Halász Gyula: Pongyolaságok
Halász Gyula: Pongyolaságok
A háború huszonkettedik hónapjában, földalatti odúm „békés” csöndjében – amelyet csak itt-ott szakított félbe ágyúk mennydörgése – kezemben egy szál élesre fent ceruzával portyázva indultam régi ellenségeim: a nyelvhibák ellen. (Ártatlan szórakozás – a világtörténeti idők magyarázzák!) Áldozataimra nem is kellett lesbe állnom, sem rajtuk ütnöm – ők maguk tolakodtak szemem elé. Elég volt kinyitni egy újságot, könyvet, özönével hullottak ki belőle. Valósággal ingerkedtek velem. Legtöbbjüket szélnek eresztettem és csak kis részüket – a legvakmerőbbeket – tűzdeltem ceruzahegyre. Zsákmányom legfurcsább bogarait (rossz nyelvek szerint csakugyan bogarak voltak) beküldtem a Nyugat-nak. Disputa is támadt a nyomukban3. Jóllehet enyém volt az utolsó szó, sok minden mondani való rekedt bennem róluk – nem csoda, hiszen néhány napra rá elcsíptek a románok és másfél esztendőn át már csak holmi bin gesund-szerű tőmondatok útján érintkezhettem – a nyugattal.
3 Nyugat, IX. évf. (1916.) júl. 1. 16. aug. 1. szept. 1.
A horatiusi kilenc esztendő múltával elolvastam most újra harctéri följajdulásomat. Sajnos: az akkor elpanaszolt nyelvi csudabogarak mind vígan futkároztak, sőt elszaporodtak és – meghíztak azóta. Lássunk néhányat a legfejlettebb példányokból. Legkényelmesebb lenne egyszerűen, minden magyarázat és elszörnyűködés nélkül felsorolni őket. Akiért róluk, így is megcsóválhatja a fejét, aki meg már nem csóválja meg, azon úgy sem lehet segíteni.
