Kallós Ede: A Laodameia költője | Nyugat 1908-1941

Kallós Ede: A Laodameia költője

Kedves alakja volt a régi pesti egyetemnek a jó öreg Kassai Gusztáv, a „latin ékesszólás” magántanára, ki avval szokta kétségbe ejteni hallgatóit, hogy a „Vígszínházi premiere”, „Zugligeti ródlipálya”, „Hungária szálloda hallja” és hasonló megjelölések latin fordítását követelte tőlük. És miután végigélvezte az elszörnyülködést, melyet kérdéseinek a nehézsége keltett, az epigonok ügyefogyottságát fölényesen lemosolyogva, rövidlátó szemét átszellemülten az égnek emelve, maga adta meg a kérdések megfejtését. A megfejtés az volt, hogy a modern nagyvárosi élet mindennapi, közönséges motívumait a latin ékesszólás mestere a körmönfont latin stilisztika valamennyi szónoki fogásának felhasználásával, bonyolult kifejezésekből kikerekedő körülírásokkal adta vissza.

Jó Kassai Gusztáv óráin sokszor elgondolkodtam azon, van-e ennek a nyelvzsonglőrködésnek értelme. Ha Cicero ma felébredne kétezer éves álmából, akkor ő – a maga kétezer évvel hátramaradt tudatkörében, álmélkodásának ünnepélyes meghatottságában – valóban nem találna jobb kifejezéseket ezeknek az ő számára teljesen idegen fogalmaknak, dolgoknak a megjelölésére, mint ezeket a hosszadalmas, bombasztikus körülírásokat. De ha a latin nyelv élne s a latin beszéd nem egyetemi kollégium lenne, hanem mondanivalóink természetes kifejezési formája, akkor Cicerónak is, mindannyiunknak is közvetlenül megérthető, egyszerű, szabatos szavai lennének a premiere számára épp úgy, mint a ródlipálya számára.

Azóta a Kassai-féle latin nyelvkezelésre úgy gondolok, mint a helytelen, téves „antikizálás” iskolai példájára.

Imponáló pózban állítják elénk a mesék a lovagot, ki szerelmes gyengédséggel felébreszti évszázados álmából a bájos Csipkerózsát vagy a hőslelkű Brundhildát. De arról nem tájékoztat a mese, hogyan viselkedik a felébredt szűz, mikor anachronisztikus lénye szembekerül az idők igényével. A művelődéstörténet megismerteti velünk a mese folytatását. Alig van a művelődéstörténetnek olyan korszaka, melyben nem szerepeltek szerelmes lovagok, kik felélesztették évszázados álomba merült ideáljukat, de az irodalmi és képzőművészeti régieskedés számos csenevész szüleménye a bizonysága annak, hogy a feltámasztás után a szűz a legtöbb esetben úgy beszélt a lovaghoz, ahogy Cicero beszélt Kassai Gusztávhoz.

A Laodameia költője nem tartozik ama szerencsétlenül járt lovagok közé, kiket az enyészet szaga csap meg onnan, ahová életet akart lehelni.

Babits Mihály, aki az eszmei halottfeltámasztásnak, az érzelem enyészet-legyőző erejének görög mítoszát telivér görög drámává alakította, nem halottat támaszt fel, mikor Hellas világát megszólaltatja. Mert a Laodameia költője nem halálbamerült csodavilág fantasztikus lényeinek érzi a görögség legragyogóbb kifejezőit, a görög isteneket, hanem élő valóságoknak:

…hiszem az ezer istent:
azt aki adja a fényt, azt aki adja a dalt.
Zeuszt a komor dörgőt s Proteüszt a tengeri bolygót,
és a nyilas napot is, mely a világra kiált,
Gabnaadó bus anyát s lányát, a vidám hazajárót,
erdei lyányokat is s a fura, furtfülü Pánt.

Ennek a Hiszekegy-nek a vallója nem halottakat éleszt fel anachronisztikus talmilétre, hanem élőket beszéltet. Hasonlítsuk csak össze a Laodameia költőjének hiszekegy-ét Schiller Götter Griechenlands-jával s a görög istenek élő voltáról való szent bizonyságtételt állítsuk szembe evvel a szentimentális felkiáltással

Da ihr noch die schöne Welt regieret,
An der Freude leichtem Gängelband
Selige Geschlechter noch geführet,
Schöne wesen aus dem Fabelland!

Aki a félelmetes hatalmú, áldó és sújtó kezű görög istenekről mint „meseországból való csodalények”-ről beszél, aki azt hiszi, hogy a kínzó és felemelő görög istenhit az „öröm járószalagján” vezetett mesemondók kedélyes enyelgése volt, annak a feltámasztott görög istenek legfeljebb olyan használhatatlanul merev, furcsa igéket súgnak, amilyenek az öreg Kassai Gusztáv kerül zsongtak. Ez a meselényekké, változatlan, fejlődésre képtelen, szervetlen alakokká való merevítés volt a legtöbb klasszicisztikus próbálkozás átka. Ezt az átkot nyögte a Boileau-korabeli „drámai hármas egység” dogmája épp úgy, mint a görög művészetnek A Winckelmann-féle „edle Einfalt und stille Grösse” jelszavával való értelmezése.

