Dienes Valéria: A Filozófus
Dienes Valéria: A Filozófus
„…Vagy egy bús én, kit dőrén elvetéltem
s most lelkétől kisértetes a méhem.”
s most lelkétől kisértetes a méhem.”
Nem próbáljuk meg szűk sorokban azt, ami csak hosszú tanulmány műve lehet. Csak egy-két feltűnő fénykévére mutatunk, mely Babits rejtett világából költészetébe, minden írásába árad.
A legelső az íróember adottságot kereső természetes pozitivizmusa. Az az intuitív érzékenység, mely az írót jellemzi és teremti, mint szellemi érzékszerv reagál a gondolat igazság-motívumaira s tud elfogadni ezek nevében formailag támadható, sőt egymásnak ellentmondó gondolatokat is. Ösztönösen érzi még a filozófiailag képzetlen író is, hogy a forma a választott rendszer függvénye s vannak ellentmondásai, melyek új rendszer választásával eltüntethetők. Ezért aggodalom nélkül eklektikus, ha a kiválogatott igazság-példányokat nem is építi rendszerré, él velük, kipróbálja őket, pragmatista, igaz gondolat az, amit hasznosan funkcionáltathatott. Ez az eklektikus magatartás Babitsnál szép és öntudatos, és mert formailag vitába kerülő gondolatokat hajlandó elfogadni, szkepszist termel és nihilizmust ígér. Babits mindenhonnan idehull, mind gondolat-szikláról ebbe a völgybe gördül. „A nyugtalanság völgye” – írja verseskönyve címlapjára, és amit forgatom a könyvet hallom a nagy francia mestert, Bergsont, amint halk ritmusos hangján mondja: „La filosofie, c’est une inquiétude”.
Bergson filozófiája mélyen megjárta Babits gondolkodását. „Legjobb vázlata filozófiának” – szólt az öreg mester, mikor franciául elmondtam neki a Nyugatban megjelent Bergson ismertetés gondolatmenetét. „Minden laikus érdeklődőnek ezt ajánlanám, ha hozzáférhető nyelven volna írva” – tette hozzá. Az öreg mester mondta egyszer azt is, filozófiai gondolatokat csak azok értenek meg, akik maguk is elgondolták volna őket, akikben virtuálisan, kimondatlanul éltek. Babits éppen ezek közül való. Mikor filozófusról ír, egészen filozófus. Hiába akar stílusában csak közvetítő, magyarázó, irodalmi élvező vagy kritikus lenni. Hasztalan, folyton ítél, hallani belső helyesléseket és hibáztatásokat, melyek elárulják, hogy a bergsoni múlt felhalmozódás, az élet teremtő karaktere, a cselekvés-termelte valóság-kritérium mennyire vérévé vált gondolkodásának.
Ó lelkek teste, élő folytonosság,
mért folysz el? És te testek lelke, szám,
miért folyamodom hiába hozzád
elmém hazája, régen unt hazám?
Mért osztanám, mi nem való hogy osszák?
S a mondhatatlant mért reméli szám?
Jobb volna nyugton és szó nélkül élni
Csak élettel s szerelemmel beszélni.
mért folysz el? És te testek lelke, szám,
miért folyamodom hiába hozzád
elmém hazája, régen unt hazám?
Mért osztanám, mi nem való hogy osszák?
S a mondhatatlant mért reméli szám?
Jobb volna nyugton és szó nélkül élni
Csak élettel s szerelemmel beszélni.
Van-e szebb kimondása a bergsoni durée gondolatnak? Itt sokat kellene idézni s csak azt a szélső esetet hozzuk, hol egyik sorában szóról-szóra fordítja Bergsont.
„Mert eszünk útján mozgunk, okosok, mi
S a valótlanban nem lehet mozogni.”
S a valótlanban nem lehet mozogni.”
„On ne saurait se mouvoir dans l’irréel” – a bergsoni realitás-fogalom alapköve.
