12. fejezet
12. fejezet
Hanem egy nap, egy aranyos, langyos őszi napon, az erdő egyik félreeső helyén, egy ledőlt mohos törzsön gubbasztottam magamban. Hiszen tudjátok, hogy a búbánat a magány kedvelője.
Nyilván egészen véletlen volt, hogy arra járt szintén egyedül Ciróka. Talán éppúgy, mint akit hasonló érzések vonultatnak el a világ zajától.
Elég az hozzá, hogy mikor meglátott, odaröppent mellém a korhadt rönkőre és mindjárt kedvesen érdeklődött: mi késztet ilyen szomorú elmerengésre.
– Hát csodálkozik rajta? – szóltam –, hogy el vagyok keseredve, mikor az egész nemzetem megvetését kell elszenvednem. Teljesen el vagyok zárva a hozzám illő társaságtól s ott kell kussognom mindig az öregek közt. Vagy itt valami zugban.
– Csakugyan nem értem, miért fenyítik magát ennyire? – ingatta fejét részvéttel Ciróka.
– Ó, Tarka-isten – sóhajtottam. – Hiszen belátom a vétkemet és szánom-bánom eléggé. Nem szabad lett volna az ifjúság erkölcseinek megrontója lennem, épp nekem, akit majdan az erkölcsök őrizete vár.
Ez a hájkenetes hang nem volt egészen igaz tőlem. De a felnőttek társasága már hozzászoktatott a képmutatáshoz, amit ők úgy hívtak, hogy el kell sajátítanom a tisztességes modort.
Sokkal jobban meglepett azonban, hogy Ciróka, miután előbb óvatosan körülnézett, így felelt sirámomra:
– Ugyan-ugyan! Csak nem lesz olyan oktondi, hogy föltétlen bűnösnek érezze magát, amiért büntetést kap. Sőt, hogy saját maga leljen maga ellen esztelen vádakat. Hát csak nem gondolja, hogy maga találta föl a fiatalok közt a tatásdi-mamásdi játékot?
– Hát? – kérdeztem élénken. Mert őszintén szólva egy csöppet sem sértette felfedezői hiúságomat a dolog, jóval kedvesebb mellékgondolataimnál fogva, Ciróka érdeklődésére.
– Hát, ha éppen tudni akarja – válaszolta Ciróka –, mikor én hajadon voltam, éppen úgy játszottuk mi is ezt.
– És maguknak szabad volt? – érdeklődtem repesztő kíváncsisággal. – Nem tiltották meg a felnőttek?
– Nem! – felelte.
– Hogyan? – kiáltottam.
– Mert nem kérdeztük meg tőlük – mosolygott hozzá édes pajkossággal Ciróka. – De biztosítom egyről, hogy nem a maga patentja az a kedves hancúrozás. Sőt, a mienk sem. Ha nagymamánkat sarokba szorítanák, nyugodt lehet, hogy kisülnek ők is épp úgy művelték azt csitri korukban.
– Különös! – néztem nagyot.
De Ciróka hirtelen elsóhajtotta magát mellettem feleletül:
– Ó, ha én is felidézem néha ezeket a boldog napokat! pedig még hol tartok a nagymama kortól!
Láttam, hogy amint félrefordul tűnődni, az emlékek hatása alatt szinte erőtlen ereszkednek meg kecses lábai s szárnyait lankadtan lebocsájtja. Farktollait meg szétterpeszti.
Ez igazán a sóvárgás legmeghatóbb tartása volt.
– Hát maga is visszasírja azt az időt, Ciróka? – közeledtem hozzá részvéttel.
Erre nem szólt, csak egészen hátat fordított nekem és így vetett rám, a vállai mögül, egy fájdalmas pillantást.
– Ciróka! Drágám! – akadozott hangom a vágytól. – Hiszen itt most egyedül vagyunk. Talán felidézhetnénk egy pár percét azoknak a szép napoknak. Lássa, maga is, én is, olyan boldogtalanok vagyunk – hajoltam hozzá szenvedélytől reszketve.
– Ó! Minek erről beszélni? – suttogta felém. – Ha nem tehetjük.
De éreztem, hogy eközben törékeny teste omlatagon simul hozzám.
Nem állhattam ellen a vágynak. Karmaim már gyöngéden szárnyai alá mélyedtek a meleg puha pihékbe és csőröm vadul borzolta szét kontyát.… Ő nem ellenkedett.
