2. fejezet
2. fejezet
Így születtem meg, a pontos időre, hat rendes testvérem közt.
De csak képzelhetitek, hogy világrajövetelem után mekkora gondosság és dédelgetés vett körül.
Ezek közé számíthattam mindjárt azokat az első intelmeket és tanácsokat, amiket már a szüleitől meg kell tudnia minden jóravaló csókafiókának.
– Ide hallgassatok, kis csóréim! – szólt anyánk. – Egyelőre még mi gondoskodunk rólatok és csak az a tennivalótok, hogy semmit sem csináltok. Hacsak a zabálást és az alvást nem számítjátok munkának. Vigyáznotok csak arra kell, hogy ha el is megyünk hazulról az élelmetekért, hát meg ne próbálja valamelyitek nyugtalankodni és kimászni a fészek peremére. Mert onnan a kánya is, a menyét is könnyen elkap benneteket. Azonkívül, ha letekintetek a magasból, odalenn leselkedik rátok a szédülés gonosz tündére és mindenféle játékkal csalogat magához. De ha addig, míg ki nem nő a szárnyatok, hajttok rája, akkor úgy lekárhoztok a fáról, hogy csak egy palacsinta válik belőletek, mire a tövibe értek.
– Úgy ám! – vette át a szót édesatyánk. – Az erdő még akkor is tele van veszedelmekkel a tapasztalatlan fiókákra, mikor már olyan szárnyuk nő, hogy elhagyhatják a fészket. Majd ennél a kirepítésnél mi magunk ügyelünk fel rátok. Persze mindig nem lehetünk akkor sem mellettetek, hát jó lesz előre megjegyezni, hogy akkor sem lesz tanácsos messzire elbogaráznotok a fától és egymástól.
– Nem bizony! – vágott édesanyánk atyánk szavába. – Különösen pedig alkonyatfelé kell visszasietnetek a fészekbe. Mert a sötétben nem láttok és megsértitek magatokat az ágakban.
– Nagyon igaz! – hagyta helyben jóatyánk. – Ezt még akkor is szem előtt tarthatjátok, ha majd egészen a saját szárnyatokra bocsátunk benneteket és majd épp az ellenkezőt ajánljuk üdvösnek nektek, mintsem a fa körül futkosni. Mert a derék felnőtt csókának a széllel versenyt kell járnia a környéket. Odavegyülni a más madarak közé, hogy itt is, amott is halljon tőlük egyet s mást. Például: merre szántanak ki kövérebb kukacokat a földeken, hol esett valami állat. Másként bizony mindig éhkoppal tengtek-lengtek.
– Ó, ez már csak akkor lesz, mikor már egész nagy csókák lesztek és részt vehettek a temetéseken és más gyűléseken is – biztosított jóanyám. – Hanem ott aztán egyre kell vigyáznotok, ha azt akarjátok, hogy ügyes csókáknak tartsanak benneteket: soha senki mást ne engedjetek a szavatokba esni.
– Így tesz az okos csóka! – igenlette meg jóatyánk is. – Mert ha csak én magam beszélek, akkor a más hangját nem hallom és minden vitában csak győztes maradhatok.
Ekképp oktattak bennünket kedves szüleim a fészkünkben.
De hát én nagyon virgonc és nagyon kíváncsi kölyök voltam. Olyan, akire azt mondják: áttila gyerek.
Csak addig tartottam észben a szülői intelmeket, amíg szemük előtt voltam. Mihelyt jó szüleim távoztak, rögtön fészkelődni, nyugtalankodni kezdtem s szerettem volna kipillantani a fészekből a nagyvilágba.
Egy nap aztán végre sikerült kimásznom egészen a fészek szélére. És ott csakugyan ismerkedésbe kezdtem a szédülés csalfa tündérével.
Olyan gyönyörűségesen csábítgatott, hogy nem tudtam ellenállni neki. Egyszerre csak azon vettem magam észre, hogy zsupsz! kifordulok a fészek szélén és zuhanok lefelé.