Ellenben a görögségnek élő (tehát sémába sohasem merevedő) szervezetként való szemlélete – dehogy szemlélete, átélése – révén a Laodameiában természetes frissességgel jelenik meg mindaz, ami a görög szellem megnyilatkozásaira jellemző. A kardalok responsiói, a dialógusnak állandóan csapásra kész feszültsége s főleg a megrázó vita, hogy Protesilaos eleste kinek jelent nagyobb veszteséget, az apának vagy a hitvesnek, az

apa s nő közt szörnyű verseny

nem görög minták utánzása, hanem ugyanarról a tőről fakad, amelyről a görögségnek minden versenyküzdelmet látó általános világszemlélete. Ebből az agonisztikából fakadnak Babitsnak versenyben összecsapó sorai épp úgy, mint a görög tragikusoknak velük vérrokonságban álló helyei.

A Laodameia költője nem egyes görög költők, költői helyek hatása alatt áll, az ő klasszikus garde-robe-ja

– fáradt
gondolatom szeret ölteni hosszú redőzetű tógát –

nem egyes csillogó antik cafrangoknak egymáshoz öltéséből alakul ki, nála nem

purpureus, late qui splendeat, unus et alter
adsuitur pannus.

Nem hiába vonzódik Babits Bergsonhoz, nem hiába kivonatolta Goethe lelkiismeretes excerptumaira emlékeztető módon a nagy metafizikus munkáit, annak a dolgokba beléhelyezkedő, nem részeket látó, hanem egészet érző intuíciónak, melynek Bergson a szószólója, a Laodameia költőjének görögvolta a legmeggyőzőbb érvényesülése. Nála az egész görögség élményszerű átfogásából természetszerűen adódnak a telivér görög motívumok, mert nem igaz, hogy az egész részekből adódik össze, csak az igaz, hogy a részek az egészből adódnak. (Nagy részvéttel gondolok arra, hogy milyen szerencsétlennek érezné magát Babits klasszikus elemeinek tanulmányozásakor az a nagynevű filológusunk, ki az Akadémián egyszer azt magyarázta, hogy ha meg akarja állapítani, milyen hatások alatt dolgozott valamelyik költő, előbb betanulja mindazokat a műveket, melyekről feltehető, hogy az illető költő ismerte őket s e műveknek minden egyes sorával a tudatában fog azután hozzá a tárgyalandó költő vizsgálatához).

A Laodameia költőjében eleven erővel működik mindaz, amit legnagyobbjaiba emanált a görög szellem. A Laodameia csodaművű kardala az Alvilágról szólva olyan képzeteket szólaltat meg, melyek a létező és nem-létező (τσ συ χαι τσ μη συ) örökké kínzó kérdésével gyötörtek minden görög gondolkodót, első sorban a legnagyobbat, az „isteni” Platont. A valódi létnek és a látszat-létnek az a kettősége ez, mely már akkor is ott kísértett a költő lelkében, mikor a Fekete-országot álmodta, melyben

fekete belül a földnek váza,
nem a napfény festi a fekete szint
karcsu sugárecsetével,
nem:
fekete az anyag rejtett lelke.

És az örökké nyughatatlan, folyton forrongó görög világ lelkéből lelkezett élet-evangéliumnak, a mindenek áramló folyásáról vallott annak jelképes érzékeltetésére a παυτα ρει formulának a megalkotója, a szimbólumukat kedvelő Herakleitos sem kívánhatott volna megfelelőbbet, mint Babits Danaidáit. És a Sappho-probléma megoldási kísérletében azért kellett a Mindenek Szerelmé-t idéznem, mert a mindent szerelmesen megelevenítő felfogás,

– énekem minden szerelem,
az ég, a föld, a felleg –

ez a mindenek szerelme, mely a Hiszekegynek másik fogalmazása, a görög néplélek mély talajnedvétől táplálkozik.

Csak látszólag térek át a belsőről a külsőre, a tartalomról a formára, mikor arra mutatok rá, hogy Babits Mihály költészetének egyik legjellegzetesebb virtuozitása, a szó testének művészi motívumul való maradéktalan kihasználása, szintén sajátos görög gondolatnak az érvényesülése. Babits szomorúan panaszkodik, hogy ő

barangoló borongó,
ki bamba bún borong,
borzongó bús bolyongó,
baráttalan bolond.

