Elek Artúr: A Szépművészeti Múzeum harmadik könyve
Elek Artúr: A Szépművészeti Múzeum harmadik könyve
Ha évfolyamról évfolyamra soványan, de kulturális életünknek ebben a példátlanul szomorú időszakában is törhetetlenül megjelenik a Szépművészeti Múzeum Évkönyve. Benne találnak menedékre a magyar művészettörténeti kutatás munkásai közül azok, kik a tollat még le nem tették. Más menedék mai nap alig kínálkozik számukra.
Széleskörű, mint mindig, az Évkönyv legújabb kötetének a tartalma is. Az ókori, a középkori, az új és legújabb kori művészet egyformán otthon van benne. A dolgozatok, egy-kettőnek kivételével, a Szépművészeti Múzeum gyűjteményeinek bizonyos darabjaival foglalkoznak, de a többi munka is hazai műemlékeket ismertet és magyaráz. Jelentőségre nagy köztük a különbség. Vannak dolgozatok, melyek inkább csak apercu-k – egy-egy utalás, egy-egy párhuzamra rámutatás – s vannak, melyek a kérdést, melyet tárgyalásra választottak, eredetének gyökeréig követik és minden vonatkozásban feltárják. Ilyen első sorban a nemrég elhunyt érdemes Lederer Sándor írása a Szépművészeti Múzeumnak egy izgatóan érdekes festményéről, mely sokáig mint észak-olaszországi majd mint ismeretlen veronai festő műve szerepelt a múzeum katalógusában. A festmény a luccai Volto Santó-t, az Üdvözítőnek aranyhímes köntösű, drágakövekkel ékesített sarus, koronás fejű keresztre feszített alakját ábrázolja gyönyörű színekben játszó táji háttéren. Lederer ebben az igen különös képben Piero di Cosimó-nak a quattrocentro egyik rejtelmes művészének alkotására ismer. Megállapítását a párhuzamok sokaságával, finom részlet megfigyelésekkel és az egész idevágó irodalom felhasználásával okolja meg.
Felső-Magyarország gótikus szárnyas oltáraira vonatkozó csaknem húsz esztendő kutatásainak eredményét foglalja össze egy másik terjedelmes tanulmányban Divald Kornél. Ennek a tárgynak sokáig ő volt itthon a specialistája, hiszen ő volt az, ki faluról falura vándorolva, egyenként fedezte fel, írta össze, sőt fényképezte le (már amennyire anyagi módja lehetővé tette) a kicsi falusi templomokban elrejtett, gyakran a sekrestyében, vagy éppen a padláson hányódó gótikus szárnyas oltárokat és törmelékeiket: a faragott szobrokat. Megállapítása szerint csupán Felső-magyarországon 177 nagyjában épp és 55 többé-kevésbé csonka szárnyas oltárunk van ma is. A felső-magyarországi oltárfaragó és festő művészet kialakulására nézve Divaldnak meg van a maga elmélete. Szerinte ez a művészet tulajdonképpen az ország belsejének nagyvárosaiban keletkezett: Budán, Nagyváradon és egyéb egyházfejedelmi székhelyeken. Onnan mentek szét vándorló mesterek az ország különböző részeibe, alapítottak helyi műhelyeket és látták el belőlük képpel és szoborral a templomokat. Elméletét érdekes bizonyítékokkal tudja megtámogatni Divald.
A terjedelmes tanulmányok harmadikát Ybl Ervin írta a kötetbe. Dolgozatában Szavojai Jenő herceg ráckevei kastélyát mutatja be. Ezt a mai leromlott állapotában is elragadó barokk kastélyt 1702-ben kezdte meg építetni Eugén herceg. A mantovai Archivio Gonzagában megmaradtak azok a levelek, melyeket a kastély építője írt az akkor Olaszországban tartózkodó hercegnek és melyekben terveiről ad felvilágosítást. Ezeket a leveleket még 1895-ben kiadták Bécsben, mint Lucas Hildebrandt művészetére vonatkozó adatokat, de eszébe sem jutott senkinek, hogy az építményt, amelyről pedig olyan bőven esik bennük szó, a ráckevei kastélyban keresse. Ybl Erviné a kapcsolat megtalálásának érdeme. Vele az osztrák építőművészet egy nagyon fontos korszakához szolgáltat adatokat. Kimutatja mindenekelőtt, hogy a ráckevei kastély Hildebrandtnak legkoraibb alkotása, amelyen még megismersznek olaszországi tanulásának hatásai. Érdekes következtetése, hogy Hildebrandtnak is része volt a bécsi Schwartzenberg-palota végleges tervének kialakításában.
Az évkönyv egyéb közleményeivel rövidebben végezhetünk. Felvinci Takács Zoltán a Munkácsy Mihály ifjúságára vonatkozó adatokat igyekszik fejlődéstörténeti sorrendjük szerint összeszedni és sorakoztatni. Egy másik írásában ugyanő, mint a kelet-ázsiai Hopp-múzeum igazgatója, ennek a kis, de értékes múzeumunknak legszebb metszett kristálytárgyait mutatja be. Előkelő külföldi vendége az Évkönyvnek Walter Amelung, a Rómában élő nagyhírű német archeológus. Múzeumunk Arndt-gyűjteményének egy relieftöredékéhez sikerült a Vatikánban megtalálnia a kiegészítő részt és azt mutatja be dolgozatában. Hekler Antal szintén antik-gyűjteményünk egyik relieftöredékével foglalkozik, majd egy másik írásában két hellenisztikus gemmán és egy szobortöredéken érdekesen mutat annak a művészeti problémának antik előzményére, mely a milánói Sforza-szobor és Ferenczy gyűjteményünk kis lovas szobrának megalkotása közben annyira foglalkoztatta Leonardo da Vincit. Ugyancsak Hekler Antal számol be végül a múzeum ókori gipszgyűjteményének, elrendezéséről, amely mint ismeretes, az ő minden dicséretet megérdemlő munkája. Éber László a pécsi székesegyház egy márvány-epitafiumáról kimutatja, hogy minden valószínűség szerint XVI.-ik századi németalföldi munka és hogy a Floris-iskola stílusával mutat rokonságot. Pigler Andor a Szépművészeti Múzeum két Guido Reni-rajzáról megállapítja, hogy az egyik a művésznek Sz. Péter keresztre feszítését ábrázoló festményéhez (jelenleg a Vatikánban), a másik Guido Reni Mária mennybemenetelét ábrázoló oltárképének (a genovai S. Ambrogio templomban) egyik alakjához, – Tamás apostol fejéhez – készült tanulmány.
Apró betűsen és névtelenül számol be végül az Évkönyv utolsó ívén a Szépművészeti Múzeum három nehéz esztendejének (1920-1923) történetéről a kötet szerkesztője, Petrovics Elek. Csaknem egy ívet tölt meg számadása, amelyben első sorban a gyűjtemények szaporodásáról beszél, azután a gyűjtemények rendezéséről, végezetül pedig, a múzeum kiállításairól. A kitűnő író vonzó előadása teszi, hogy ez az alapjában véve száraz anyag is érdeklődést keltő olvasmányként hat.
