Negyedik kép
Negyedik kép
(Ugyanaznap délután Gerő üzletében. Néhány vevő van az áruasztaloknál. Gerő maga is kiszolgál.)
Gerő (az egyik vevőhöz): Tessék parancsolni – talán ezt megnézni…
Johanna (rendkívül elegánsan öltözködve bejön): Jó napot… Kérem, beszélni szeretnék…
Gerő (Johannához, szigorúan): Kérem azonnal… Tessék addig ott benn helyet foglalni…
Johanna (hűvösen): Én nem foglalok helyet… Én azonnal beszélni akarok Önnel…
Gerő (az ajkait harapdálja): Ez most lehetetlen… Tessék helyet foglalni…
Johanna: Én nem foglalok helyet… Én Önnek megőrzés végett átadtam november huszonharmadikán délután fél három órakor… minden pénzemet, hat millió koronát… (Sírás fojtogatja): és azt, azt Ön elsikkasztotta… (Zokogva borul az áruasztalra.)
A vevők (meglepve nézik.)
Gerő (végtelen udvariassággal): Kérem uraságtokat… Én most nem tudnám Önöket kellőképp kiszolgálni… miután így megrágalmaztak…
Johanna (sírásából felkiált): Ez nem rágalom! – Ön csaló! Tolvaj! Segítség! (Újra leborul és zokog.)
A vevők (fejcsóválva köréje gyűlnek.)
Johanna (zokog): És nekem senkim nincs ezen a világon, aki pártomra állana… Aki megvédene… Senkim a világon…
Első vevő: De hát miről van szó?… Talán szép nyugodtan is el lehetne intézni…
Gerő (kérlelve): Kérem szépen, Uraim – talán egy más alkalommal lehetne szerencsém… most, tetszik látni, lehetetlen a helyzet… de ha máskor megtisztelnének… (Hosszabb szünet. – Kinézi őket az üzletből. Néhány vevő távozik.)
Második vevő: Nyugodjék meg, Asszonyom…
Gerő (a második vevőhöz – hidegen): Maga csak hagyja őt békében – majd én ellátom a baját… (Szembe néz vele.)
Második vevő (gúnyosan mosolyogva néz reá): Ön, úgy látszik, nem szereti a tanúkat manipulációi közben…
Gerő (kiugrik az áruasztal mögül és megfogja a nyakánál): Hogy mondta ezt maga? (A segédek egy szempillantás alatt köréje gyűlnek.)
Második vevő: No-no – mit akar maga? – Rögtön rendőrt hívok…
Gerő (a fülébe harsog): Érettségizett ember vagyok és vívóbajnok… Bármikor rendelkezésére állok… És most kimenni!… (Kilódítja az ajtón.)
A segédek (hahotáznak.)
Első segéd: Testvér – ez aztán röpült.
Második segéd: Egy vevő, aki röpül! – Tyűh, de boldog vagyok…
Gerő: Menjenek a raktárba… (A segédek eltűnnek. Gerő egy ideig fel-le jár, majd lezárja az üzletajtót. – Szünet.) Hát hogy is vagyunk mi avval? Mit sikkasztottam én el magától?…
Johanna (aki eddig csendesen sírt): Még kérdezed? – Minden pénzemet, amim csak volt… Amit olyan nehezen szereztem össze magamnak… Ilyen az én boldogtalan életem…
Gerő (csendesen): Nézze, én nem tudom, mi van magukkal. Maga egy év óta szekíroz engem… Mióta az ura azt a kis szívességet tette nekem… Mit akar tőlem? Ki vele!
Johanna (erősebben sír): Mert te egy gazember vagy… és ezt most megmondom neked!… Tudod, hogy az én uram milyen ember… De nem volt szíved… És megmondtad neki ezt a zongorát… (Kétségbeesve.) És most már semmi sem lesz belőle…
Gerő: Mi van avval a pénzzel – arról beszéljen. Adott maga pénzt vagy nem?
Johanna (felugrik, a szemei villognak): Hogyne adtam volna? Még tagadod?
