Elek Artúr: Bálint Aladár (1882–1924)
Elek Artúr: Bálint Aladár
(1882–1924)
(1882–1924)
A Nyugat legrégibb munkatársai közé tartozott Bálint Aladár. Már az első évfolyamában szerepelt egy novellisztikus írásával. Alig huszonhat éves volt abban az esztendőben, alacsony, vézna termetű fiatalember, komoly, sőt komor arcába, melyen a mosoly, ha megjelent rajta, mindjárt megkeseredni is látszott, az élettel való nehéz viaskodás belevájta nyomait. 1908-tól fogva nem volt a Nyugat-nak évfolyama, amelyből kimaradt volna, sőt hosszú időközökön át száma is alig. A Nyugat-nak ő volt a legszorgalmasabb és legállandóbb munkása, akit a hirtelenben kapott feladat is mindig készen talált és aki, mint krónikás, fáradhatatlanul tartotta számon az esztendők művészeti és zenei eseményeit. Nagybetegen, mikor már csak botra támaszkodva bírt mozogni, nagybetegen sem hagyta cserben ezt a folyóiratot. Csodálatos akaraterővel kapaszkodott tollába és dolgozott lélegzete fogytáig. Senkit sem lehetne méltóbban a Nyugat halottjának mondani őnála.
Ami hozzánk fűzte és ami sokféle kísértésnek ellenére sem hagyta ragaszkodását elernyedni, az az ő eredendő művészi tehetsége volt. Bálint Aladár szerető művésze volt a szónak, gondos megválogatója, megmérlegelője, simogatója és becézője. Fejlett zenei hallásának kedve tellett a szózengésben. Az írás neki nem egyszerű írva gondolkodás volt, hanem zenélő alakzatoknak kirajzolgatása és csoportosítgatása is. Szép, nemes, egyszerű, numerózus próza volt az írása.
A Nyugat-nak munkássága mindenféle eredményéből jutott. Jelentek meg itt elbeszélései, útleírásai, könyvismertetései, de legjobban és legállandóbban a zene és a művészet érdekelte mindenhol. A zene kiváltképpen. Akármi oknál fogva jelentős operai előadás, vagy hangverseny elképzelhetetlen volt nélküle. Szerette és mélységesen élvezte a zenét. Élvezetében legfeljebb nagy kritikai érzékenysége zavarhatta meg, amely nemcsak szigorúan, de könyörtelenül fedezett föl minden fogyatékosságot. Nagy érzékenysége azonban ugyanolyan lelkesedésre volt képes, elragadtatott mondatokban kifejeződő boldogságérzésre. Művészeti érdeklődése alig maradt mögötte a zeneinek. Művészi kiállításról vagy bemutatóról sem maradt el soha, még olyankor sem, ha hivatalos dolga nem volt rajtok és írni sem szándékozott róluk. 1909-ben Olaszországban utazgatott, megfordult Assisiban, Pisában és egyebütt. Későbbi esztendőkben Németország művészeti centrumait látogatta meg. A művészet iránt való fogékonyságának megerősödése bizonyára sokat köszön külföldi utazásainak, melyeknek élményi tartalmát rövid útleírásokban szerette megörökíteni. Csak a háború vetett véget vakációi utazgatásainak. Attólfogva a könyvekkel igyekezett elmaradt tapasztalatait pótolgatni. Szerette a könyvet, mint ismeretek forrását és mint művészeti objektumot.
A művészetről való felfogása eleitől fogva határozott irányt követett. Összefüggött az Bálint Aladár szocialista pártállásával és világfelfogásával. Mint szocialistát az újratermettnek a régihez való viszonya érdekelte, a hagyományosnak és az újszerűnek összeütközése izgatta. Habozás nélkül, sőt harcias kedvvel a fiatalok, az újak, a hagyománnyal szembefordulók mellé állt. Korunk a művészeti irányoknak ilyen természetű küzdelmeiben különösen bővelkedett, s ennek a harcnak hullámai, ha meg-megkésve is, hozzánk is átcsaptak. Bálint Aladár az első vonalba állva, vett részt a viaskodásban. Szerette a harcot, a kíméletlen hadakozást, melyben aki sebet kap, megemlegesse a napot és az alkalmat, amelynek sebét köszönheti. Következetesen baloldalt állott és a „Nyolcak” mozgalmán kezdve, minden merész vagy „újító” törekvés támogatójára talált benne. Egyoldalú állásfoglalásából következett, hogy a vele ellentétes irányokkal szemben gyakran viselkedett türelmetlenül és nem egyszer igazságtalanul. Abba a tévedésbe esett, amelyben korunk sok művésze nyakig elmerült, hogy a művészeti „új”, kivált ha a hagyományostól merően különböző, szükségszerűen forradalmi valami olyanformán, mint ahogy a szocialista világnézetet forradalminak szokás tekinteni a világ megszokott rendjéhez mérten. Eleven érzékelő képessége, a szem benyomásainak engedelmeskedő érzékenysége azonban szerencsésen megakadályozta abban, hogy elméletek hatalmába essék és egyetemesítő kategóriákban merevítse és hamisítsa meg azt, ami a művészet világában sohasem mint egyetemesség jelenik meg, hanem mindig mint egyéni különbözőség. Rendszer ilyenformán nem alakult ki művészettel foglalkozó írásaiban, de híven és érdekesen tükröződik bennük a jó szemű figyelő, az észrevételeit logikusan egybefűző gondolkodó és a helyesen következtető, tehát jól ítélkező hozzáértő.
Küzdelmes élete nem hagyott időt arra, hogy mondanivalóit könyvekben foglalja össze. Egész ifjan adta ki „A Város” című novelláskötetét. Munkásoknak tartott művészeti előadásaiból alakult ki „Képekről a munkásoknak” című művészetmagyarázó tanulmánya. Ő szerkesztette a gyomai Kner-kiadásban megjelent „Éjfél” című könyvet, amely első kísérlete volt a fantasztikus tárgyú magyar novella antológiába gyűjtésének. Több fordítása is maradt. Közöttük legjelentősebb Goethe olaszországi utazásának fordítása, amelyet már hanyatló egészséggel kezdett meg és nagy erőfeszítéssel fejezett be. Lefordította, de közre nem adta Fiedler Konrád híres Marées-tanulmányát. Egyéb kiadatlan munkái: Kernstok Károly művészetéről írott tanulmánya, a kommunizmus idején szocializált műkincsek kiállításához készült magyarázó katalógusa, útirajzok és egy összefoglaló művészettörténet megkezdett, de félbemaradt részei. Munkásságnak javát mint egyelőre eltemetett kincset őrzik folyóirataink, köztük elsősorban a Nyugat, azután a Ház, a Magyar Grafika, a „Kéve” Könyve és egyebek.
Kemény munkás volt, sohasem pihenő, holtáig dolgozó. A végzet nem bánt vele kegyelmesen, életét megnehezítette, megteljesülését megakadályozta. Az ősi emberi sors volt osztályrésze. De emberül viselte el.
