Várkonyi Nándor: Válasz Gyergyai Albert cikkére
Várkonyi Nándor: Válasz Gyergyai Albert cikkére
A Nyugat legutóbbi számában cikk jelent meg, mely a Symposion egyik közleményével is foglalkozik. A cikkíró s a Nyugat tekintélye arra kényszerít, hogy egy-két megjegyzés hozzáfűzését kérjem a Disputához. A tárgy, a francia szellem definíciója bizonyára nagyérdekű s a kérdés tisztázására a legkisebb lépés sem haszontalan. Megítéléséhez azonban, meggyőződésem szerint, Gyergyai nem választott generális érvényű kiinduló pontot. Ő egyedül az esztétika fonala mentén keresi a francia szellemet, illetve a francia szellemnek csupán esztétikai megnyilatkozásait, ami – úgy hiszem – nem kielégítő alap. A francia szellem a politikában, a társadalmi, állami életben, tudományban, történelemben is megnyilatkozik, s ezeket éppoly jelentőséggel foglalja magába, mint a művészetet, az irodalmat – úgy hogy tanúvallomásaik előtt deferálnia kell az irodalom barátjának is. Azaz, itt igenis „szellemtörténeti” szempontot kell felvenni és az esztétikai analízis helyett a lélektani szintézissel kísérletezni. Innen a kifogásolt cikk sok látszólagos kihagyása, sok esztétikailag hiányos értékelése; ezért és sok más – itt mellékes – okból maradtak ki belőle oly nevek, mint Rabelais, Rousseau, Balzac – sőt Voltaire, az összes enciklopédisták is (s talán még ugyanannyian, mint a másik oldalon), akiket Gyergyai nem említ, de akik viszont hasznos érvekkel szolgálhattak volna a magam állításai mellett. – Egyszerűen: ezúttal nem a kimerítő esztétikai méltatás volt célom (nem is lehetett), s a neveket csak mint adatokat, mint egy hosszú képlet tagjait kellett használnom, erre alkalmas tulajdonságaiknál fogva (mint típusokat); – megvallom, az elhallgatás, a részletigazság, törvényszék elé utaló vádjától nem érzem találva magamat.
A francia szellem, gyökerét és határait tekintve, nem egy és ugyanazon dolog a francia művészettel, sőt a kultúrával sem, mert elvégre szellem lehet kultúra nélkül is – s a szintézis nehezen engedi az erdő összes fáinak részletes seregszemléjét, mert félő, hogy eközben szem elől veszti magát az erdőt, melynek jellegét mégis csak a többség dönti el. – Nem tudom, ez a módszer „tudományos”-e s a gyanús „német objektivitást” rejti-e magában, csak azt, hogy a mondanivaló összeállítását a téma diktálta. Az eredményt helyteleníteni a bírálónak joga és – a szebb igazság szeretetében készséggel megengedem – oka is volt, de előkelő, sokatmondó s általánosságban is megszívlelendő kritikáját csak akkor fogadnám el föltétlenül, ha dolgozatom fölé ilyen cím lett volna írva: A francia kultúra (művészet).
