20. fejezet
20. fejezet
Mindössze állattársaim maradtak ebből most is kivételnek. Hallottam, hogy fitymálva vonogatják szájukat működésemre és diadalaimra:
– Ez semmi! – mondták, – Bodri is tud apportírozni. De ez csak komédia. Mert hasznot ezzel semmi sem hajt a gazdájának. Mint ez az erdővégi fekete moré! A dicsőségből még nem lakott jól senki sem.
Ez teljes igazság volt, sajnos. De épp ezért bizonyítottam be nekik, hogy a hasznosságban sem maradok mögöttük.
Úgy kezdődött a dolog, hogy Miska gazdám észrevette, hogy különös vonzalmaim vannak a fényes tárgyak iránt.
Hát egyszer, amint a kaszárnya udvarán csavargunk együtt, véletlen benéztünk a számvevő őrmesterék nyitott ablakán.
Odabenn, a számvevőné, az asztalnál ülve, gombokat varrt éppen férje nadrágjára.
De a kis gazdám figyelmét velem együtt nem ez ragadta meg, hanem egy csomó vadonatúj hatos, ami sorba volt rakva egy kis tükrös szekrényen.
– Nézd csak tyákó! – mutatott be nekem Miska a szobába. – Röppenj csak be és csípj el azokból a piculákból egyet.
Kissé haboztam. Mert tudtam, hogy az emberek egészen másféle törvényeknek hódolnak, mint az állattársadalom. Ők csak bizonyos szertartások keretén belül lophatnak büntetés nélkül egymástól, amiknek a szentélyeit börzének s több effélének hívják.
Úgy tudom, hogy egyetlen egy országa volt csak az embereknek, ahol nyíltan tanították az iskolákban az ifjúságnak, hogy az ügyes tolvajlást is szentesíti a törvény: már azzal, hogy amiről nem tud, az szabad. Ebből legalább annyi igazságérzet sugárzik, hogy ott nem kellett szégyenkezniük nyomorult csirke tolvajoknak, akik a betevőért vétkeznek, a nagyobb gazemberekkel szemben, akik hamis bukásokkal, közéleti panamáikkal, a csömörön túl is tömni akarják magukat.
Ez az ország Spárta volt és fiait az egészség fiainak hívták az emberek. De kipusztították őket s velük az egész fajtájukat. Csak a jogról, az igazságról, a szépségről való elsikkasztott és elferdített elveiket használják most is a népek.
Hát tétováztam mondom. Miska azonban félretette tétováimat és így biztatott:
– Ha lopsz nekem egy hatost, veszek neked is belőle büdös májat a mészárszékből.
Tudjátok, hogy ez a legkedvesebb csemegém. Nem bírtam hát ellenállni a csábításnak és beröppentem az ablakon.
Csakhogy miután kihoztam a hatost Miska gazdám teljesen elfeledkezett az ígéretéről. Medvecukorba és cigarettába fektette az egész hatost a maga számára.
Hát ez igazságtalanság volt! De bizonyára nem első és nem utolsó a világon a munkaadó részéről, az alkalmazott irányában.
Nem mondom, hogy nem forrongott bennem bizonyos felháborodás, de hogy úgy szóljak, jégre tettem azt az ígért büdös májat. És jobb alkalomra vártam a kivasalásával.
Ez nem is késett soká. Mert gondolhatjátok, hogy Miska gazdám nem maradt meg ennél az első kísérletnél.
Mikor végére járt a hatosnak, megint visszatért velem a számvevő lakhoz és dologra szólított.
Most már az első szóra beröppentem az ablakon. A kis gazdám láthatólag nagyon örült tanulékonyságomnak.
Csupán akkor érte egy kis meglepetés, mikor a szobából visszajövet, hatos helyett egy nadrággombot pottyantottam a markába, amit az őrmesterné varrókészségéből csentem.
– Ejnye, te csőrös denevér! – káromkodott rám Miska. – Hát elfelejtetted, hogy piculát hozzál?
Nem mondhattam neki, hogy ő is ilyen feledékeny volt a májjal, de úgy látszik elértette. Mert mikor most visszaküldött megint a szobába, megígérte újra a májat. Mire aztán én is hatost hoztam a csőrömben. De ezúttal megkaptam belőle a részemet.
Merném ezt némi jó például hozni úgy a zsarnoki tehetetlenségnek, mint az elnyomottság dühvakultságának.
Kis gazdámmal attól fogva mindenesetre ennek a szép elvnek az értelmében kötöttünk mi is hallgatólagos paktumot s mondhatom egész széltében kiterjesztettük az üzletünket.
Hogy egyebet ne említsek, oda settenkedtem zsoldfizetésnél az őrmester úr asztalához, amin sorban álltak a hatosok, akár előtte is kifizetendő katonák.
Kis gazdám illő távolban várt rám. És engem persze senki sem gyanúsított meg tilalmas szándékokkal, ha odaröppentem az asztalra.
Így sokszor három-négy hatost is elcsíptem s odavittem kis gazdámnak. Az őrmester úr nem tudta mire vélni, hogy akárhogy kiszámolta a pénzt, mindig hiánya van a végén.
– Hát itt csak nem járt senki, csak én magam. És én magam számoltam meg ezt a pénzt. Azt a hét-fel-sé-ges!… hívta tanúságul az őrmester úr a jóistent és egy kalendáriumra való szentet, olyan hangon, hogy a kaszárnya ablakai ijedtükben az üveges tótért sikoltoztak.
– Ugyan ne ordítson így! – csitította a szakaszvezető. De az én öreg gazdám leintette:
– Nahát, hogyan gondolja maga? Ha az őrmester úr a jóistent és a szenteket szólítja az égből, nem beszélhet suttogva, mert nem hallanák meg a hangját olyan messziről.
