babitsot emlegetnek, – ő fáradtan, csüggedten engedi át a harci lobogót „elődjének és utódjának”, Ady Endrének (Recitatív, 1911-ből.) Lobogót mondtam? Ez a harci szimbólum sohasem lelkesítette. Hogy is van az a néhány sor, amelyet béke idején írt még és szent élhetetlenséggel a világháború idején adott ki, nyakát kockáztatván vele:
„…nagyobb örömmel ontanám
kiss ujjáért a csobogó vért,
mint száz királyért, lobogóért!” (Játszottam a kezével.)
kiss ujjáért a csobogó vért,
mint száz királyért, lobogóért!” (Játszottam a kezével.)
Pedig, hogy szenvedélyes szerelmes volna, azt csakugyan nem árulják el a versei. Gyöngéd szépség-tapogatás, ez a szerelmi lírája. De éppen, mert szépség, ezerszer fontosabb mindannál, ami fölé a lobogó borul.
Jön a világháború és ez az összehasonlítás már nem elmélet többé. A senkit gyűlölni nem tudó, a kultúrájában világpolgár költőnek eláll a szava. Eleinte csak dadog, gúzsba kötött nyelvvel, mint Ady Endre. Halványan nézi el a fiatal katonát, akinek „meg kell halni”. Megdöbbenti az embernek tömegcikké válása. (Erről szól legszebb szonettje: „S e zord napokban… mi lesz az én lelkemmel?”) Aztán a kétségbeesés bátorságával egyre erősebb háborúellenes hangokat hallatt. A Háborús antológiák uszító költői, az „Eduárdoknak éljenektől zengő poéták” ellen, akik „az ingyen élmény ezrek könnyétül sós vizében” lubickolnak.
A Templomhoz, amelyben
„…mikor azt mondják: kereszténység és honszeretet!
keresztre feszítik ujra Krisztust s a szeretetet,
és mikor azt imádkozzák, hogy Győzelmet adj!
cinkos királynak csufolják Azt, kinek temploma vagy…”
(Nyugtalanság völgye, 1918.-)
keresztre feszítik ujra Krisztust s a szeretetet,
és mikor azt imádkozzák, hogy Győzelmet adj!
cinkos királynak csufolják Azt, kinek temploma vagy…”
(Nyugtalanság völgye, 1918.-)
És a Fortissimo! Amelyben a csöndes Babits megtanult káromkodni, hogy felébressze a süket Istent! (Tanár voltam még s a padok közt sétálva itt is, ott is megtaláltam ennek a tiltott versnek gépírásos másolatát…) Senki, még a harcos Ady sem tudta hangosabb, rikoltóbb, kétségbeesettebb kifejezését megalkotni a hiába vágóhídra vitt nemzet tehetetlen dühének.
Aztán, a forradalmak jöttek, a kiábrándulás minden szép jelszóból. (Szíttál-e lassú mérgeket? – 1919 július.) Ellenforradalom, kiátkoztatás, panaszos felhördülés: Én nem vagyok magyar?
De ez már túlságosan közel van – az irodalomtörténet írója is azt mondja: „Nagyon fáj, nem megy…”
Mi Babitsnak, a lírikusnak jelentősége?
Ady mellett legmagasabb, egyébként minden összehasonlításon fölül és kívül álló, nem méricskélhető csúcsa a mai kor magyar lírájának. Nagyságának legfőbb elemei, lelkének minden benyomásra reagáló érzékenysége, előkelősége, mondanivalójának megválasztásában és formájában, a világot átlelkesítő idealizmusa, emberiséget és élettelen dolgokat közös szeretetben összefoglaló érzése, univerzális kultúrája, csodálatos nyelv- és vers-művészete.
