Schöpflin Aladár: Kártyavár
Schöpflin Aladár: Kártyavár
Kedves Mihály,
attól tartok, tulajdonképpen nem is vagyok arra illetékes, hogy bírálatot mondjak Kártyavár regényedről. Emlékszel rá, mikor ezt a könyvedet tervezted és elkezdted írni, napról-napra együtt töltöttük a délután jó részét, sokszor együtt is vacsoráztunk és nagyon sokat beszélgettünk tervedről és egyes részeinek kiviteléről. Te elmondtad nekem azokat az élményeket és tapasztalatokat, amelyekből a regény az elmédben kiformálódott, beszéltél az egyes alakokról, azoknak modelljeiről – modellek és regényalakok most is összeforradva tűntek fel gondolatomban, mikor évek múlva a regényt végig olvastam – abból a levegőből, melyet te regényed levegőjévé tettél, én is ismertem egyet-mást, véletlenül, felületesen, egy-két alakra, melyeket te aztán finoman és részletesen kidolgoztál, én is figyelmeztettelek. Ismeretlen emberek, akikről nekem beszéltél, ismerőseimmé váltak, ahogy leírtad őket előttem, módomban volt látni, hogy mint kelt benned a valóságból képzelet és mint forrtak ki benned az ismert és megfigyelt alakok a regény szereplőivé, egy kompozíció részeivé, mint hoztad őket viszonyba egymással, mint alakítottad a költő szent szabadságával sorsukat, mint állítottad be őket abba az újvárosi levegőbe, abba a társadalmi perspektívába, amely egészen a te felfedezésed, a te fantáziád kizárólagos tulajdona. És ahogy te emlékképekből, megfigyelésből, képzelődésből megalkottad művedet s most már talán magad sem tudod, mi belőle valóság és mi költészet, mi az, amit láttál és amit elképzeltél, – épp úgy én is, ha számon veszem azokat a gondolatokat, amelyek a regény olvasásakor bennem keletkeztek, nem tudom, mi belőlük, az enyém, mi az, amit veled beszéltünk akkor meg és mi az, amit akkor tőled hallottam.
Regény hős nélkül – a Hiúság Vásárának ezt az alcímét odatehetted volna te is könyved címlapjára. Nem akartad egyetlen személy köré koncentrálni azt az esemény-sort, amelyet regényedben elmondasz. Egy nagy miliő-rajzot akartál, ugye adni egy város életének teljes képét, főpontjaiban megvilágítva, legjellemzőbb típusaiban és egyéneiben perszonifikálva, legkülönbözőbb társadalmi osztályainak keresztmetszeteiben. Mintegy reflektor fényszóróját vonultattad végig ezen a városon, – a fénykéve nyugtalanul, gyorsan járt ide-oda, ahova ért, ott embereket, helyzeteket, viszonyokat élesen megvilágított, aztán hirtelen odább mozdult, hogy más, ellentétes alakokat, helyzeteket, képeket tegyen láthatókká. Erre kellett neked egy külön alak, Partos járásbíró, akit most helyeztek ide Újvárosba, akinek tehát az összes dolgok újak, meglepők, váratlanok, akinek a történő dolgok alakulására semmi befolyása sincs, de azért belebonyolódik mindazokba furcsa és szokatlan dolgokba, amelyeket a regény el akar mondani. Ezzel nemcsak s pápaszemet kapja meg az olvasó, melyen át a történő dolgokat nézheti, hanem megkapja e dolgok furcsa, meglepő rendkívüli voltának a folytonos jelzését is, a distanciát, amelyben a cselekvényhez állnia kell. Ezért úgy érzem, a járásbíró alakja nagyon szerencsés kompozíció-beli lelemény.
Te, emlékszem, tudatosan eseménydús, fordulatos mesét akartál adni regényednek, nem bántad, ha egy kicsit detektív-regényszerű is, amint hogy egy műfaj sem magasztalandó vagy megvetendő, az író a magasztalandó vagy megvetendő, aki a műfajt műveli. Ezért vetted bele regényedbe az olyanféle jeleneteket, mint az éjszakai kaland a Selig-féle lebujban, ahol a pipafüst és alkohol-gőz gomolyában összezsúfolódnak a legkülönbözőbb elemek: a ma született járásbíró, az erényhős Kerbolt tanácsos, a lumpoló nyárspolgárok, az úriházból lezüllött utcalány, a nemzetközi zsebtolvaj Brilliant és az apró csirkefogók, sarki selyemfiúk kórusa. De az már az igazi író ösztöne volt, ahogy te ezt a groteszk embercsoportosulást belekapcsoltad a város életébe és ahogy rajta keresztül megmutatod ennek egyik oldalát. A teljes realizmussal ábrázolt detektívregény jelenetet egy kompozíció szerves részévé tetted és ezzel fölemelted, magasan anyagának jelentősége fölé. Hatalmas bravúr ez, példája annak, hogy irodalmi műben mennyire nem fontos az anyag, mennyire minden az anyag ábrázolásától függ s mennyire tudja fontosságban emelni vagy csökkenteni a dolgok súlyát a komponálás művészete. Aki Újvárost ismerni és érteni akarja, annak bele kell nézni a Selig-féle lebujba is, ahogy belenézett a hangversenyterembe, mikor a hírneves csodagyerek muzsikált, a borissza kispolgárok kocsmai asztaltársaságába, a túl elegáns étterembe, a szigetre, ahol a vízvezeték épül, a polgármester szobájába, Kerbolt tanácsos kerti házába, a dúsgazdag zsidó gyáros szalonjába, mindenhol, ahol emberek élnek és forognak életük keserű levében. Mert csak így láthatja meg, hogy mindenütt van egy közös vonás, minden karakter el van több-kevésbé mozdulva a tengelyéből, minden élethelyzet ferde és hamis, minden sors deformálódott. Ez a mindenütt közös vonás adja ki a város lelkét, ez maga a város. Homokra – földi és erkölcsi homokra – épített város, semminek sincs benne szilárd, megbízható alapja, nincs benne egységes erkölcs, virágszemlélet, ízlés, még egy nagy egységes érdek sem, apró érdekecskék, ötletek, véletlenek, hitvány panamák, együgyű frázisok terméke az egész. Ezt sikerült neked megmutatnod, csaknem hiánytalan megéreztetéssel, ez az az írói feladat, melyet regényeddel pompásan megoldottál. Fölfedezted és megelevenítetted a város egy különleges típusát, a nagyváros melletti kisváros furcsa alakulatát, amely a nagyváros szemétjéből verődött össze, tradíciótlanul, bizonytalanul, hirtelen, – ez a te személyes tulajdonod, melyet előtted nem látott senki és nem értett, úgy mint te, senki. Hogy e közben, amíg ezt a képet kidolgoztad, megalkottál benne egy rendkívül érdekes galériát pontosan kirajzolt vagy csak néhány vonással odavetett arcokból, amelyek belevésődnek emlékezetünkbe, hogy ezek az arcok majd mind érdekesek és karakterrel teljesek, – a polgármester, Kerbolt s a felesége, az öreg Hirschfeld gyáros és a többiek, hogy továbbá mindnek megvan a saját külön egyéni jargonja, melyre úgy emlékszünk, olvasók, mintha az élő hangjukat hallottuk volna – ez az a plusz, Mihály, ami a műved varázsa. Író vagy, tudsz látni és hallani s a látottakat és hallottakat ki tudod fejezni.
A te Újvárosod, Mihály, egyetlen példányban meglévő különlegesség. De van benne sok olyan, ami általános. Szándékosság-e vagy ösztönöd sugallata, hogy a te Újvárosod képében benne van a háború előtti Magyarország képe is?