Pedig mikor ezeket a szavakat találja a maga bánatos magányossága kifejezésére, eltűnt idők távlatából ezernyi kéz nyúlik feléje megértő, barátságos kézszorításra, azoknak a kezei, kik a nyelvvel való foglalkozás hajnali derengésétől kezdve az athéni stoából kiinduló tudományos nyelvészetnek fényes delelésén keresztül el alkonyi leáldozásáig egyértelműen azt vallották, hogy a szó nem külsőleges jele a dolgoknak, a szó a dolgok lényegével tart benső rokonságot. Ám tekintsék mások az ilyen kifejezésmódot szójátékos virtuózkodásnak, ezek a Babits Mihály felé megértően integető görögök jól tudják, hogy itt mivel van dolguk. Ők tudják, hogy ez „megismerés-keresés” – a görög értelemben vett filozófia –, mely avval a meggyőződéssel indul útjára, hogy a hanganyagban egyező szavak egyazon lényegű eszmének titokzatos varázsköréből valók.

A görögök tudják, hogy Babits ilyenkor azt a filozófiát űzi, melynek a gondolatköréből az „etimológia” kifejezés is ered – hiszen amikor a szó gyökerének a keresését ma így nevezzük, akkor görög mintára azt valljuk, hogy a szó gyökerében a szóval jelzett dolog „igazi lényege” (görögül: ετμου) rejlik.

Ámde Babits Mihály szó-művészeti filozófiájának csak az eszméje görög, alkalmazása már nem az. Görög költőtől ez a nyelvkezelés idegen. S épp ez a megállapítás az, ami bennünket Babits antik elemeinek igaz megértéséhez vezet.

Babits nem görög költő, nem is akar az lenni, mert tudja, hogy a XX. század költője nem lehet az.

Laodameia csak három órára idézheti fel azt, aki meghalt, teljesen már nem teheti élővé azt, akit egyszer a Hades eltakart. A Bakhánslárma hiába tombol a XX. század költőjének a lelkében, hiába hallja, hogy

megszólal a hétcsövű nád,
gyötrelmes, kéjes szerenád,
jaj! sujt a thyrsus, hajt az ostor –
ő tisztán látja, hogy
az út végén vár egy kolostor.

A bakhánshad rivalgó menetével való száguldást megakasztja a komor kolostor-kapu

– és a Hiszekegyben, a görög istenek élővoltáról tett bizonyság klasszikus disztichonjainak a végén rímek csendülnek meg.

Babits Mihály nem régmúlt idők merengő álmodója. Ő is „a holnap elébe” fut, mint ama Másik, ő utána is hiába kiált megállj-t „az éjben cafra sereggel a Tegnap”. Az ő számára nincs megállás. Ahogy nem áll meg Sophokles Oedipusánál és nem alkot Schiller és követőinek módjára a sophoklesi drámában szereplő jóslat-beigazolódásoknak alapján – ezeknek téves általánosításával – végzet-tragédiát s ahogy a görög mitológiát nem tekinti mereven kész alakulatnak, hanem rugalmasan formálható anyagnak, melyből új motívum is csiholható (I. Héphaisztosz), úgy a görög szellemi lehetőségek körének határa sem jelent végállomást az ő kulturális világjárása útján. Aki történészi időmérés alkalmazásával olvassa a Laodameiát, az megütközhet azon, hogy ismerheti egy görög drámaköltő Horatiust és hogyan kerülhet görög drámába a horatiusi „illi robur et aes triplex circa pectus fuit”-ra való célzással:

Érc és hármas erő övezi mellét, ki először a
vízre bocsátá kis tutaját.

De rögtön megértjük a látszólagos ellentmondást és hatalmas kulturális értéket találunk benne, ha meggondoljuk, hogy Babits nem avval a pózzal lép fel, hogy Perikles korának görög színpadát fogja elénk varázsolni. Ha ezt akarta volna, akkor egészen más lett volna a Laodameia. Akkor nem került volna bele a Gólyakalifa lélektani témájához hasonlóan izgató modern szexuális-patológiai alapmotívum sem. A Laodameia költője nem klasszicisztikus költő. A Laodameia költőjében sokkal több van, mint csak a görög kultúra, benne a görög kultúra egészén felül megvan mindaz, amit azóta is nagyot, szépet, értékeset alkotott az ember.

A vegytanilag tiszta víz egészségtelen, csak azok a mikroszkóppal megállapítható anyagok teszik üdítővé, melyek benne feloldódnak. Babits görög forrásvize nem vegytanilag tiszta víz, hanem üdítő élet-ital. A benne feloldódó, finoman belévegyülő modern anyagok teszik üdítővé. Ha fenn azt mondtuk, hogy a görög szellem Babitsban él, akkor most hozzátehetjük, hogy ezáltal él s hozzátehetjük azt is, hogy ez a legmélyebb oka annak, amiért az ő alkotásai nem osztoznak a fent jellemzett Kassai Gusztáv-féle alakulatok sorsában.

A jövő irodalomtörténészének bizonyára sikerülnie fog megállapítania, hogy milyen benső törvényszerűségtől függő kapcsolat áll fenn Babits Mihály életének, hangulatának fordulatai és költészetének a kultúra tarkán csillogó különböző korai és térei felé való tájékozódása között. Mi egyelőre hálásan köszönjük azt a csodás fényt, mely „Irisz koszorújának” szivárványszínei közé az által jutott, hogy Babits Mihályban így él a görögség szelleme.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem