39. fejezet
39. fejezet
Természetes, hogy a mi kaszárnyánk fordult fel legjobban fenekestül az első harci riadóra.
Az őrjöngés általános volt. Az nem ismeri az emberek lelkét, aki azt hiszi, hogy a leggyávább lélek mélyén is ott nem táncolt a vad zajlásnak, a változásnak ujjongó helyeslése. Még a bölcsek szemét is magával ragyogtatta, ha a szívét nem is s ha voltak teljes kivételek, legföljebb a nők közül voltak.
A férfiak a halál igazi zsoldosai. Akárcsak ott volna titkon mindenkiben annak a tudata, hogy valójában megszűnt feltétlen szükségességük, miután lerótták adójukat az élet folytatódásának a nők ölébe.
Állt ez szűkebb otthonomra is. Nem tudom, nagy gazdám mennyire lelkesedett. Kis gazdámmal szinte bírni nem lehetett. Gazdasszonyom azonban inkább keserves sóhajokkal és kisírt szemmel járt-kelt.
Mozgósításra a zenekarnak is mennie kellett az ezreddel Galiciába. Hantunyek őrmesternek, a nagybotosnak, éppenséggel. Kivételek csak a kiskorú zenészek voltak, 17, vagy mennyi életévükig.
Miska gazdám persze nem volt még 15 éves sem. De mikor meghallotta az ordrét, hát egy düh és elkeseredés lett: hogy ő ne menjen a háborúba?
Ki is jelentette a karmester úrnak:
– Ha nem visznek szépszerével, akkor majd meglássák, hogy maguk után szököm.
– Ez már nem az én dolgom fiam! – mondta rá ámen gyanánt Kappelmeiszter.
Hanem, aki ismerte az én kis gazdámat, az tudhatta, hogy nem tréfál, ha valamit a fejébe vett.
Nem is hadrikált többet senki előtt. Hanem egy egészséges haditervet eszelt ki.
Mikor indulandóban volt a zenekar, megkérte édesanyját, hogy kísérhesse el legalább édesapját a vonaton, a legközelebbi városig.
Abban lakott a Miska gazdám nagynénije, akinél már vakációban is mindig töltött néhány napot. Ezúttal pedig éppenséggel kijárhatott neki, hogy a zenekar elbúcsúzott. Hát édesanyja bele is egyezett.
Természetes, hogy az útra kis gazdám engem is magával szándékozott vinni. Persze, én is csak úgy tudtam, hogy a nagynénijéhez.
Azért tehát csak épp a másnapi viszontlátásig búcsúztam el Gürinkától. A másik város néhány ezer szárnycsapásra volt csak s így Gürinkát bármikor meglátogathattam. Őneki már kissé feltűnőbb lett volna ekkora kirándulás a torony körletéből, szülei miatt is, ha a többi rokonunkat nem is vesszük.
Sohasem sejtettem, mi következik.
Hogy micsoda út volt? Hisz emlékezhettek. A banda rotyogott, a legénység nem bírt lépni a virágtól. Nem volt hely a legrücskösebb baka képén sem, ahová csók és könny ne ejtődött volna. A civilek még a vagonokat is úgy teledobálták kaláccsal meg szivarral, hogy valóságos alom támadt a padlójukon, amilyenen a tündérkirály táltosai sem tapodtak.
Így indultunk el.
A következő városnál aztán a kis gazdám, ahogy illik, nagy csókok, ölelések, vigasztalások, intelmek közt elbúcsúzott édesapjától és még a vonatindulás előtt elindult velem a város felé.
Hanem egyszerre csak a kis gazdám a vonat körül tolongó sokaságban megfordult velem és átmászott a vagonok alatt. Majd kissé keresgélve, hirtelen megint felkapott egy echós trénkocsira, ott aztán nagy suttyomban megbújtunk a trén szekér saraglyájában két óriási láda közé, a puha szénába.
El fogjátok hinni, hogy négy napot és négy éjjelt kuncorogtunk ott megbújva.
Hallottuk mindig a nagy zenebonát körülöttünk és nagyokat vesztegeltünk a vonattorlódás miatt. De senki sem fedezett fel bennünket. Élelem volt bőven körülöttünk. Csak néha osontunk ki vízért. Meg aztán egyszer azért szállt le a kis gazdám, hogy egy levelet adott át egy civilnek, hogy dobja be a postaszekrénybe egy állomáson.
Az édesanyjának küldte, hogy majd ne essen kétségbe miatta, ha nem jelentkezik nagynénjétől. Mikor persze kétségbeeshet azon is, hogy a drága, féltett kis fia megy a harctérre.