Gerő: Mondja, ébren van maga? – Hát nem maga volt itt tegnapelőtt kölcsönkérni hat milliót?… Erre feleljen!
Johanna: Persze, mikor letagadtad az én kis pénzemet! – Valahogy csak vissza kell szerezni… – Az ilyen csirkefogó szépfiúk – ismerlek én! Hozzá vagy te ahhoz szokva, hogy pénzt kapjál, tudom. – De nem egy ilyen szegény nyomorulttól, mint én… (Keservesen zokog.)
Gerő (sápadtan): Nézze, megmutatom magának a könyveimet… És nagyon kérem, ne ejtsen engem kétségbe… Maga talán álmodik, vagy nem tudom, mi lelte… (Elővesz egy üzleti könyvet.) Nézzen kérem ide… Nem gazemberekkel van dolga…
Johanna: De az vagy… Igenis, az vagy… ezt vedd most tudomásul… A selymekkel is hogy megcsaltál…
Gerő: Amit ingyen adtam magának?
Johanna: Igen, igen – a rongyát… Ami már másnak – a feleségének nem kell… Persze… És én még szépen megköszönjem… Csaló, tolvaj! – (Ki akarja kezéből tépni a könyvet.) Nem még azt is mondtad, hogy minek hozok neked annyi tízezerkoronást?
Gerő (meglepve): Hogy volt ez? – Várjon csak egy kicsit… (Ámulatában egészen elernyed.)
Johanna: Várjak? – Nem várok! (Kitépi a kezéből a könyvet és odavágja a telefonhoz. A telefon csörömpölve lehull.)
Gerő (nagyon sápadtan, nagyon nyugodtan): De most aztán elég! – Kimenni! (Kitárja az üzletajtót. Remeg az izgalomtól.) Mars ki, perszóna – egy-kettő!
Johanna: Oh – lakolsz te még ezért, ne félj! (A szemébe néz és kimegy. Kintről kétségbeesett kiáltása hallik.) Kihez menjek én most segítségért?
Gerő (felveszi a könyvet és a telefont a földről. – Felüti a könyvet és lapozni kezdi. – Kiált): Weiss úr!
Első segéd (megjelenik): Tessék parancsolni…
Gerő (lapoz – tűnődve): November huszonhárom. (Szünet.) Mondja, Weiss úr, maguk nem vettek át ettől a nőtől valami pénzt? – Mondja, talán a feleségem?…
Első segéd (bizalmasan mosolyog): Egy éve lesz, hogy nem jön le a Nagyságos Asszony…
Gerő: Az igaz. – De valaminek csak kell lenni a dologban… Csak nem áll ide egy ekkora hazugsággal? Vagy megőrült? – De viszont valami rémlik is nekem most már… Valami ezekről a tízezresekről…
Első segéd (mosolyog): Hiszen kölcsön kért tegnapelőtt…
Gerő: Maga hallotta? (A könyv fölé hajlik.)
Első segéd (mosolyog): Éppen ki akartam jönni a raktárból…
Gerő: Hát ez még szerencse… (Ráüt a könyvre.) November huszonhárom… Hisz ez nem is az én írásom… Persze! – A sógorom. – Én nem is voltam Pesten, hiszen Bécsben voltam! (Vidáman.) Látja, milyen szerencse! – (Megint aggodalmasan.) De talán a nővérem? – És mi lesz, ha most telikürtöli a családot? (Szünet. – Becsapja a könyvet.) – Megyek a sógoromhoz, hátha ő tud valamit… (Veszi a kabátját és kalapját.) És vigyázzanak mindenre! (Kimegy.)
Első segéd (szájába veszi két ujját és füttyent.)
Második segéd (bedugja fejét): Mit akar, maga rigó?
Első segéd: Mit? Ezt csinálja meg, ha tudja… (Az áruasztalra felhúzódzkodik és zászlót csinál.)
Második segéd: Az is valami? Nono. Majd mindjárt lát valamit. – Idenézzen! (Dzsiggelni kezd. – Szünet.)
Függöny
