Révay Mór János: A „Garmadákról”
Révay Mór János: A „Garmadákról”
Mindazt, amit Nagy Lajos arról az özönvízről ír, mely idegen regények alakjában ránk szakadt – kiadó létemre szóról-szóra aláírom. Sőt keveslem a dorgálásnak azt a mértékét, mellyel, nagy tárgyilagosságra törekedvén – sújtani akarja a bűnösöket. Mert valóban bűnösök ők. Ami annál sajnálatosabb, mert eddig a magyar kiadók, amióta vannak – még nincs száz esztendeje – mindig együtt haladtak a magyar irodalom fejlődésével, pionírokként szolgálták a nemzeti közművelődés ügyét, tartózkodtak a káros és romboló idegen hatásoktól és ekként váltak hivatott képviselőivé annak az igazán magasrendű könyvkultúrának, mely ma –az annyira felmagasztalt kultúrai fölény szinte legkézzelfoghatóbb, döntő erejű bizonyítéka.
Ennek a könyvkultúrának egyik klasszikus értékes alkatrésze az a külföldi irodalom, mely fordítói műalkotásokban vált részévé műveltségünknek, de természetesen csak addig, amíg igazán a külföldi irodalmi művek legjaváról volt szó, nagy írók reprezentatív munkáiról, a világirodalom közkincsiről. – De az idegen regényeknek az a feltartóztathatatlan áradata, mely manapság elözönli a könyvpiacot – nem bírálható el ezen szempont szerint. És nem menthető semmiféle szempontból sem. Még az anyagi eredmények perspektívájából sem. Mert nagyobbára és legtöbb esetben ki sem fizetődik ennek a mindenfelől szedett-vedett portékának az árusítása. Hogy mégis kiadóra akad – ez az „anyag” – az igazán érthetetlen és megmagyarázhatatlan. A kiadó elpusztíthatatlan optimizmusa vagy a lektor sznobsága és mindenáron való felfedezni vágyása okozza-e, hogy néhány becses „trouvaille”-tól eltekintve, ma már jóformán Európa irodalmi szemetjét gyűjtjük össze magyar irodalmunkban – azt érdemes volna tanulmány tárgyává tenni.
De akármi okozza is és bármennyire sajnálatos, hogy ma jóformán ezek a „garmadák” egyedüli eleven megnyilatkozásai irodalmi életünknek és könyvtermelésünknek – annak azonban, hogy eredeti magyar regényirodalmunk nem fejlődik szívünk szerint és hogy elismert regényíróink művei nem kelendők abban a mértékben, amint kívánatos volna – ezek a garmadák nem az okai. Bármennyire igaza van Nagy Lajosnak abban, hogy megrója a garmadákat, azok kiadóit, fordítóit, lektorait, sőt olvasóit is – abban téved, ha ezeket teszi felelőssé a magyar irodalom mai állapotáért. Ezt szinte számszerűen be lehetne bizonyítani. Még a kivételesen kelendő külföldi tucat regények sem vonják el a valódi közönséget az eredeti magyar regényirodalomtól, mert ezek olyan közönségnél találnak elhelyezésre, mely még nem érkezett el Móriczhoz, Karinthyhoz, Herczeghez. És ha valami mentsége van a „garmadák” kiadóinak, úgy az lehet – hogy épp ezzel a selejtes tucat-termeléssel (ne nevezzük irodalomnak) idővel olvasókat nevelnek épp Móricznak, Karinthynak, Herczegnek és másoknak. Mert az olvasását meg kell szokni, annak életszükségletté kell válnia – azután kezdődik csak az igény valami jobbra, formálódik ki a vágy jobb, értékesebb, maradandóbb hatású olvasmány után.
És a baj, melynek csak eredményét állapítja meg Nagy Lajos cikke – itt gyökerezik. Nincsenek olvasók. Még kevésbé vevők. Vagy csak igen kis számmal, mely nem áll arányban a magyar tehetségek számához és termékenységéhez. Ez volt a panasz a múltban is. Ma még indokoltabb. A háború előtt is csak mesterséges eszközökkel lehetett fenntartani bizonyos irodalmi standardot, írók lelkességével és önzetlenségével, kiadók ambíciójával és leleményességével – a háború bizonyos időszakaiban, a lövészárkokban megtörtént csoda: a magyar ember olvasni kezdett, megszerette a könyvet, meghajolt a klasszikus könyv fönsége előtt – azt lehetett remélni, most végre elérkezik az, az idő, mikor reális bázisra támaszkodhat az író és a könyve, rövid ideig volt is bizonyos „konjunktúra”, mely csodálatosan elektrizálta az irodalom munkásait, szárnyakat adott a kiadói vállalkozásnak, nagyszerű terveket érlelt és hívott életre, reményt keltő perspektívákat nyitott meg – míg azután jött Trianon és a Köznyomorúság és mindent elpusztított, mindent eltemetett.
A háború előtti és a háború alatti olvasókat és könyvvásárlókat nem kétharmadrészben kapcsolta le a trianoni békemű, mint a lakosságot és a földet, hanem mintegy négyötödrészben, mert a perifériákon volt addig is a művelt magyar közönség és jóformán összes intelligens lakosságú városaink ma meghaltak a magyar irodalomra nézve. Elvesztettük ezenfelül a jó vidéket, a földbirtokosokat és bérlőket, a falusi könyvéhes intelligenciát, eladdig irodalmunknak jóformán legbiztosabb támaszát, mert semmiféle termék elől nem zárják el oly gondosan határaikat az utódállamok, mint a magyar könyv elől. Ettől félnek legjobban. A lefegyverzést ezen a ponton végzik el a legalaposabban.
Maradt tehát közönségnek a főváros és néhány (4-5) nagyobb és intelligenciával bíró városunk. Mert Csonka-Magyarország nagy parasztvárosai, falvai és tanyái, könyv szempontból nem számítanak. Amely hetven-nyolcvanezer lélekkel bíró város egyetlen könyvkereskedést sem bír fenntartani – hogy jöhetne az tekintetbe az irodalmi fogyasztás szempontjából.
De hát lehet-e megmaradt kis területen, a megmaradt intelligencia révén könyvfogyasztásra számítani? Hiszen a bekövetkezett gazdasági állapotok, a pénz elértéktelenedés, a köznyomorúság éppen azokat az osztályokat sújtották legjobban, amelyek a múltban egyedüli fogyasztói voltak az irodalmi termékeknek, épp azokat az egyéneket taszították a legnagyobb nyomorúságba, akiknek voltak kulturális szükségleteik, amiknek kielégítéséről első sorban kellett lemondaniuk.
Ez a dolog lényege. Ez az oka a legjelesebb magyar könyvek kis példányszámának, csekélyszámú fogyásának. De ezen nem segíthet semmiféle könyvkiadói kultúrtevékenység. – ez a kultúrtevékenység kimerül abban, hogy a kiadó a könyvet kinyomtatja, kiadja. Mert higgye el nekem Nagy Lajos, hogy igen nagy dolog az, ha valaki a mai viszonyok között bármilyen magyar nyelvű becsületes irodalmi munkát kinyomat. Oly nagy dolog, oly áldozatos cselekedet ez, hogy minden egyes kiadó előtt minden egyes ilyen mű kiadásakor bátran kalapot lehetne emelni. Kell is. Mert bármily okos és eszme gazdag a Nagy Lajos cikke – abban azonban, azt hiszem téved, mintha elhivatott írói tehetséggel megírt „bátor” regénye, a talentummal és „prófétai szent lélekkel” megírt mű – nem találna kiadóra. Nem tudok rá esetet, hogy igazi irodalmi érték újabb időben kiadó hiányában elmerült volna. Hogy nem részesült sikerben? Még abban a csekély sikerben sem, mely a magyar könyvnek legjobb esetben kijuthat? Annak sok oka lehet, de semmi esetre a „kiadói bátorság” hiánya. Ez a bátorság megvan, – eddig legalább megvolt – csodálatosképpen annak ellenére, hogy minden egyes ily bátor cselekedet szinte egy jelentőségű egy-egy szomorú bukással.