Már régen Bergson tanulmányai előtt írja, a világ nem valami „Ding an sich, hanem közvetlen érzékleteink.” Érthető, hogy Bergson nagy élmény neki és a filozófiai szkepszis útvesztőjéből egy pillanatra kilendíti, mikor azt mondatja vele: Bergson az emberiség jótevője, visszaadta nekünk a metafizikát. Megkapja ezenkívül Bergson intuitív gondolatforrásának eklektikus ereje. Mi volna ellentétesebb az értelem szuperioritásával, mint annak cselekvő műszerré süllyesztése? S mégis, ha a műszerkészítés csak módszeres fogás valamely magasabbrendű szellemi erő részéről, hogy általa kipattantson valami még nem levőt, a gyártó szerszám teremtő eszközzé nemesül. Az értelem a maga mechanikai fázisán – gyermekkorában, mondanám, mint a 10 esztendős gyermekfelfedezők és mechanikusok – első megközelítésben gépezetnek nézi a világot és csődbe jut, – de mi kényszerít arra, hogy az egész ész csak értelemnek mondassék? Aratio csak intellektus legyen? A csődbe jutott intellektus feljebb tekint a kimondatlanul élő testvér-erő, az intuíció felé, ami nem érzelmi, nem beleérzés, hanem az ész látómunkájával megtisztított azonosulási művelet: az ész válik itt érzővé és megismerése tárgyává tágul.
Senkisem lehet távolabb az értelemnek mechanizmusra vezető önimádásától, mint Babits. De nem úgy, ahogy az ilyen módon degradálódott értelmi fórum ítélőszékét üresen hagyja. Nemcsak szellemének, egész lényének, háborgó, fájó belső világának is kell az intellektus nyugodt, tiszta napja, átlátszó, csengő formái, örökre geltend igazságai. Olvassuk el a Lask-versében vagy a Hadjárat a semmibe c. töredékben a formához és annak hideg istenasszonyához írt hitetlen mondatokat
„S nincs is tán teste. S minden érte vad szomj
a semmi hűs ablakát nyalja itt lenn”.
a semmi hűs ablakát nyalja itt lenn”.
Pedig van, kell lennie, a halvány gondolatok néki hordják borukat, mézüket, neki, akinek élettelen lénye
„nézi az ember koldus áldozatát, oltára búsillatú füstjét
S meg sem rezzen a győzelem ércmezű szobra kezében.
S meg sem rezzen a győzelem ércmezű szobra kezében.
Van ítélőszék, de messze, van igazság, de kongó formáit árulja csak el. De a formák vonzanak és igazságerejükkel az élmény fölé kerekednek:
„Mit nekem ón és élmény szine? Lelkem lelkebbre tekint:
aki csak formákat épít, építménye nem muló,
bánja is, állványának fenyve milyen erdőből való!
légi ácsként fenn él rajt (s szökken a büszke épület!)
Kőműves! le ne nézz az útra, mert lenézni szédület!
aki csak formákat épít, építménye nem muló,
bánja is, állványának fenyve milyen erdőből való!
légi ácsként fenn él rajt (s szökken a büszke épület!)
Kőműves! le ne nézz az útra, mert lenézni szédület!
A ténytiszta formák emelt honából ne nézzünk a ténykavargásra, mert elszédülünk. Így a valóság és az igazság alternatívává polarizálódik. Vagy valóság, a tények zűrzavaros minőséges forgatagában, vagy igazság a formák tiszta erkélyein, az üvegpalota művészies faragású teraszain. Az adottság és érvényesség két messze pólussá húzódik, a tény és a törvény közös törzséről messze-messze ágazik – ki fogja a gondolkodásban a közös kohóban újra együttessé ömleszteni a lombikok formáit és a forrongó kemikáliák anyagait?
Ágostonból merít ez az egyensúly erőt, másik oszlopát találja e nagy evolucionista szentnek gondolatvilágában. A tanszencendens léte és értelmi szükségessége, mint elkerülhetetlen gondolatalap mered itt elő.
Szabadság van? Igen. A fenomén ugyan determinált, a tett tehát determinált, mint fenomén, mint a múlt hajtása, az idő fájáról lehulló gyümölcs. De különös determinizmus az, melynek minden terméke gyökeresen új. Ez a determináltság nem mehanikus. És a nem mehanikus determinált egyenértékű a szabadsággal. Honnan a kétélűség megszüntetése? Az élmény teremtő karakteréből. Itt áttör a tünemény transzcendenciájának színe. A csupasz fenomén nem lehetne teremtő. A teremtés tényében a phenomenon és a noumkenon a minimális távolságba kerül, a fenomén teremtő karaktere adja a változás szubsztancialitását és tesz vallomást a transzcendenciáról. Itt a nyílás, melyen át beömölhet a lélekbe a hit vize és egyetlen lendülettel átsodorja a gondolkodást az antiberhegelianus, antibergson, antipszikologikus hitvallások áramába. Nézzünk bele elég mélyen a fenoménbe, múltmegmaradásból folyó teremtés van ott, s ez a teremtés átvisz a formák transzcendenciájára…
(melyekkel magad öltöztetted, büszke rá, hogy jól feszűl
forma a formára – mígnem érezéd, hogy tűn a test
s önmagában a gazdag öltöny élni és fejlődni kezd) –
forma a formára – mígnem érezéd, hogy tűn a test
s önmagában a gazdag öltöny élni és fejlődni kezd) –
íme a filozófiai sóhajok hídja, egyik világból a másikba vezető út. Alig mentünk át az élményről a formára, már vissza is térünk az élő valóság felé. Babits e sóhajok hídján jár, mikor megeleveníti a formát, ami az imént még az élménypor lekaparása után maradt üvegkristály, a dolgok belseje volt élménykéreggel, s íme már a forma lett gombolyag fonalává, belül az élmény, majd hócsipkékké, belül az édes akt, s a gelgtend kultuszából megszűnt a seiend vizébe estünk vissza, az aristotelesi entelecheia a hérodotoszi örök-új folyó, vagy a bergsoni Donnée Immédiate.
Milyen melegen, közvetlenül érinti mindez Babitsot, milyen közelről mondja őket, kezében forgatja, leheletével melengeti, mint messziről fogott madarakat. Igen, ezek az ő kérdései, az ő lelke és tépődik ezeken, az ő magányos óráiban is eljönnek az Ágostoni igazság-szenvedélyek, mikor csendben sírni látja bútorait, vagy mikor heidelbergai filozófusának mezében ül a mély tanárszobában, vagy a Budapesten majdan élni akaró, semmibe hadjáratozó tudóssá válik vagy szálló nap után falusi szobafüggöny védő redői mögé, az álló óra időtlenségébe simítja be lelkét. Ő az az Ágoston, aki az akarat polaritásán vívódik, aki a lojalitás és szabadság, a pszikologizmus és transzcendentalizmus harcát éli s e harc, e jövésmenés ellentétes rendszerek között, minden intuitíve érzékeny filozófus lélek sajátja, sokszorosan Babits sorsa. Nem csatlakozhat iskolához, eleme a harc, a bevégzetlenség, a „szent nyugtalanság”, mert nem kell soha kikötnie. Távolról minden sziget vonzza, odaérten eltaszítja csónakát, nem köthet ki és nem akar kikötni. Az ír, aki filozófiailag szakszerűen nem írja ki magát, nem esik áldozatul a formakeresés, a rendszeralkotás konstruktív játékának. Minden oldalon érzi az igazság fajsúlyát és látja az ingadozás forrását is. Soha semmisem adekvát, semmisem illeszkedik, nem ígér, de nem is kötelez. Mert nem épített a kövekből, melyeket kontemplál, mindegy, neki hasznosak vagy sem, tiszteli őket a bennük rejlő valóság-szuggeszciókért és aggodalom nélkül veti el őket esetleg alkalmatlan dimenziók miatt. Nem mondja, mint a szakfilozófus, ez jó tégla, ideillik, ezt nem dobom el. Mert kritériuma nem rendszerbe-illesztés, hanem valóság-echo és a visszhang harmóniája vagy diszkordanciája szerint tart meg vagy vet el. Nem vállal semmit, tehát eldobhat akármit. El is dob Bergsonnal való kongeniális együttgondolkodása és továbbgondolkodása dacára (milyen szépen emeli a bergsoni anyag-élet lépcső fölé betetőzésül a művészetet és teszi az esztétikát a természet és élettudományok fölé harmadik ismeretvilággá). Lask-versében egy szép strófával mégis leinti a mestert:
„Ó az emlék, melybe minden szónak gyökere mélyre váj,
ó ez a szókra tapadt vak múlt, mely festi folyton a friss jelent:
néma lét mind, néma anyag csak, semmit az észnek nem jelent
forma nélkül volt és nincs, de a forma változatlan áll
nem a seiend, hanem a geltend, ami mindörökre gilt
tiszta és időtlen igazság – forma – zárt és egyre nyilt
új formák felé…”
ó ez a szókra tapadt vak múlt, mely festi folyton a friss jelent:
néma lét mind, néma anyag csak, semmit az észnek nem jelent
forma nélkül volt és nincs, de a forma változatlan áll
nem a seiend, hanem a geltend, ami mindörökre gilt
tiszta és időtlen igazság – forma – zárt és egyre nyilt
új formák felé…”
mégis megvádolja a belőle sarjadó antiintellektializmust a háború ódiumát akasztva nyakába. Ugyanezen magatartásból folyólag állítja utólag fejtetőre Sokrates a szép oltparti morálpredikációt. Ezért tud elfogulatlanul ítélkezni, csoportosítani, germán-román duettet hallani ki a filozófia történetéből, hol két emberi lelki típus két szólamra fúgázza egymást. Nem lévén egy iskolában sem, jobban tud felülről nézni, látja hogyan növi ki a tudomány a filozófiákat (mint gyermek a ruhát) és így tud harmadik emeletet építeni Bergson hajlékára egymásra tornyosítva az újak vágyát természettől, életig, élettől művészetig mind magasabb és konkrétabb lét felé és nem tudja, igazában nem tudja hová tenni a morált. Emeleteinek bejárati rendjévé szegényíti, mellyel a magasabb lés magasabb tükrözések a nagyobb és nagyobb életakaratok, a dúsabb és dúsabb teljesedések felé mehetnénk: Evolution Crčatrice morál.
Mégis vallja – olyan ritkán vall valamit –, hogy a morál a filozófia csúcsa, a filozófia pedig a halálnak vágya. Aztán elhallgat. Gondolatok várnak itt sorsukra? Mit hoz majd ez a telhetetlenségig gazdag, igazság-éhes, gondolatokba szerelmes, örökre kielégíthetetlen filozófus lélek, ha egyszer lebocsátja azt a zsilipet és megszólal. Akihez Meredith föld-szerelme épp olyan közel áll, mint Ágoston szellemi szuperlativusai, annak epikureizmusa, mint ennek minden földitől való elvonatkozásai, (hogyne, hiszen amaz csak a föld lélekkel töltése, emez csak egy égben teljesedő epikureizmus), az önzetlen önfeledés, mint az önzés himnusza: „csak az önzőnek van vigasztalása a földön.”
Mindezek az ellentétek – érdekes volna kimutatni, a seiend és geltend pólusa szerint rendezhetők. De a két pólus közt ott a nagy aranyhíd a sich schaffend. Ezen a hídon sétál Babits gondolkodása. A fenomén felé tarkaság, tükrözés, derűs lépcsőzet a mindig magasabbrendű új, a nagy háromemeletes Babits-palota, melybe egykor gondolatai lakni mennek. A noumen oldalán tiszta üvegvárak, üresek, tapintathatatlanok, örökösek és talán láthatatlanok is. Nagy üres sötétség, a Lét nagy transzcendentalitásának ígéretével a fekete égen. A híd alatt a valóság zúgó folyama, mely partjaira hordja a fenomént emberelmének játékszerül és üres homokpusztától a noumenon felé, ahova csak az iniciáltak látnak.
Értékmérlegre tegyük? Kritikát mondjunk róla? Ki merül alá a folyamba, mely önmagát nem ismeri? Nem gáncsolni, nézni akartunk s mutatni valamit abból, amit láttunk. Ezt is csak azért, hogy aki Babitsot olvassa, az utolsó kis verstöredékig érezze ki belőle, hogy filozófust olvas. Nem a magát kibeszélő és a szó pályáján önmagától mindig eltávolodó szakfilozófust, hanem valakit aki a filozófiáról hallgat és e hallgatás írói művészetének minden pozitívumában gyümölcsözik. Babits minden szavának súlya, alja, háttere van akkor is, ha maga kimondásakor e hátteret nem is látta. Minden munkája filozófiai sejtések kivirágzása, csak a Gólyakalifáról hosszasan lehetne e szempontból írni.
Algirban láttam egy csodálatos folyót, Konstantin várost járja körül, a régi szabad arab törzsek utolsó menedéket. Szédítően mély, sziklás medrének minden zuga dús tenyészettel van benőve, hosszú futó karokban földi a gazdag növényzet, a babér, a kaktusz, a páfrányok csodái, ismeretlen fa- és bokorrengetegek – a vizét nem látta senki. De hallja Konstantin városa, egyre hallja, hogy mély búgással hömpölyög a vad meder mélyén. A szemnek csak a duzzadó tarka tenyészet szól, amit dús vizével táplál és növeszt.
Így zúg elő Babits költészete mélyéről egy küzdelmes, nyugtalan filozófia, az önmagával való gondolat-meghasonlások küzdő árama, amit nem láthat senki, emberszemnek csak a gazdag virágzás adódik, amit az a zúgó folyam fest alá, mely aztán föld mélyébe ássa magát, hogy oázisokat teremtsen, amint napfényre kerül a Szaharán.
