Gyergyai Albert: „Jeux de Dames”
Gyergyai Albert: „Jeux de Dames”
(François Gachot novellái, a Nouvelle Revue Française kiadása)
Öt kis kaland, öt „dáma-játék” más-más keretben, más-más élmény körül, eredménnyel, vagy befejezetlenül – bár egyikben sem a „történés”, a kellő „befejezés” a fontos, hanem a részlet, az arabeszk, az ötletek pergése, a célzások ingere, a játék dús fordulatossága, olykor groteszk meglepetései, önmagában s magáért való élvezete. Az első: vakációs emlék, a második: egyetlen találkozás, a harmadik: játék a halállal, a negyedik: könyvtári ábránd, az ötödik: fürdőidill – mindegyik alapja a vágy, a kissé tétlen, kissé szomjas, kissé kétkedő életöröm, s mindegyik központja a nő, mert, mint a szerző maga mondja, kissé patetikus alexandrinusban: „Tous les réseaux du monde ne ménent qu'á une femme.” Giraudoux-nak köszönhető, hogy ez a körmönfont írásmód új érvényre jutott az irodalomban. Nem mintha ő találta volna fel – akárhány művelője akadt régebben is és Scudéry kisasszonynak vagy Marivaux-nak majdnem annyi köze van hozzá, mint akár Jules Renard-nak vagy Toulet-nak, azonban Giraudoux volt az első, aki ezt a rég felejtett, précieux-nak, rokokónak, impresszionistának szidott modort teljesen, következetesen újraélte, új iskolát teremtett vele, új poézist csiholt belőle. A „Jeux de Dames” szerzője, François Gachot is nála tanult. Ugyanaz a frissesség, a szeszélyek labdajátéka, csupa csipke, csupa sújtás, alig egy csöpp vagy semmi kelme, csapongó, szinte nyugtalan jókedv s az a szinte heine-i eltökéltség, amely egy szösszeneteken áldoz mindent, távlatot, témát, kompozíciót. Ugyanaz a korszerűség, az a heves időben-élés, amely úgyszólván azon nyersen, közvetlen benyomásaiból táplálkozik: sajátos tájak vagy arcok előtt Utrillo-t, Marie Laurencin-t emlegeti, muzsikával kapcsolatban Sztravinszkijt, Satie-t idézi, egzotikus formulák kapcsán morand-ra, Chadourne-ra, Delteil-re hivatkozik – ami talán nem csupán az idő mohó élvezése, egyetlen művészi akaratnak a vele párhuzamosakkal való rokonítása, hanem bizonnyal az a vágy is, hogy az ily lenge fioritúrák kézzelfogható valóságok, földi keretek közé rögződjenek; vajon nem ez a vágy szüli-e az egyes generációk stílusát? S ugyanaz a líraiság, a lélek belső poézisének ötletekben, sziporkákban, metaforákban való kiélése, valami örök kötekedés, amely a saját ellágyulásán is nevet, valami barokk tobzódás a stílus útvesztő tekervényeivel s a legtávolabbi dolgok kábítón groteszk egybefoglalása, egy-egy kép vagy párhuzam olykor ingatag hídján át. De itt François Gachot hangja mestere nélkül is érthetővé válik. A húsz s egynéhány esztendősök harsány és használatlan hangja ez, a gondtalan dévajságé, amely mintegy a sötétben fütyül s azért is fittyet hány a problémáknak, énekelve foglal helyet minden útszéli betérőben, kalandot sejt minden kis találkozásban, hetyke mosollyal leplezi, hogy mi fáj, hitetlenül hajol a „titkok” s gúnyosan a „bűnök” fölé, olykor szaval is, de csúfolódón, materialista, de szárnnyal, nagyhangú, de gráciával s – pápaszem a fiatal arcon – a „halál” s a „szerelem” köré aggat ex-votokat… – François Gachot, azt mondják, itt él közöttünk egy éve, tanár egy fővárosi iskolában s talán a Duna mellett írja második nagy kötetét, a „Jeus de Dames” ragyogó és dallamos ujjgyakorlatai után; vajon elkerülheti-e idetévedt földijei Scyliáját és Charybdisét: a politikai röpívet s az egzotikus hangulatképet?…
