Kürti Pál: Az Ágoston-tanulmányról
Kürti Pál: Az Ágoston-tanulmányról
A magyar összeomlás legsötétebb napjaiban, mikor az emberek már csak politikai szemaforok jelzésére és néhány vészsíp hangjára tudtak figyelni, – szerény köntösben, papi ember átültetésében, egy nem a nagyközönségnek dolgozó vállalat kiadásában, tehát szinte eldugottan, megjelent Szent Ágoston Vallomásainak első magyar fordítása.
A legelső pedig, aki a magyar Ágoston üdvözlésére sietett, Babits Mihály volt. Mesterien fölépített kis tanulmányára, – amely, dióhéjba fogottan, talán a legragyogóbb interpretációja az Ágostoni fogalomvilágnak, – megjelenésének időpontja még a bátor tett külön glóriáját fonja.
Tiszta örömből fakadt köszöntését persze néhány rezignáltan aláfestett szóval kénytelen bevezetni. Mert valóban: ez a feneketlen sötétségbe taszított kis ország legkevésbé tudja mai nyomorúságában és dúltságában az igazságok csillagrendszerét kutatni. De Európaszerte haldoklik a szellemvilág asztronómiája és az Összefüggések gyeplőjét alig néhányan őrzik már…
Hogy Ágoston az a kristályos forrás, amelyből a mi irodalmunk folyammá dagadt, az a ma szimplistáinak érthetetlen és nem is lehet fontos nekik, akik az értékek világában élő külön törvényeket sohasem látták. Szuggesztíven érzékelteti Babits azt, hogy Ágoston fellépése, szavakkal alig körülírható csoda. A Vallomásokat magának követelheti egyképpen bölcselet, teológia és szépirodalom, mert Ágostonban fordulóponthoz érkezett a Szellem dialektikája és őbelőle sugárzik szerte először az a fénykéve, amelynek spektrumában benne vannak szellemi életünknek most már önálló életet élő egyes színei. Soha még léleknek nem kellett olyan gigantikus küzdelmet megvívnia, hogy a reámért parancsokat teljesíthesse, mint Ágostonnak a maga őrhelyén. És hányan látták meg csalhatatlanabbul Babitsnál a mi álproblémás s fogalmi elmosásokra hajlamos időnkben azt a soha eléggé ki nem ismerhető misztériumot, amelyet Ágoston szavainak merőben új emberi őszintesége, világképének örökérvényességű feltárulkozása, írásának minden formavágyunkat magában hordozó ereje jelent?
Ágoston nélkül a legfenségesebb architektúrájú szellemi erődítmény: Dante, – elképzelhetetlen. „A modern gondolkodásnak első mestere. De első mestere a modern irodalomnak is” – mondja Babits. Mert Ágostontól egyenes fejlődési vonal vezet a keresztény szellem talaján megnyilvánult irodalomnak két – egyelőre – utolsó nagy egységéhez: Flauberthez és Dosztojevszkijhez. Elszigetelten az ilyen megállapítások az igénytelenség látszatát hordják magukon, de ahogyan Babits megmutatja az igazságok végtelen hálózatában megrögzött helyüket, az a leghivatottabb szellemkeresők közé emeli.
Az Ágoston-tanulmányban elfoglalt attitűd jelzi legkézzelfoghatóbban Babits igazi jelentőségét a magyar irodalomban. Nem véletlen, hogy a Logosz ma élő néhány költőhirdetője mind a szellemtudományok művelője is, költősorsuknak fölvállalt keresztje, azt követeli, hogy az önálló alkotás édes kínján kívül a fogalmi tisztázás és a fényderítő interpretáció feladatát is vállalják. Az új civilizáció vasbetonfalainak fülledtségében és az elindusztrializálódott világ sűrű ködében ők készítik elő a levegőt, amelyben ismét hívőkké lehetünk.
A szimplisták Babitsot a l’art pour l’art művelői közé kicsinyelik le. Pedig Babits minden élő magyar poéta között a legvilágnézetesebb és a legtávolabb áll a költői játékosság etikátlanságától. Az ő világnézete az a világnézet, amelyet Rickert történetinek nevez. Ez az egyszerű és semmise hangzó meghatározás minden választó s összefogó vonalat magába ölel, jelenti azt a nézőpontot, amely a kultúra fejlődésében nem mechanikus összefüggéseket, hanem az emberiség szellemi történetét látja, történetet, amelyben minden egyes esemény egyedülálló s megnemismétlődő, amelyben örök érvényességek nyilatkoznak meg és mindennek eltörülhetetlen, magunkról lerázhatatlan értelme van.
Babitsnak minden formatörekvése és összefüggéseket kutató láza innen származik. „A Költő konzervatív” – mondotta egyszer, mikor a kis vádaskodók csaholása ellen kellett védekeznie. A költő nem is lehet más, mint konzervatív, mert az az életérzés, amely költővé teszi, rokonságot tart mindennel és mindenkivel, aki valaha a szellem nyelvén szólt.
Babitsnál csodálatos öntudatosságig virágzott a költői léleknek tradíciókhoz nőtt alapvonása és mindent magábaértékelő elhivatottsága.
Tanulmányai és kritikái a zseni titkos szisztematikája szerint rendeződnek egységgé, eltéphetetlen kiegészítői költői munkájának és örök monitorjai maradnak majd a szellemi gyökerektől mindjobban elszakadó új akaróknak.
Ahogyan az Ágoston-tanulmányban megbírálja a fordító munkáját, az már magában föltárja ennek a páratlan magyar értékelőnek analitikus erejét, minden szó helyzeti energiáját, zamatját és színét lemérni csak az tudja így, aki egy népdalból egész nemzetek vágy-életét hallja ki, aki egy primitív faszent formáiban évezredes Istenkeresésünknek valamely stációját látja meg, aki egy vers fölépítéséből egész világképre tud következtetni. Babits az a nagy egyénisége a magyar irodalomnak, aki – zűrös időkben – tudatos kalauz tud lenni a szellemtudományok sorsdöntő szövevényei között.
Minden költő alkotásai között akad egy-egy alkalom-adtán született, vagy csak a nagy munka után való pihenésben leforgácsolódott írás, amely az egész mű szempontjából talán jelentéktelen, de szimbolizálja írójának lényét és lényegét.
Az Ágoston-tanulmány a szimbólum bűvös fényét sugározza Babits egész oeuvrejére.
