Fenyő Miksa: Strófák Babitsról | Nyugat 1908-1941

Fenyő Miksa: Strófák Babitsról

A portréját idézem magam elé: ki is ő, mit élt, micsoda ösvényeken kanyargott föl élete útja, milyen szakadékok mentén, micsoda szédülésekben? Mi az a közös vonás, ami azt a nyolc-tíz könyvet, mely tizenöt esztendő alatt idegesen remegő keze alól (megszakadásig dobogó szíve alól) kikerült, mi az a forró közönség, mely egyenlítőként e műveket átkarolja? Mert ez az: a genie több mint egynéhány tucat szép vers, lebilincselő olvasmány, több mint egy ragyogó intellektusnak foszforeszkálása, csak körül kell nézni, hányan tudják ezt, ügyesek, tehetségesek, a genie-nél versek és novellák, kritikák és kísérletek, vallomások és víziók, vígasságok és lamentációk valahol a végtelenben egymásbafonódnak és revelálnak valakit, aki nálunk is több, gazdagabb, lelkesebb s akiért történnek mindezek.

Babits Mihály portréját próbálom idézni, de hogyan megfogni, megrögzíteni ezt a nyugtalan hajósát az öt világrész minden tengerének, az óperenciáknak, a bolygó csillagok kiszáradt tengerágyainak? hogyan, micsoda jelekből kitapogatni szeszélyes útvonalát, milyen világösszeomlásoktól, milyen Circék, milyen Poliphemosokon keresztül, micsoda magasirató zokogásban Nausika atyjánál, milyen szigetország, milyen Penelopék felé… ki tudja mindezt kihüvelyezni? Ki tudja megmondani, hogy mi van ezekben az írásokban s mi van ebben az emberben a halaknak és madaraknak prédikáló Assisi szent Ferencnek drága szelídségéből s E. T. A. Hoffmann valamelyik fantasztikus alakjának ifjú szíveket bűvöletbe ejtő diabolikus erejéből, szent Ágoston világrejtélyeket feszegető, s a keresztény igazság kapujánál alázatosan megbékélő, szívet és intellektust valami nagyszerű lelkességben egybeforrasztó szelleméből, Goethe Tassojának, a nagy akarások és kicsinyes hibák közt botorkáló genie magányosságának tragikumából, a Montaigne emberéből, a Renan emberéből, a hívőkből és kérdezőkből, az akarókból és lemondókból, a forradalmárból és nemes tradíciók őrzőjéből, keresztényből, katolikusból, filozófusból, papból, genieből, emberből, emberből, emberből.

Nem átlátszó, nem nyitottkönyv-lélek Babits Mihály lelke. S komplikált, százfazettálású a mű is, melyben ez a lélek reflektálódik. Nincs is jelentéktelen tárgyú verse, mint a legnagyobb költőknél általában – Babits minden versében mindig egész élete jelenvaló, mintegy felégése életének, melynek lángjainál élete titkos betűi egyszerre láthatókká válnak. S milyen gazdag lélek, s milyen mély értelmű betűk. Akár „Levél Tomiból” című versét olvasom, melyet Fogarasi magányában írt, vagy a „Téli dal”-t, vagy a „Naiv balladát”, „Anyám nagybátyja, régi pap…”, vagy a „Csengettyűs fiú” vagy bármelyik versét két utolsó kötetének, minden egy más, gyönyörű faragású kapu, melyen keresztül – ritka szépségek boltívei alatt – megközelíthetünk egy kiváló művészt, s egy geniejét keresztként hordozó embert. Megközelíthetjük… és mégis micsoda distanciákban, hogy öleli magához az egész világot – diesen Kuss der ganzen Welt – s mégis micsoda fátylas szemérmekbe takarja ezt az ő leglényét. Mert nyilván ennek az embernek, kit fentebb száz ellentétből próbáltam egy egységes (bár zavaros) portréba fogni, nyilván ennek az embernek, ennek a ritka művésznek a leglénye az emberszeretet. De hogy mondja ezt el egy ember, hogy tárja ki karját embertársa felé, aki örök gyanakvásban és rettegésben él, hogy mozdulatát félremagyarázhatnák, vagy esetleg tudomásul sem vennék, hogy tárja ki meztelen keblét, mikor azt sem tudja kell-e ez valakinek, megváltás-e ez, vigasztalás-e? Hátha erre az odaadásra csak neki van szüksége! S megriadt emberszeretete megbújik költeményeinek gyönyörű formái mögött, keresztülizzóan, mint isten lelke a csipkebokorban.

Soha rövidlátóbb kritikát nem olvastam életemben, mint azt, mely Babits költészetének principális jellemvonásául formaművészetének tökéletességét állapította meg. Persze, hogy tökéletes a formája, de valahogy a forma tökéletességét éppen az adja meg, hogy formáit állandóan és ellenállhatatlanul megrázkódtatja, szinte szétveti mondanivalóinak ostromló ereje, nincsen egy versformája, ríme, szójátéka, melyre ha kezed fekteted, füled feszíted, meg ne éreznéd mögötte a világ minden kérdőjelére – közelire és távolira – szeizmográf módjára reagáló nyugtalan szív dobogását. Forma… ennek ma már minden valamirevaló költő szuverén mestere, de ezt a formát úgy lélekkel telíteni, vagy helyesebben a lélekből a formát úgy szökkenteni kristályba, mint az ég felé szálló imából és tömjénből a gótikus oszlopokat, ez csak olyan istenáldotta kivételes művésznek adatott, mint Babits Mihály. „Pesti éj” című versében olvassuk:

Én így szeretem ezt, spaléta nélkül,
mikor keresztet vet reám az ablak
keresztlécével és a hold bekékül
szobámba, jaj! hogy éjről-éjre kapjak
a bús Mosáshoz, mely lelkemben öblög,
titkos kékítőt. Oh be mar a lúg!
Tiszta éj vize, töltsd szinig a csöbröt,
és szent alázat, oldj belé hamut!

Oh gyönyörű játék: „mikor keresztet vet reám az ablak keresztlécével”, milyen végtelenségekbe nyit betekintést, milyen kálváriás útra, éles stációkra, milyen szegezett keresztre, bakacsín égre, keresztény végre. És minden versében így mélyül el a forma és lesz drága takaró és láttató köntöse egy nagyszerű emberi lélek magávalküzdésének, kétségeinek, megtorpanásainak, bárhol üssük fel a „Recitativ” című verses kötetét, vagy a „Nyugtalanság völgyét”, mely utóbbiban Babits költészete egész férfias érettségében terebélyesedik ki, vagy akár régebbi köteteit, mindenütt a formának és léleknek olyan csodálatos egymásért és egymásból-lettsége revelálódik, mindenütt annyira érzéseinek lávafolyama ássa meg a maga medrét – játékos vonalút, szellemeset – hogy igazán csak így tökéletes, csak így Babits. A „Nel mezzo…” című versében mondja önmagáról, kit szőlőszemhez hasonlít:

Rossz végzet tölté fürtömet tömötté,
Mert szomszéd szemek szögletes-zömökké
nyomtak, ki szépnek, szabadnak születtem,

s nemes-rohadni napmagányt szerettem. –
No s megvagyok már. Lettem ami lettem.
Az Isten sem változtat rajta többé.

„Éji út.” A „Nyugtalanság völgye” című kötetének egyik legszebb darabja. (Strófák egy templomhoz” is a legszebb, meg „Szent Mihály”, „A jóság dala”, „Régi friss reggeleim”, meg egy csomó másik vers.) „Éji út”… éjszakai utazás vasúton, háborúban. „Nincs lámpa kocsinkban. Robogó, robogó, világtalan éjjel”, valahol egy prémes úr száll föl, úti gyertyakészletet vesz elő, s olvassa a maga újságját

oly büszkén élvezte gyertyás fölényét,
hogy az ember félt
maga bölcsét olvasni az ő fényénél – inkább
az utolsó élcig

türte hallani minden szavát az utasoknak,
üzletről, háborúról,
türte rabon a lélek: mert nem volt menekvés
– a gyertyavilág
csak megszükitette a mindenséget – a puszta
fák kivül rekedtek

Szívesen írnám ide az egész költeményt, melyben nincs egy felesleges szó, egy elrajzolt vonás, de benne van egy szerető és szeretetre sóvárgó emberi lélek egész újtestamentumi egyszerűsége, ahogy egy ilyen éjszakai úton, robogó vonaton, gyertyafénnyel megszűkített világban karok kitárulnak s kiül a lélek a maga fényességében az egyhangú verssorokra s téli éjszakán és háborús sötétségen keresztül átvilágít, üzenetet visz szívtől szívekig

– oh Istenem, ha még egyszer együvé
ülhetnénk élni
kiki azokkal, a kiket szeret s nem hagynánk
el soha őket!

Gyönyörű vers, Beethovenre kell gondolnom. S ragadjuk ki bármelyiket, ugyanezek a mélységek, egy tépelődő léleknek mélységei, melyet felzavartak kérdések, kétségek arról, hogy mi vagyok, mire küldettem, mit jelenthetek magam és mások számára. Minden dolgát – a magáét és a világét, mely nála mindig együvé való – ebből a szemszögletből nézi. Vallásos költő… a legnemesebb religiositás – egy Spinoza, egy Schopenhauer religiositása – a nagy egyetemesség, a nagy közösség mindennel ami teremtve van, lengi át, avatja páratlanul magas rangúvá ezt a költészetet.

„A legbonyolultabb logikai bevezetés közben érezni ezt a lüktető szenvedélyt, mely gondolkodó agyát mozgatja. Meg-megszakítja magát, felkiált, felijed: „Nekem uram, megvallom, nehéz ez a kérdés. Önmagammal vesződöm, magam vagyok a saját fáradozásom nehéz talaja.” Türelmetlenkedik és könyörög, „Valósággal ég a lelkem, hogy végére járjak ennek a bonyolult, rejtélyes kérdésnek. Kérlek, Uram Istenem, kérlek, jóságos atyám, Krisztus nevére kérlek, ne rekeszd el vágyakozásom elől a mindennapi és annyira rejtett dolgok értését…” Amint fölvetődik előtte egy probléma, rettenti és vonja mint egy örvény, „Nagy tehetség, az emlékezet, Uram. Ismeretlen, ijesztő rejtély, feneketlen örvénye tömérdek.” Sohasem jelentkezett ilyen erővel a filozófiai Eros, a természeti törvény erejével, amihez Ágoston maga hasonlítja: „Minden test a maga nehézkedésével keresi pihenőhelyét, az én nehézkedésem az Igazság vágya, az szabja meg az irányt, amerre szárnyalok.” Babits Mihály: Gondolat és Írás kötet: Ágoston.

S azonkívül: ritka mestere az anyagának, a nyelvnek. Formái úgy bontódnak ki a nyelvből, olyan könnyen és magától értetődöttséggel, mintha öröktől fogva meg lettek volna benne s csak a művész kezére vártak volna, mely szunnyadásukból kibontsa., Holott a formák komplikáltak, mint maga a lélek mely kifejeződik bennük. Ritka mestere a nyelvnek, magas rangú művész, s ha nyugaton születik, ma az egész világ zarándokolna hozzá. Becsüljük meg. Szeressük.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem